Szentivánéji álom

William Shakespeare

SZENTIVÁNÉJI ÁLOM

(Vígjáték két részben)

Fordította: Arany János

A néphit szerint Szentiván éjjelén életrekelnek a tündérek, manók, s az álomvilág csodalényei, hogy egy kicsit incselkedjenek az emberekkel, s egy kissé alakítsák sorsukat is. Ezen az éjszakán elmosódik a határ az álom és a valóság között csakúgy, mint Shakespeare darabjában a tündérvilág varázsos erdeje s a hétköznapok Athénja között. Oberon a tündérkirály, hű koboldja Puck egy varázslatos virág segítségével meg akarja leckéztetni Titániát; két athéni szerelmes, Hermia s Lysander az atyai szigor elől próbál elszökni; pár egyszerű ám jószándékú mesterember pedig egy műkedvelő színjátékot próbál Théseus menyegzőjének tiszteletére. Persze minden és mindenki összezavarodik, szívek, fejek, szemek, míg aztán végül minden a helyére kerül annak rendje és módja szerint.

Díszlet-jelmez: ZEKE EDIT

Zenei vezető: KAZÁR PÁL

Dramaturg: TASNÁDI ISTVÁN

Koreográfus: KRÁMER GYÖRGY

Konzultáns: KOVÁCS KRISTÓF

Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA, TUCKER ANDRÁS

Súgó: KOVÁCS ISTVÁN

Ügyelő: KOVÁTS ISTVÁN

Bemutató: 2001. október 21.

Rendező: TASNÁDI CSABA

Kritikák

2001. október huszadika örökbecsű dátum Nyíregyháza, egyben Szabolcs-Szatmár-Bereg megye életében. Hosszú és reményteli várakozás után végre felgördülhetett a függöny az újjávarázsolt Móricz Zsigmond Színházban, hogy Shakespeare halhatatlan vígjátékának modern értelmezésével kezdetét vegye a város (és a térség) XXI. Századi kultúrhistóriája.

A Szentivánéji álom valójában alkalmas arra, hogy ünnepi előadássá váljék. Tudjuk a drámatörténetből, hogy az 1594-95 táján keletkezett darab eredetileg is alkalmi írás volt: valószínűleg Elizabeth Carey és Thomas Berkeley 1596. február 19-én, Londonban tartott lakodalmán került színre először. Miről is szólhatna így másról, mint a szerelemről és házasságról? A több síkon futó történet két világszint közé ékelődik, a szerelem összefonódik a mesével, a tündérek-koboldok-manók szférájával egyfelől, s a londoni mesteremberek színjátszó buzgalmának parodizáló szándékával másfelől. Az összegabalyodó szálakat aztán Shakespeare mesterien bogozza szét, a káoszból rend lesz, az álomból valóság, a valóságból álom.

E „látomásos mozgóképmutatványhoz” (Géher István) alkalmat adott az írónak a számos nép pogány hitvilágában fellelhető Szentivánnapi hagyomány: június 24-ének éjjele (amely a nyári napforduló miatt az esztendő „legrövidebb éjszakája”) a szerelmeseké: ekkor minden megtörténhet. S bármi megeshet, akkor a mesétől nem lehet távol a varázslat, a bájolás, a reális és az irreális egymást feltételező és kiegészítő gazdagsága. S ha ehhez hozzágondoljuk azt, hogy e nevezetes nap éjjelén játszódó, megjelenített álom világába csöppenünk, ahol szintén minden, s mindennek az ellenkezője bekövetkezhet, akkor aligha ütközünk meg a tündéri és az emberi létszférák egymást keresztező zűrzavarának elragadó játékosságán.

Tasnádi Csaba ezt a költőiségében és szertelenségében fölülmúlhatatlan, a magyar színpadokon mindig is népszerű komédiát, Jan Kott szerint Shakespeare „legerotikusabb” darabját választotta a megújult színház nyitó előadásának. Tette eszmeileg is helyeselhető, hiszen egy efféle premier feltétlen klasszikus, veretes szövegű darabot igényel. Örvendetes a gesztus azért is, mert a sok kiváló szerepet kínáló mű – éppen álom-jellegű cselekménye miatt – mozgalmas színi hatások alkalmazására is kitűnő lehetőségeket nyújt. Nos, Tasnádi Csaba messzemenőkig élt a felújított teátrum technikai lehetőségeivel; a publikum olykor csak kapkodta a fejét a sziporkázó fény- és hangeffektek záporában. (Az előadás pazar kivitelezése megmutatta, hogy a szárnyaló fantáziát immár semmi nem korlátozhatja).

