Az ünnepek előtt és után is gyakran láthatjuk a Móricz Zsigmond Színház előadásaiban Szabó Márta színművészt, aki december végén három nap alatt három különböző szerepben állt színpadra. Pihenésre így nem volt ideje, mint mondta: január első napjaiban sikerült kicsit lazítania.
Mivel nem nyíregyházi, sok időt tölt autójában, hiszen Budapesten él, de gyakorta megy haza, Mindszentre az édesanyjához.
– Ebben az évadban négy bemutatód van, miként az előzőben, a Maggi és Lillemor ráadásul átjött az ideire is. Úgy hallom, sikerrel megy.
– Nagyon szeretem ezt a darabot. Igazán munkás, sok meló van benne. Mivel kétszereplős, ezért gyakorlatilag végig a színen vagyunk Pregitzer Fruzsinával, folyamatos a kommunikáció. Mindemellett figyelni kell a sok kellékre (ez a nehezebb), az öltözésekre és a színpadi mozgásra, hiszen még táncolunk is! Pozitív visszajelzéseket kaptunk.
– Csodálom a színészek agyát. 2023 utolsó hetében három egymást követő estén, három különböző előadásban léptél színpadra, nekem, kívülállónak szinte lehetetlen küldetésnek tűnik.
– Ha karban van tartva egy darab, azaz rendszeresen játsszuk, akkor nem okoz gondot. Gyakorlat kérdése, szerintem te is hozzászoknál.
– Az öreg hölgy látogatása az évad egyik legjobb előadása, ebben is brillírozol. Jutalomjátéknak nevezhetném, bár ezt a kifejezést inkább a színészpályát lezáró színdarabra szokták mondani, előtted pedig még sok év áll. A nagy szerepek a megbecsülés jelei?
– Hála Istennek sok remek szerep talált meg az elmúlt években, ezért sem tekintettem rájuk jutalomjátékként. Csak a legutóbbi évadokból néhányat említve: a Váratlan vendég, az Augusztus Oklahomában, a Görbe tükrök, a Maggi és Lillemor, Az öreg hölgy látogatása és az Életrevalók. Ezek között volt két olyan, amelytől tartottam kissé, de jól alakultak a dolgaink. Az öreg hölgy esetében nagyon örültem annak, hogy Keresztes Attila rendezte, akivel még nem volt közös munkánk, de mindenki, aki eddig dolgozott vele, nagyon szerette őt. Tehát a kíváncsiság is vezetett, vajon az ő rendezésében hogyan alakul a szerepem. Engem nagyon segített a jelmez és smink, amelyek, ha jól eltaláltak, sokat tudnak dobni az alakításon. Először féltem, hogy vicces lesz, hiszen meg van rajzolva az arcom, végig erős, szinte maszkszerű smink van rajtam. Jómagam belülről nem tudtam megítélni, milyen, de amikor már jelmezben, sminkkel próbáltunk, a kollégák mondták, hogy hatásos. Így én is jól bele tudtam helyezni magam a szerepbe, és Claire Zachanassian érzelemvilágába. A visszajelzésekből és a telt házakból arra merek következtetni, hogy a nézők kedvelik ezt az előadást.
– Az Életrevalókat január-februárban még sokat fogjátok játszani. Én nem láttam a filmet, nincs hasonlítási alapom, de a nyíregyházi előadás kifejezetten tetszett. Annak ellenére, hogy olykor talán morbid Driss humora, ahogyan Philippe mozgásképtelenségéről beszél, mégis azt éreztem, hogy nem csúszott el negatív irányba az összhatás. A színdarab amellett, hogy sok humorforrás van benne, többször gyomron is vág mondanivalójával, gondolkodásra késztet. Te miként látod?
– Így, ahogy elmondtad. A film is így van megírva, szinte mindegyik mondatán nevetsz, annyira vicces a két különböző karakter. Adott egy finom úriember, aki ápolót keres, és jön egy egyszerű fiú, aki nem játssza meg magát, nem kezdi el sajnálni, hanem teljesen normálisan viszonyul hozzá – ezért veszi fel! –, bár olykor tiszteletlenül beszél. De egyszer sem bántó szándékkal teszi. Az együttélés során mind a két szereplő tanul a másiktól, mindketten fejlődnek ebben a történetben, ami nagyon szép, megható, és szívszorongató is egyben. Két ennyire különböző ember (ugyanúgy, mint a Maggi és Lillemorban), bár egészen más típusok, végül mégis össze tudnak csiszolódni, és tud valamit adni az egyik a másiknak az élethez és a másikhoz való viszonyulásról. Sőt, idővel már hiányoznak egymásnak.
– A következő két premiered a Macskajáték és a Nők az idegösszeomlás szélén. Milyen szerepek várnak?
– Még nem tudok róla beszélni, az olvasópróbák előtt állunk. Nem vagyok az a korán rákészülő típus, mert akkor elkezdek előre koncepciókat gyártani, s lehet, a rendezőnek egészen más lesz az elképzelése. Jártam már úgy, hogy előre elolvastam, s nem tetszett a történet, a próbafolyamat alatt viszont teljesen pozitívba fordult a véleményem a rendezőnek és annak köszönhetően, hogy amikor elkezdek dolgozni, akkor fogom fel igazán, mi is van a kezemben, mi az értelme, mitől izgalmas. Jobb tehát nem előre sietni... Egészen más elolvasni a szövegkönyvet, mint bekerülni a történetbe, és dolgozni vele.
– A Macskajátékot Verebes István rendezi, a Nők az idegösszeomlás szélént Tárnoki Márk.
– Verebessel többször dolgoztam már, legutóbb 2019-ben rendezte itt a Színházi bestiák című előadást, igazgatóm is volt itt, örülök, hogy újra találkozunk. Tárnoki Márk még nem rendezett engem, mindössze a színház büféjében láttam.
– Jól érzed most magad a bőrödben? Ha visszatekintesz 2023-ra, elégedett vagy?
– Akadnak problémáim, olyanok is, amelyeken nem tudok változtatni. Erre mondják, hogy az ilyet el kell engedni, nem kell rajta pörögni. Ha olyan a helyzet, amin tudunk változtatni, azt viszont meg kell tenni.
– A szerepeidet tekintve?
– Azokkal nincsen gondom, nagyon szép szerepeket kapok. A pályám folyamán soha nem éreztem azt, hogy mellőzve vagyok, vagy nem ilyet szeretnék. Szerepálmom nincs, de volt olyan álmom, hogy egyszer úgy legyek fent a színpadon, hogy ne legyen szövegem, csak létezzek ott. Teljesült. Volt olyan vágyam, hogy a mozgás kerüljön előtérbe, abban is volt részem. Nem feltétlenül prózai színpadi jelenlétet is szerettem volna, megvalósult annak idején a Tünet együttessel. Inkább olyan álmaim vannak, hogy szívesen dolgoznék ezzel vagy azzal a rendezővel, illetve (nem társulati tag) kollégával. A színházzal tehát abból a szempontból semmi gondom, hogy jó szerepeket kaptam, jó rendezőkkel dolgozhattam. Bízom benne, hogy így is marad.
Forrás: Nyíregyházi Napló, Kováts Dénes