Mire ez az interjú az olvasók elé kerül, színházunkban már túl lesznek a Csodálatos vagy, Júlia! bemutatóján. William Somerset Maugham 1937-ben megjelent regényét először 1941-ben állították színpadra New Yorkban, több filmváltozata is ismert. Szabó István 2004-es filmes adaptációjában Annette Bening játszotta a címszerepet, alakítását Oscar-díjra jelölték.
A Móricz Zsigmond Színházban (Tárnoki Márk rendezésében) Horváth Margitot látjuk Júlia szerepében, a férjét – színpadon nem először – Horváth László Attila formálja meg, vele beszélgettem.
– Mit érez a férfi, amikor a felesége beleszeret egy fiával egykorú fiatalemberbe?
– Hála a jó Istennek, ilyet én még nem éltem át.
– A színművészek sokszor a saját életükből, tapasztalataikból merítenek. Ha ott nem találsz, akkor honnan?
– A kérdés nagyon jó, de ki tudok bújni alóla. Ez a történet nem velem esett meg, hanem Somerset Maugham írta meg, s a művében ott a válasz is: hogyan alakulnak az események, és a férj, Michael miként fogja fel mindezt. Nem akarom lelőni a történet fordulatait – Maugham nagyszerű szerző, tehát meglepő, váratlan dolgok is színezik a cselekményt –, így maradjunk abban: a férj tud, amennyit tud, és ezt a maga módján kezelgeti, és dönt is. De a kérdés nagyon jó.
– Tényleg csodálatos ez a Júlia?
– Igen, egyértelműen.
– Nőként vagy színésznőként?
– A kettőt nem lehet különválasztani, a személyiségét nem lehet elkülöníteni színésznői kvalitásától. Egyébként szerintem ez jellemző a színész magánéletére is. Annak idején a nyolcvanas években volt egy kötet, benne Popper Péter írásával a színészekről: bohóc és mágus stb. Tankönyvként használtuk. Meglepődve láttam, hogy olyan magyarázatok születtek: teljesen mindegy, milyen emberként, az nem érdekes, az a lényeg, milyen színész. Én akkor olyan húsz év körüli fiatal voltam, teljes meggyőződéssel mondtam, hogy ez nem igaz, ez nem lehet, én másként tapasztalom. Az, akinek a személyisége emberileg olyan szinten van, amit nem lehet kedvelni, az a színész engem taszít a színpadon is. Mert ott állva is látszik, érződik a személyisége. Sőt, az látszik legelőször, amikor fellép a deszkákra. Múltak az évek, eltelt sok évtized, és látom, nekem lett igazam.
– Érződik a színpadról, hogy milyen a színész személyisége?
– Igen, és a kettő együtt jár. A komoly kvalitású színésznek muszáj tükröznie a személyiségét is. Persze vannak speciális pillanatok egy színdarabban, de hát emberekből vagyunk. Tehát alapvetően a kettő együtt, egy kézben jár. Jónak kell lenni, hiszen egy jó ember tud nagy színésszé válni, legalábbis szerintem. Gondolok itt például Dajka Margitra.
– A színésznek van magánélete, vagy számára inkább színház az egész világ? El lehet különíteni Horváth László Attilát azoktól a szerepektől, amelyeket éppen játszik?
– Ez is egy jó kérdés. A téma egyébként benne van az előadásunkban, Júlia nagyon jól megfogalmazza az egyik jelenetben. „Ha egyedül vagy egy szobában és belenézel a tükörbe, akkor kit látsz, a színésznőt vagy az embert?” – kérdezi a fia. Júlia egyedül bemegy a szobába, és így felel: „De hát én sosem vagyok egyedül! Mindig velem van egy szerep vagy a közönség ilyenkor is.” Ezek nehezen lerakható dolgok, viszi az ember magával a szerepet. Ha hazamegyek, ha boltban vagyok, akkor is be-bevillan. A színház valamilyen módon állandóan velünk van, s annyira megszoktuk az évek alatt, hogy nekünk fel sem tűnik. Csak amikor rákérdezel, hogy mégis milyen ez.
– Szerinted – spoiler nélkül – miért nézzük meg a csodálatos Júliát?
– Én azt mondom el, amit az olvasópróbán éreztem. Egyrészt nem titok, hogy nagyon szeretem Somerset Maughamet, és már fiatalon olvastam a talán a legközismertebb művét, a Sör és perecet, valószínűleg a nézők közül is sokan ismerik. ő nagyon szellemes, jó stílusú, kiváló író. És amikor egy kiváló írótól dramatizálnak egy regényt, akkor az remélhetőleg át tud sütni. Örülök, hogy a dramaturgunk, Barcsai Bálint nem a filmből indult ki, ami mostanában divat lett, és egyfajta lustaság is a „ha egyszer jól bevált, mert ott sikerült, akkor minek kelljen vele foglalkozni, menjünk a biztosra” gondolat jegyében. De a színpad és a film egészen más! Az jutott eszembe példaként, hogy az Anna Kareninából négy filmfeldolgozást láttam, de amikor játszottuk, hála Istennek Tolsztojhoz tértünk vissza, és nem egy, a filmből összeollózott színdarabként állt össze.
Az, hogy most is az eredeti művet vettük alapul, biztosítéka annak: jó stílusú, nincs agyonterhelve a történet. Érdekes lehet a nézőink számára, hogy az előadás egyúttal bemutatja a színházi világot, bepillantást enged a színfalak mögé és a próbafolyamatba, egyúttal a színészek életébe, érzelmi és gondolatvilágába is. Azaz közelebb hozza őket a mi világunkhoz. Teszi mindezt természetesen, kellemes, kedves humorral – gördül, mint az élet...
– Gyanítom, Júlia szerepe kiemelkedő lehetőség az őt játszó színésznő számára.
– Mindenképpen, igen. Abszolút nagy és címszerep, végig bent van a színen.
– Vélhetően egy csodálatos Horváth Margitot látunk majd.
– Úgy van. Ismét a feleségem, mint a Pacsirtában és A király beszédében.
– Ez az én szememben azt jelenti, kvalitásotok mellett a kémia is megvan közöttetek, talán ezért is alakítják így a szereposztásokat.
– Én is azt gondolom, hogy belejátszik, mert már bebizonyosodott, és a jelek szerint a színház vezetése és a rendezők is így érzik.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
