Mészáros Tibor immár negyedik rendezését láthatjuk a Móricz Zsigmond Színházban: A Napsugár fiúk, a Várj, míg sötét lesz! és a Bolha a fülbe után ezúttal a Ne most, drágám! című bohózatot állítja színpadra. A főpróbahét előtt beszélgettünk.
2006–2019 között a debreceni Csokonai Színház tagja volt, ott ismerte meg feleségét, Krajcsi Nikolettet, majd útjuk a kaposvári Csiky Gergely Színházba vezetett, ahol Tibor 2022-től az intézmény művészeti vezetőjeként is tevékenykedik.
– Színpadi szerepeid mellett sorozatokban, filmekben tűnsz fel, jó ideje rendezel is, Kaposváron művészeti vezető lettél. Mi motivál?
– Valószínűleg az, hogy a színházcsinálás minden spektruma érdekel. Önmagában az sosem elégített ki, hogy bemegyek a jelenetemre, és kész is vagyok. Az előadás egészének működése érdekel. Előfordult, hogy színész barátaim megkértek, nézzek bele egy próbafolyamatba, egy előadásba, s mondjam el, kívülről milyennek látom. Ez aztán idővel hozta a lehetőséget a rendezésre, összefutottak a szálak.
– Rendezőként mi jellemez?
– Én azt hiszem, hogy nagyon erősen formai gondolkodású vagyok, tehát bennem minden előadásnak egyfajta tánca van, és amíg nem érzem, hogy működik és magukévá tudják tenni a színészek, addig azt szeretem számonkérni. Aztán elérkezik a próbafolyamatnak egy olyan pillanata, amikor azt kérem, hogy ez viszont ne olyan legyen, mintha én állítottam volna be, mert akkor csak egy rendezői kitalálmánynak tűnik, inkább belülről fakadjon. Hogy ez könnyebbség-e színészként vagy sem, nem tudom, mert viszonylag elnyújtja a rendelkezés szakaszát. Jómagam általában a finisre szoktam elkészülni az előadással, akkorra tudom kellően átadni a gondolataimat úgy, hogy megvalósítsák a színészek.
– Mi a vezérelved, módszered?
– Az empátia. Viccesen azt szoktam mondani – és ez művészeti vezetőként is jellemző rám –, hogy „én a vízilovakkal” vagyok. Számomra mindig a színész az első, mert tudom, milyen a színpadon állni. Segítő akarok lenni, miközben azért nagyon erősen számonkérek. Azt már megtapasztaltam, hogy szeretik a színészek, hogy ha valamit kérek, de nem úgy működik, mint kellene, akkor azt mondom: inkább hagyjuk. Akkor is, ha a színész meg tudja valósítani – s valószínűleg így lenne –, de ha nem érzem, hogy a sajátjává válik az a gondolat vagy jelenet, akkor inkább el kell engedni. Előfordul ugyanis, hogy bár nem csinálja rosszul, egyszerűen nem áll jól neki.
– Közeleg a premier. Úgy haladtok, ahogy elképzelted?
– Most tartunk ott, hogy bejön a díszlet meg a jelmez. Van ez a színházi közhely, és a közhelyeknek mindig van alapigazsága: hogy ez teljesen szétveri, amit addig felépítettünk, mert minden, amit próbáltunk, vagy kitaláltunk, kútba eshet, ha kiderül: a jelmez nem úgy áll, nem úgy érzi magát a színész benne, kicsit át kell alakítani, vagy a díszlet nem feltétlen úgy működik, ahogy gondoltuk. Ilyenkor mindig van egy olyan érzése az embernek, hogy ó, te jó ég, most nem kicsit estünk vissza, hanem a nulláról kezdjük. De ez természetes dolog. Ugyanakkor én az utolsó pillanatig nem szoktam, vagy nem tudom elengedni a próbálás szakaszát. Előfordult több esetben – amikor azt éreztem, mégsem fog összeállni –, hogy a bemutató előtti napon húztam ki komplett jeleneteket, akár 5–10 perces részeket a szövegkönyvből. Ennek nem mindig örülnek a színészek. De eddig ez a lépés mindig engem igazolt, s a változtatások – akár az utolsó pillanatokban is – inkább hasznosak voltak, mint zavaróak az előadás egésze szempontjából. De ahhoz képest, hogy vannak rendezők, akiknél az utolsó felvonás még nincs kész a bemutató napján, talán sikerült jól beosztanom az időt.