A befogadó örömét azonban néha átjárja némi bizonytalanság, ugyanis az Arany János zengzetes fordításában betanult vígjáték – főleg az első részben – nehezen követhető. Bonyolítják a dolgot továbbá a shakespeare-i színjátszástól nem idegen szerepösszevonások. A Horváth László Attila alakította Théseus és Oberon, s a Hetey László megformálta Philostrat és Puck értelmezése bizony – noha valóban logikusnak tűnik – nem könnyű feladat. A dráma vizionárius rendezői koncepciója – talán Jan Kott emlékezetes műértelmezésétől is ihletetten – Puck csínytevéseinek időtlenségét hangsúlyozva relativizálja a teret és az időt.

A görög mitológiai alakokat, az angol (sőt, a kelta hagyományokig visszanyúló pogány babonás elemeket) felvonultató, római mitológiai utalásokkal megterhelt, a sosemvolt Athénban elhangzó, ezért kortalan textus tovább kortalanodik azáltal, hogy a századforduló ruháiba bujtatott figurák népesítik be a színpadot. Így végső soron maga a szöveg kínálta fel a nyíregyházi bemutató (dramaturg: Tasnádi István, díszlet-jelmez: Zeke Edit) effajta eklektikáját. (Nem beszélve arról, hogyan lehet, hogyan kell ma Shakespeare-t játszani?…)

A rendező a modernizálás-időtlenítés mellett döntött; a főcselekményt a szecessziós századvég-századelő korszakába helyezi. (Ezt a képzetet erősíti a jelmez s az 1908-ból származó Klimt-festmény reprodukciójának dirib-darabjait kínáló műsorfüzet is) A testet-lelket gyötrő, pusztító-felemelő szerelmet démonizáló korszak jelzésszerű megidézése alkalmasnak tűnik a szentivánéji szenvedélyek, csalódások és kéjes fokozódások zűrzavarának markáns megmutatására.

A társulat keményen megdolgozott a sikerért: a nézők jó ritmusú előadásnak tapsolhattak. A mű egyik főszerepében Kútvölgyi Erzsébet mutatkozott be: tiszta szövegmondása, Zubolyért lángoló Titániája emlékezetes alakítás. A fiatal szerelmeseket Sándor Júlia, Gosztola Adél, Mezei Zoltán és Petneházy Attila lendületes megformálásában láthattuk. Horváth László Attila a mesterkedő Oberonként, Bárány Frigyes a zord atyaként, Gerle Andrea pedig a bájos Hippolytaként kapott felejthetetlen pillanatokat.

A Pyramus és Thisbe szomorú-víg tragédiáját előadó (azaz a Rómeó és Júliát parodizáló) mesteremberek sokszínű társaságát Gyuris Tibor, Kocsis Antal és Koblicska Kálmán formálta meg. Közülük a Zubolyé és a Vackoré a legjobban megírt szerep. Egyed Attila időnkénti harsányságát Honti György intellektuálisabb figurája ellenpontozta. Az olykor túldimenzionált Gyuris Tibort jól egészítették ki Csorba Ilona, Kövér Judit és Milka Julianna tündérei.

Az álomjáték főhőse azonban Puck: Hetey László bölcs és frivol, dévaj és rezignált koboldja, Szent Péter-esernyős Robin-pajtása igazi telitalálat!

Az álom véget ért, a hősök felébredve igyekeznek levonni a tanulságokat. A többszörös keretjátékba helyezett szerelmi históriák kavalkádjának tétje az, hogy ki-ki megismerje önmaga rejtett mélységeit. S hogy ez sikerült-e? Nos, ránk vár a válaszadás kényszere. Addig is fogadjuk meg Puck szavait: „Most uraim, jó’tszakát. /Fel tapsra hát, ki jó barát…”

Karádi Zsolt

Nyíregyházi Napló

Bemutató: 2001. október 21.

Nagyszínpad