Az első, országszerte hatalmas sikerű önálló est után jött a folytatás: Guszti ezúttal nem a szülőszobából jelentkezik. A Hogyan értsük félre a nőket? második része július 25-én, szombaton 20.30-tól látható majd Nyíregyházán, a Rózsakert Szabadtéri Színpadon.
„Sziasztok, megint én vagyok az, Guszti! Legutóbb a szülőszobán találkoztunk, ám ezúttal a munkahelyemen várlak titeket. Elhívtam tizenöt barátomat (véletlenül mindannyiunkat Gusztinak hívnak), hogy mondják el, mit gondolnak a gyereknevelésről, a házasságról és minden másról. Van élet a szülés után?” – ezzel az ismertetővel jelentkezett be a főszereplő, Csányi Sándor. A második rész nem ismétlés, hanem továbblépés, az est során a színművész egyedül formál meg tizenöt féle apát, férjet, kollégát – ugyanazzal a kendőzetlen öniróniával, ami az elsőt is emlékezetessé tette. Kováts Dénes interjúja.
Sűrű a nyarad?
Most nem annyira. Nagyon sokat játszottam az elmúlt nyolc évben, úgyhogy eldöntöttem, egy kicsit visszább veszünk. Néha pihenni is kell.
Immár másodszor bújsz Guszti szerepébe. Sok személyes élményed van? Gyakran érted félre a nőket? Vagy csupán színház az egész?
Szerintem aki azt mondja, hogy érti a nőket, az vagy nagyon súlyos tévedésben van, vagy egyszerűen hazudik. Egyszerűen nem lehet őket megérteni, évek hosszú során sem, annyira kiszámíthatatlanok, és annyira más rendszerben működnek, mint mi. De nyilván nem is az a cél, hogy megértsük – az egyensúly a lényeg. Szerintem régebben annyira jól működtek a dolgok, mint ahogy a második részben elhangzik: „Régen minden egyszerűbb volt, mert a férfi felépítette a házat, a nő pedig otthont csinált belőle.” Most már a nő is építkezik, a férfi is lakberendezési boltba jár. Tényleg összezavarodott minden, ami hajdan sokkal egyszerűbb volt. Viszont így jóval több humor lehetőséget rejt magában a világ, amelyben élünk. Nagyon szórakoztató ez a fajta együtt-élősdi.
Nyilván sok személyes élmény jelenik meg az előadásban, hiszen ha leülsz a barátaiddal beszélgetni, végighallgatod a feleségedet vagy a feleséged barátnőit, elképesztő jó történeteket mesélnek. És tulajdonképpen szinte minden nagyjából ugyanarra a sémára épül: mégpedig hogy egész egyszerűen más rendszerben létezünk. Ők másra emlékeznek, mi mást hallunk meg, elmélkedünk, vitázunk, ki nem figyel a másikra, mindkettő áldozatnak érzi magát. Ekkor pedig vagy elkezd az ember bosszankodni, vagy rettentően szórakoztatónak találja.
Eszembe jut egy mondás: nők nélkül lehet élni, de nem érdemes. Egyet értesz?
Abszolút, persze, szerintem csodálatosak a nők, elképesztően szórakoztatóak, nagyon helyesek. Egy másik mondás szerint: mindenhez a férfi ért jobban, de a lényeget tényleg a nő látja meg. Egyébként az élet minden, tulajdonképpen lényegtelen részében mi vagyunk a jobbak. Jellemző történet: egy idős házaspárt megkérdeztek, mi a hosszú házasság titka. A feleség azt felelte: nagyon egyszerű, minden lényegtelen dologban én döntök: hol lakjunk, melyik iskolába járjanak a gyerekek, hogyan osszuk be a pénzt. Minden valójában fontos dologról a férjem dönt: telepítsünk-e kolóniát a Marsra, melyik a legjobb focicsapat… Szerintem tényleg az a csodálatos a nőkben, hogy simán tudnak minket úgy irányítani, hogy mi azt hisszük, mi irányítunk. Ez igazán szórakoztató.
Ráadásul az esetek többségében igazuk is van.