– Egy vígjáték nem önmagában siker, csak akkor, ha valóban tűpontosan jönnek egymás után a jelenetek és poénok – színészi és rendezői szempontból ez jelenti talán a legnagyobb kihívást.
– Azt szoktam mondani a színészeknek, hogy nekünk nem azt kell megtalálni, miért történik valami, hanem ami történik, azt hogyan tudja igazolni az ember. Sokat példálózok – hozza az internet – balfék emberek buta videóival, melyekben látjuk, micsoda hittel és elszántsággal csinálják az ostobaságot. Mi nem azért nevetünk rajtuk, mert butaságot csinálnak, hanem mert látjuk a meggyőződést benne. Ezért szoktam a próbákon elmondani, hogy itt most „színészből” kell tudnia, hogy muszáj pont a végszónál odanyúlni (például) a kilincshez, mert ha egy szóval előbb, vagy hárommal később teszi, nem ugyanaz lesz a hatása. Pontosan, de átélten: ez a kettőség az, amitől a vígjáték nagyon erősen technikai sportággá válik.
– Miért érdemes megnéznünk ezt az előadást?
– Pont most voltam a tévében egy interjún, a műsorvezető azt mondta: ha Ray Cooney nevét meghallja, eleve nevet. Nyilván a nézőnek van elvárása, aminek szeretünk megfelelni, ez fontos. A mi célunk az, hogy az elvárttól még egy picit többet adjunk. S akkor azt is megfogalmazzák majd előadás után, hogy remekül játszott ez vagy az a színész, s milyen jó volt abban a karakterben látni, mert egy kicsit mást mutatott, mint amiben korábban látták. Igazság szerint arra is próbálok törekedni, hogy az előadás ne csak egy kötelezően kipipálandó tényező legyen: eljönnek, nevetnek, hazamennek, hanem ezen túl adjon valami pluszt, ami megragadja, megfogja a nézőket. Ezek nagyon fontos dolgok, hiszen az előadások alkalmasak arra, hogy az ember belopja magát a néző szívébe, aki, ha látja a szerepekbe beletett munkát, az alázatot, s nemcsak annyit érez, hogy röhögött egy jót, s hazament, akkor igenis eljön újra.
– Sokuknak az az álláspontja, hogy az a jó színházi előadás vagy színdarab, amiről utána még beszélgetünk, amit úgymond hazaviszünk. Ez nemcsak a drámákra igaz, hanem a vígjátékokra is jellemző lehet.
– Nincsenek hamis illúzióim. Ez a stílus helyzetkomikumokra, viccekre épül, ha úgy tetszik, kifigurázásra. Nem szatíra, nem moralitás, hanem vígjáték, vagy hívjuk inkább bohózatnak, s valóban az az előirányzata, szándéka, hogy szórakoztasson. Ebben, amit haza tud vinni a néző, valóban az: milyen jó volt látni a színészt, milyen jól csinálta, milyen jót nevettem rajta. Ha azt mondja, hogy a színészen nevetett, ahogy kiperdült, amennyire kétségbe volt esve, ahogy pofára esett, akkor a színészről beszélget, akkor már ő marad meg benne, nem a szerepe. Az előadás így alkalmas lehet arra, hogy azt mondja a rokonának, szomszédjának, barátjának: gyere, nézd meg, érdemes!
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
