Ismét sok szép kihívás, izgalmas munka vár Tóth Zolkára, aki rendezői „oroszlánkörmeit” is újra megvillantja. Nagyon szereti a klasszikusokat, de kedveli a modern darabokat is, mint mondja: mindegyik másért szép és jó. Az évad során alámerül a világirodalom remekeibe, erről, és egy furcsa párcserés helyzetről is beszélgettünk vele.
– Egy éve ilyenkor egy mozgalmas évad várakozásairól osztottad meg a gondolataidat. Most visszatekintve hogyan summáznád az elvégzett munkát és eredményét?
– Valóban telve voltam izgatott várakozással. Az első bemutató az OZ, a nagy varázsló egy tizenegy évvel ezelőtt játszott darab volt, amit közkívánatra újítottunk fel. Utána jött a Játszd újra, Sam! premier, ami igazán különleges élményt jelentett. Aztán következett a Házassági leckék középhaladóknak, azt is nagyon szerettük, szerintem valamennyi szereplő nevében mondhatom ezt. A Rumini Tükör-szigeten újra a klasszikus játék ízével örvendeztetett meg, jó volt a gyerekeknek játszani. Mindent összevetve, jó kis évadra tekinthetünk vissza, élveztem minden pillanatát.
– Az elmúlt évad szerepei közül melyik volt a legkedvesebb gyerek? Vagy mindegyik gyerek másképp kedves, szerethető?
– Mindegyik másért foglalja el a méltó helyét az életemben, a lelkemben. A gyerekdarabot azért szeretjük, mert ott az ember a ripacs vérét is meg tudja mutatni. A Játszd újra, Sam! azért különleges, mert nagyon rég játszottam főszerepet, és ez egy abszolút embert próbáló feladat volt. A Házassági leckék középhaladóknak előadásban nem volt feltétlenül nagy a szerepem, de a színpadon nem létezik félmunka, csak teljes odaadás, szív és lélek. Ez tesz kedvessé, fontossá minden pillanatot, jóleső érzéssel zárva a kemény próbafolyamatot.
– A 2025/26-os évad is szép kihívásokat hoz: Montague a Rómeó és Júliában, Andrej a Három nővérben, Michel Houllié Az öldöklés istenében. Melyiket érzed közelebb magadhoz: a nagy klasszikusokat vagy a modernebb témafeldolgozásokat, drámákat?
– Mindenevő vagyok. Most már próbáljuk a Három nővért, s úgy érzem, hogy Szervét Tibor rendező teljesen más megközelítésben igyekszik ezt elvezetni, mint ahogy azt az elmúlt 100–120 évben megszoktuk. Nagyon izgalmas részt venni ebben a munkában és kíváncsian várom a fogadtatást. Számomra nincs tematikus korlát, nagyon szeretem a klasszikusokat, szeretem a modern darabokat, mindegyik másért szép és jó.
– Egy szerep elnyerését követően mi az első reakció, hogyan veszi kezdetét a felkészülés? Megnézed a filmes és színházi feldolgozásokat, elemzed a kritikákat, tanulmányozod a szerzői vallomásokat, a mű keletkezésének korszellemét?
– Őszintén bevallom: nem. S azért, mert nem akarom, hogy félrevigyen. Az embert óhatatlanul átjárja az, amit látott a televízióban vagy a moziban, akaratlanul is viszonyítási pontként marad meg az agyában, lelkében, akár jó, akár rossz élményként. Persze van olyan helyzet, amikor egy korábban látott mű kerül a színházi repertoárba, de ilyenkor sem tekintem meg újra, csak a saját énemre hagyatkozom. Arra, amit a forgatókönyv, a rendező víziója, a szerepem megmozgat bennem. Ha megnézek egy filmet, nem biztos, hogy az egyezik a rendező koncepciójával, elképzelésével, és az konfliktushelyzetet okozhat.
– Az idei évad premierjei, szerepei közül esetleg van olyan, amelyiket valamiért jobban vársz, nagyobb kihívásnak érzel?
– Nincs, mindegyiket jóleső érzéssel fogadtam és várom, a Rómeó és Júlia, a Három nővér és Az öldöklés istene is kedves számomra. Utóbbiban azért van egy kis különlegesség, mert az megint egy négyszemélyes történet, amiben nem Zita (Széles Zita) lesz a feleségem, hanem Pati (Kuthy Patrícia), Zita pedig Ákos (Illyés Ákos) neje. Érdekes szitu, hogy egymás házaspárját fogjuk játszani, ezt is kíváncsian várom. Ráadásul Keszég László rendezi, aki amellett, hogy nagyon jó barátom, nagyon szeretek vele dolgozni, remek rendezőnek tartom.
– Egy-egy premier után mi hozza el a megnyugvást, a jóleső elégedettség érzését? A vastaps vagy a belső, lelki egyensúly helyreállása?
– Az egyik következik a másikból. Ha nincs vastaps, akkor nem jön a lelki megnyugvás. Én világéletemben azt vallottam, hogy nekem az az igazi siker, ha a néző szereti. Az, hogy a kollégák, a szakma szereti-e vagy sem, az lehet „egyéni szociális probléma” is, hogy úgy mondjam, de nekem az a fontos, hogy a közönség jól szórakozzon.
– A rendezésben is egyre rutinosabb vagy, az Illyés Ákossal közös Kávéházi dallamok után most jön szólóban A hercegnő és a boldogság. Jól érzem, hogy ez egy különleges premier lesz?
– Amikor Horváth Illés művészeti vezető és Kirják Róbert igazgató április környékén megkérdezték tőlem, hogy szeptember elsejével nincs-e kedvem egy mesét rendezni a Bárány Frigyes Stúdióban, rögvest igent mondtam. Nem kaptam semmilyen támpontot, rám bízták a döntést. Sokat keresgéltem, jöttek az ötletek, de meg kellett találni ezt a történetet.
– S miért pont erre a mesére esett a választás?
– Mert kedves a mondanivalója. Kell-e annál szebb tanulság egy gyereknek, hogy ő a szeme fénye a szüleinek? Szerintem a mese is kedves, meg a mondanivalója is, ezért esett végül erre a választás. Egyébként bevallom, nem én találtam rá, hanem Zita kezdett el Csenge lányunk meséskönyvei között kutakodni, amiket már képletesen vastagon belepett a por, mert nagyon rég nem olvastunk mesét. Aztán egyszer csak ezt leemelte a polcról, s mondta: Zolka, ez jó lesz. Elolvastam, és mondtam, hogy szerintem is, úgyhogy ezt továbbítottam a vezetőség felé, ahonnan zöld utat kaptam.
– Biztosra veszem, hogy a sok-sok néző között egynek különösen fontos a véleménye. Mit szólt a darabhoz a rendező királykisasszonya...?
– Természetesen Csenge az első nézők között volt, direkt a premierre jött haza az egyetemről, és nagyon örült, nagyon tetszett neki. Bízom benne, hogy sokan lesznek így ezzel.
(Szerző: Nyéki Zsolt, Nyíregyháza.hu)