Valóban úgy van, hogy az érzelmi dolgokban a nők döntenek, a praktikusabb dolgokban a férfiak. Mert egész egyszerűen ezt-azt megszerelni, megcsinálni, ezekben a praktikus dolgokban tényleg mi vagyunk a jobbak. Tök jó egyensúly ez amúgy.
Szerinted mindig a nőnek van igaza?
Nyilvánvalóan nem, de véleményem szerint a párkapcsolat egyik lényege: úgy tudjuk érvényesíteni az akaratunkat, hogy elhitetjük a másikkal, neki van igaza. Bár, lássuk be, ezzel a csavarral a nők jobban tudnak élni. A férfiak inkább nekimennek fejjel a falnak, a nők ügyesebben kerülik ki a csapdákat.
Kimondható, hogy a megértés alaptétel a férfi és nő jó kapcsolatában?
Megértés vagy kíváncsiság szerintem. Tehát érdekeljen, ő milyen, és szórakoztasson, nekem talán ez a legfontosabb. És az, hogy próbáljuk meg az életet, az együttélést humorral kezelni, mert másképp meg lehet bolondulni. A legfontosabbnak az egymás iránti kíváncsiságot tartom, és azt, hogy szórakoztatónak találjuk az életet, a kapcsolatunkat. Szerintem az lényeges, hogy játéknak tekintsük, ne pedig valami vérkomoly dolognak, mert úgy biztos nem lehet élni, ha csak a feszültséget érezzük. Tehát amikor a férfiak megpróbálják rávenni a nőket, hogy úgy gondolkodjanak, mint a férfiak, a nők meg rávenni a férfiakat, hogy úgy gondolkodjanak, mint a nők, abból csak harc van és feszültség. Ha hagyjuk élni egymást, az közben szórakoztató. Emellett nagyon fontos, hogy felnézzenek egymásra az emberek. Lenyűgöző, amit a nők tudnak csinálni, olykor megdöbbentő honnan tudnak, miért értenek valamit. Esetenként azon mérgelődöm, hogy miért különbözik tőlem, máskor pedig lenyűgözve nézem, miért tud egy csomó olyat, amit én nem. Vajon ő honnan tudja? Például csodálatos jelenség a gyerek esetében, hogy ha férfi van vele, akkor, ha valami gondja akad a kicsinek, megvárja, míg szól, egyébként, ha egy gatyában elvan három napig, engem különösebben nem zavar. De a nő rögtön érzi, mikor, mit kell tennie. Például eszébe jut, megérzi, hogy a gyerek szomjas. Tehát ő valami furát érez a torkában, és akkor egyszer csak rájön, hogy a gyerek szomjas. Na, ez nálunk, férfiaknál nem így működik: ha nem mondja, hogy szomjas, akkor nem iszik, illetve majd szól, ha éhes. Nem kell túlbonyolítani. Lenyűgöző a nőkben, hogy olyanokat tudnak, amiket mi nem.
Nagyon fontos megérzések birtokában vannak.
Igen.
Tizenöt figurát formálsz meg a színpadon. Nagy erőfeszítés, vagy könnyen megy, hogy különbözőnek mutasd be őket, például hanghordozással, mimikával…
A színésznél ez nem olyan bonyolult dolog. Ha tizenöt különböző szerepet eljátszik, az emberek azt mondják: úristen, de nagy dolog. Pedig az, hogy egy estébe sűríted, vagy 15 különböző előadásba, már tulajdonképpen mindegy. Őszintén szólva, általában a nézők azt szeretik, ha a színészek gyorsan váltanak a karakterek között. De valójában technikailag ez nem nehéz dolog. Nekem is sokkal szórakoztatóbb, hogy mindig jön valami újabb csavar, mindig jön valami új karakter.
Ebben az anyagban mennyi a saját, vagy a környezetedben felvett élmény, és mennyi a „csupán” szerzői rész?
A nagy része személyes, de szinte semmi sem úgy, egy az egyben jelenik meg a színpadon, mint ahogyan történt. Ezeket sűríteni kell, ha nem elég izgalmas, akkor csavarni kell egyet rajta. A nézők sem azt várják a színpadon elhangzott szövegektől, hogy egy az egyben megtörténtek-e, hanem hogy esszenciálisan megértik-e, tudnak-e kapcsolódni hozzá. A lényeg, bemutatni a férfi és nő közötti különbséget, és az a jó, ha a nézőtéren ülő úgy érzi: na, ez velünk is pont így történik. Ebben az esetben teljesen mindegy, cipő- vagy táskavásárlásról beszélünk-e, ez tök mindegy, csak értsük, hogy mit jelent a nőnek a vásárlás, s mit jelent a férfinek. Az, hogy ki mit vett, nem fontos a történet szempontjából. A lényeg, hogy minél sűrűbben, minél szellemesebben próbáljuk meg elmondani.
