„Fontosnak tartottam, hogy legyen egy momentum, ami csak a Pusié”
Kisiskolás lehettem, amikor először láttam Puskás Tivadart. Játékával azonnal levett a lábamról és a varázslat azóta is tart. Furcsa érzés kerít hatalmába, ha arra gondolok, többé nem látom jellegzetes lépteit a színpadon. 46 évnyi felejthetetlen alakítás után elköszön a színpadtól, de az utolsó függöny legördülte előtt még lesz egy nagy találkozás! Jutalomjátékának rendezőjével, Mészáros Tiborral beszélgettem a június 11-én a Rózsakert Szabadtéri Színpadon bemutatásra kerülő előadásról.
A Napsugár fiúk valódi jutalomjáték. Akár játssza, akár nézi az ember. Na de, ha rendezi? Nagy súlyt helyez a vállára?
Inkább szép kihívás. A súlyt jelen esetben az alkalom jelenti, hogy méltó legyen az előadás Pusi búcsújához, a pályájához. Persze ez édes teher.
Miben más egy búcsúelőadást rendezni? Keserédes akár a történet?
Nem, mert ez nem egy kényszerű, szomorú búcsú Pusi részéről. Ráadásul pont úgy próbál, mint mindig is tette: lendületesen, tele ötlettel és kíváncsisággal a szerep, a darab iránt. Horváth László Attilával a Furcsa pár című előadásuk óta tervezték, hogy ezt a Neil Simon-klasszikust is el szeretnék játszani. Nagyszerű színészek és csodásan működnek együtt. Öröm volt ehhez a csapathoz csatlakozni. Keserűségnek nyoma sincs.
Érdekes, hogy nem Pusi kapta a nyugdíjba vonuló színész szerepét. Miért alakult így?
Nem csak ebben nincs párhuzam szerep és színész között. Willie Clark pályája nem túl dicsőséges, Pusié az. Willie Clark megkeseredett, Pusi közel sem az. A közös kettőjükben csupán annyi, hogy mindketten színészek. Neil Simon zsenialitása pedig az, hogy a darab mégsem marad belterjes, nem csak vájt fülű színházrajongók érthetik. Rendkívül emberi a történet, csodálatos sorsokkal, és nem mellesleg remek humorral átszőve.
Igazi unikum, hogy apa-fia (Puskás Peti) együtt játszik. Kihasználja ezt a különlegességet?
Szerepeik szerint is rokonok, így óhatatlanul is lesz áthallás, ám nem volt cél ezen felül ráerősíteni. Nem is lenne helyénvaló, hiszen a másik szereposztást Rák Zoltán játssza. Persze Peti muzikalitását nem tudtam nem figyelembe venni, így egy röpke dal erejéig dalra fakadnak az édesapjával.
Nem csak játszik és rendez, hanem írni is szeret. Alakított valamit a történeten?
Apró részleteken változtattam, de jó a darab. Kardinális átalakításokat nem akartam csak azért, hogy beleírjak. Persze a próba folyamán is alakul a mű a saját szájízünk szerint. De fontosnak tartottam, hogy legyen az előadásban egy momentum, ami csak a Pusié: a visszaemlékezésé, a lezárásé, a búcsúé.
Mit gondol? Idősebb korában tudna színház nélkül élni vagy könnyedén választaná a nyugdíjas éveket?
Sokszor azt érzem, a színház „technikai sport”. Egy idő után fizikai és szellemi korlátokba is ütközhet az ember. Egyetemi osztálytársammal annak idején viccesen megfogadtuk, hogy rászólunk egymásra, ha azt látjuk, jobb lenne inkább abbahagyni, mert már nem megy. A bökkenő csak az, hogy a színpad egy varázslatos hely, és nagyon tud hiányozni, ha épp nem lehet játszani. Majd meglátjuk…
Forrás: Nyíregyházi Napló, Molnár-Körtvélyfáy Zsófia
