Robinsontól Olgán át Murielig – Jenei Judit és szerepei
A mögöttünk álló évad is mozgalmas volt Jenei Judit számára – ezt persze cseppet sem bánja a Móricz Zsigmond Színház művésze. Sokan talán nem is gondolnák, hogy ősszel már a 25. évadát kezdi szülővárosában.
A bő két éve a vágyott szerepről azt mondtad: érdekes lenne számodra Bovaryné, vagy egy jó Csehov-alak. A lényeg, hogy drámai főszerep legyen. Csehovot megkaptad – Olga megfelel ennek a kívánalomnak?
Maximálisan. Nagyon szeretem játszani a Három nővért! Összesen harminckét alkalommal játszottuk – rendesen bejárattuk ezt az előadást. Rengeteget tudunk már a darabról, egymás rezdüléseit is ismerjük, álmunkból felébresztve is fújjuk a szöveget.
Jól áll neked Olga. A nézőtérről úgy éreztem, egymásra találtatok.
Teljesen. Nem is volt olyan nehéz megtalálni magam benne. Egy dolgot muszáj elmesélnem, mert elég döbbenetes. Előadások előtt mi, a három nővér mindig összejövünk az egyik öltözőben, és érdeklődünk egymás iránt, kinek milyen a napja, hogyan érzi magát. Ekkor már jelmezben vagyunk. Rettenetesen elkezdett zavarni, hogy amikor beszélgetek a „húgaimmal”, sosem vagyok jó passzban, enervált, terhekkel teli vagyok. Néhány nappal ezelőtt jöttem rá: már a jelmez hat rám így, azzal együtt húzom magamra az élet Olgára nehezedő súlyait is. És megkönnyebbültem.
Mit szeretsz benne?
Azt, amit képvisel: az önzetlenséget, a családközpontúságot, hogy önmagát csak sokadikként tartja számon. Ez a rendkívül nemes vonása nagyon megérintett, szívügyem, hogy részletgazdagon adjam vissza a nézőknek. Az ilyen típusú emberek, mint Olga, a hétköznapokban a háttérből, minden felhajtás nélkül segítik a körülöttük lévőket – és éppen ez teszi őket sebezhetővé: könnyen elnyomják, háttérbe szorítják őket. Szeretném, ha a szerepem arra késztetné a nézőket, hogy nyitottabb szemmel járjanak a világban – és felismerjék, megbecsüljék ezeket a hétköznapi angyalokat.
Ő a legidősebb nővér, mégsem játszik főnököt – inkább odafigyel mindenkire, még a cselédre is.
Így van. Emellett hasonszőrű dolgokat is találtam az életemben. Nem tudom, mit szól majd hozzá édesanyám, ha olvassa majd ezeket a sorokat – de a főpróbahéten esett le a tantusz: úristen, én Őt játszom! Könny szökött a szemembe, és azóta még jobban kötődöm Olgához.
Játszottad már a nagymamádat is…
Az Idétlen időkig-re gondolsz, ugye?
Igen. Nagyon jó karakter volt.
Szerettem, mint a ma már 94. éves Nagyimat.
Rómeó és Júlia – igazi klasszikus, amelyet modern környezetben állítottatok színpadra. Közel áll hozzád ez a megoldás? Milyen volt dajkának lenni?
Eleinte kissé nyomasztott, hogy milyen távol állok ettől a harsány, nyílt asszonytól – de idővel könnyen ráleltem a kapaszkodóra. Ebben a modernizált színpadi világban teljes mértékben megtaláltam a helyemet, úgy a szerepben, mint az előadásban. Lubickolok benne.
Négy alkalommal játszottátok a napokban a Rózsakert Szabadtéri Színpadon A Riviéra vadorzóit. Ki Muriel Eubanks ebben az előadásban?