Te úgy jársz a világban, a környezetedben úgy figyelsz az emberekre, hogy hátha valamit fel tudsz használni egy-egy előadásban? Akár ebben, akár másikban.
Igen. De szerintem alapvetően egy színész mindig úgy jár, hogy nagyon kíváncsi arra, mi történik a világban, és mi az, amit ebből hasznosítani lehet. No, emellett persze figyeli önmagát is. Tehát például amikor éppen valami tragédia történik, akkor figyeled magad, miközben elkezdesz sírni. Egyébként milyen fura, hogy sírok, és rettenetesen szomorú vagyok, mert elvesztettem valakit, miközben például baromira zavar, hogy kicsi rám a cipő. Ez a kettő olykor együtt jár. Az első gyermekem születésénél például nem volt még meg a telefonos parkolás lehetősége, kétóránként le kellett menni, miközben teljesen meg voltam hatva, alig vártuk, hogy megszülessen. De eközben ott volt a fejemben, hogy most le kell szaladni, bedobni a pénzt a parkolóautomatába… Az élet valahogy ilyen: a nagy dolgok mellé mindig járnak valamilyen kicsi, praktikus vagy vacak dolgok is, amikkel tele van az ember feje.
Miért nézzük meg ezt az előadást? Mivel invitálnád a nézőtérre a nyíregyházi és környékbeli közönséget a Rózsakert Szabadtéri Színpadra július 25-én?
Akik látták az első részt, őket igazából nem kell, hiszen általában meg szokták nézni a másodikat is. Ami a többieket illeti: szerintem nagyon ritka az olyan előadás, ami rólunk szól, a mi történeteinket meséli el, de nincs benne se politika, se gyűlölködés, se utálat, hanem elfogadás van, szeretet és humor. Úgy vélem: erre nagyon nagy szükség van. Annyira másról szól a világ, akárhová nézek, mindenhol, mindenki valakit bánt meg utál, ebből nagyon elegem van. Szerintem, tényleg, mint egy falat kenyér, úgy kell az embereknek az az élmény, hogy leüljenek, politika és ellenségeskedés-mentesen szórakozzanak, s lássák: ilyenek vagyunk. Ha nem is mindig tökéletesek, de nagyon szerethetők.
Egyfajta önismereti tükör is ez az előadás?
Igen, férfinak és nőnek egyaránt. Mindig jó látni, melyik az a poén, amikor nők bökdösik a férjeiket: látod erről beszéltem, te ilyen vagy, máskor a férfiak néznek a feleségükre: na ez és ez pont olyan, mint ahogy te szoktad mondani.
Nagyon szereted játszani Gusztit?
Az elsőt játszottam hatszázszor, ebből eddig kétszázat. Úgyhogy igen, persze, nagyon szeretem.
Elképzelhető, hogy jön egy harmadik történetsorozat is?
Nem! Van a fejemben egy darab, amit majd el kell kezdeni írogatni, gondolkodom rajta. De az nem a harmadik rész. Szerintem az ebben rejlő lehetőségeket nagyjából kilőttem. Ha felvetődnek még poénok, ötletek, ebbe az előadásba be tudom venni, illetve egyes elemekkel kicserélni. De most nem érzem, hogy egy harmadik kört csinálnék ebből, ennyi mondanivalóm volt ezzel kapcsolatban.
Milyennek látod az előtted álló évadot, milyen feladatok várnak rád?
Most csináltuk meg a Karácsonyra megjövök című filmet, úgyhogy színpadon keveset fogok játszani, mert promotáljuk a filmet, decembertől látható a mozikban. Utána, ha minden jól megy, rendezek egy filmet, annak az előkészítése és a forgatása zajlik majd, utána a vágás. Tehát most a színház kicsit háttérbe kerül, a filmezés előrébb.
