Szent Johanna

G. B. Shaw

SZENT JOHANNA

(Történelmi színmű)

In memoriam Vámos László

Rendező: VEREBES ISTVÁN

Másodszor fogok neki Shaw Szent Johanna című darabjának megrendezéséhez. 9 év után már más, egészen más foglalkoztat a történetben. Van valaki, aki azt hiszi, igaza van. Hitében az emberfölöttihez való bizalma erősíti. Van valaki, aki tehetsége, tisztasága és tántoríthatatlansága által képes bebizonyítani saját igazát. Mit kezdhetünk ezzel a valakivel, s mit kezdünk vele, erre utal a Shaw által Johanna szájába adott utolsó kérdés is. Képesek vagyunk-e elviselni a nyilvánvalóan igazak igazát. Törvényszerű-e elbuknia a tisztának, az érvényesnek a gyűlölet, az aljas érdekek, az elvakultság, az irigység és nyegleség ellenében?! Shaw darabját végigjátszva mindig szomorú a válasz, de a kérdéseket időről időre kötelességünk föltenni, s bíznunk kell benne, hogy e konokul föltett kérdések majd mégis elűzik körünkből az egyetemes kétségbeesést. Az üdvözülésben bízva kell hitet tennünk a kiválasztottak igaza mellett, azok mellett, akik itt járnak közöttünk, csak nem vesszük észre, nem engedjük érvényesülni őket, nem hiszünk nekik, akiknek nem hagyjuk győzni az igazát, s akik alatt naponta, évente, századonként többször gyújtunk kisebb - nagyobb máglyákat.

Bernard Shaw "Szent Johannáját" rájuk figyelve mutatjuk be.

Verebes István (rendező)

Díszlet: KIS KOVÁCS GERGELY

Jelmez: TORDAY HAJNAL

Díszítő: BOLDIZSÁR BARNA

Világosító: BORBÉLY FERENC

Fodrász: HOLECSKÓ ILDIKÓ

Öltöztető: PATHLÁNÉ SIMON ÁGNES

Súgó: BÉRES GIZELLA

Színpadmester: BOLDIZSÁR ZSOLT

Bútoros: ZUB FERENC

Kellékes: ANDRÁSDI TIBOR

Hangtechnikus: HEGYI TIBOR

Ügyelő: KOVÁTS ISTVÁN

Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA

Kritikák

Nem volt szerencsém ezzel a produkcióval. Jó híreket hallottam róla, rossz előadását láttam. Csak az izgalmas interpretáció lehetőségét érzékeltem benne.

… Az első három sokat ígérő képben működik az előadás. (Az ötödik képben is vannak szép mozzanatok: Johanna finom érzékenységgel sejti meg, hogy nincs helye ebben a világban.) De a hosszadalmas negyedik és hatodik képben teljesen leül a produkció. Ismét érdekesek a figurák: a kimérten okos, gátlástalanul számító Warwick (Gados Béla), az enervált, de egyházi hatalmában magabízó Cauchon (Bárány Frigyes), a korlátoltak számonkérő öntudatával megvert Stugomber (Horváth László Attila), a bölcsességet kíméletlenséggel párosító inkvizítor (Hetey László), de a rendező nem teremti meg köztük a találkozási pontokat, nem hozza mozgásba az érdekesen fölvázolt szituációkat. Így azok a jelenetek – a per előkészítése és a tárgyalás – amelyeknek (papírforma szerint) a legizgalmasabbnak kellene lenniük, érdektelenekké válnak. Csak az ironikus utójáték izgalmas ismét. Verebes ezt a tapsrendbe illesztette. A nézők már azt hiszik, vége az előadásnak, amikor a meghajló színészek között felbukkan egy frakkos úr. Virágkosarat hoz, elhelyezi a rivalda közepén, mintha az előadást köszönnék meg a szervezők. Kiderül, hogy a Vatikán gratulációját közvetíti Johannának kései szentté avatása alkalmából. Erre reagálnak a színen lévő szereplők. Csodálkoznak, mentegetőznek, sajnálkoznak. De mérlegre nem képesek tenni azt, ahogyan éltek. Akár rólunk is szólhatna hát a nyíregyházi előadás.

Sándor L. István

Criticai Lapok

Bemutató: 1996. február 24.

Nagyszínpad