Egy álmodozó, romantikus lelkű hölgy, akinek az a sorsa, hogy a saját vesztébe rohan – az álmodozó attitűdje miatt. Már a darab elején beleesik Lawrence Jameson csapdájába, aki csupán a nő anyagi javait akarja megszerezni. De ezzel nem ér véget Muriel története...
Van miért csapnia a szelet?
Van. Ám csavar is kerül az én szálamba, nem úgy, ahogy a szövegkönyvben megírták – és ez nagyban köszönhető Telihay Péternek, a darab rendezőjének. Anno a Száz év magányban, Az ember tragédiájában és a Karamazov testvérekben már volt szerencsém együtt alkotni vele. Ez a közös múlt késztette Pétert arra, hogy Muriel ne csak színfoltja legyen az előadásnak, hanem egy titokzatos, összetettebb, nehezen behatárolható egyéniség. Ez a koncepció alapos otthoni felkészülést kíván, folyamatosan azon jár az eszem, hogyan, s miként lehet ezt kivitelezni, hiszen maga a szöveg eredetileg nem ezt az irányt követi. Hálás feladat lett így számomra.
18 fős nagyzenekar és 8 tagú kórus adja a zenei aláfestést. Ennek nyilván örülsz, hiszen az ének és a zene szerves része az életednek.
Az élő zene varázsa elmondhatatlan élményt nyújt nekünk, színészeknek – és természetesen a nézőknek is. A Rózsakert Szabadtéri Színpad légkörében egészen varázslatosan szól. A zenei betétek dallamosak, minőségiek, nagyon kedvelem őket. Külön öröm, hogy az általam is nagyra tartott Kazár Tíciána is énekel a kórusban.
Zenés vígjátékra ülünk be, tehát minden adott a könnyed, önfeledt szórakozáshoz, ugye?
Egyértelműen. Viszont Péter úgy rendezi meg, hogy gondolkodni valót is ad a közönségnek – érdemes a sorok között olvasni és minden rezdülésre figyelni. Ez a mélység is teszi igazán különlegessé.
A Rózsakert nyári programjában szerepel A padlás, az Alul semmi és az Aranylakodalom is. Ki a kedvenced Robinson, Suzan és Mona közül?
Robinson. Vele volt a legtöbb munkám, én pedig hajlamos vagyok arra, hogy azokat a szerepeket értékelem jobban, amelyekért alaposan megdolgoztam.
Pedig neked már ismerős Robinson – noha a mostani egészen más, mint bő két évtizeddel ezelőtt.
Szinte összehasonlíthatatlan a kettő. Azt szeretem nagyon benne, hogy haladunk a korral: Robinson mesterséges intelligenciává fejlődött az évtizedek során. Ez az előadást is izgalmasabbá teszi – ilyen feldolgozást látni valóban különleges élmény.
A másik kettő?
Az Aranylakodalmat azért szeretem, amiért a nézők: a két főszereplő, Gulyás Attila és Gulácsi Tamás brillíroznak. Minden egyes alkalommal élvezet figyelni őket – akár a nézőtérről, akár a színpadról, akár a takarásból.
De Monát, azaz Jenei Juditot is ugyanúgy megtapsolja a közönség…
Hát persze, de azért tudjuk: nem elsősorban rólunk szól a történet. Mi csak apró szeletei vagyunk az előadásnak, még ha hozzá is járulunk a sikeréhez.
Vidámkodsz az Alul semmiben is.
Nincs különösebb súlyú megnyilvánulásom a darabban. A kollégáim, az ő játékuk és az élő zene hatására szinte szórakozás az egész. Szinte.
Csak addig munka, amíg a próbafolyamaton végigmentek, míg összeáll az előadás? Utána jöhet a lazulás?
Nem, nem. Minden egyes színpadra lépésnek súlya van. A játszi könnyedség mögött is ott lapul a komoly koncentráció. De az adott pillanatban, amikor ott állunk a színpadon, ugyanúgy tudunk önfeledtek lenni, mint a néző, aki ennek kulcsszereplője.
(Szerző: Kováts Dénes)
