Interjú Horváth Viktorral - részlet a Mindenünk a színház című kiadványunkból

Interjú Horváth Viktorral - részlet a Mindenünk a színház című kiadványunkból

Békés megyei gyökerekkel rendelkezik, a fővárosban a Shakespeare Színművészeti Akadémián tanulta a színészmesterséget. Az ének, a zene és a vidámság szinte lételeme, mostanában rosszemberes szerepről álmodik.

Sorozatunkban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművészeit mutatjuk be, ezúttal Horváth Viktort, aki 2014 óta tagja a társulatnak.


Érdekes a pályaképed: autószerelés, angol-történelem tagozat, majd színészet…

Sodródtam. Talán hetedik osztályos voltam, amikor először találkoztam a színházzal: beléptem a színjátszó körbe. Én voltam a legfiatalabb, de hamar beilleszkedtem. Az volt a tervem, hogy Békéscsabára jelentkezem autószerelőnek, mert érdekel ez a szakma, a szakközépiskola ráadásul érettségit is ad. A központi felvételim azonban olyan jól sikerült, hogy kiderült, azzal az eredménnyel felvesznek a megye egyik legjobb középiskolájába, a gyulai Erkel Ferenc Gimnáziumba is. Nagyon meglepődtem, majd arra gondoltam, miért ne válasszak más utat. Az autószerelés amúgy a mai napig izgat, ha időm engedné, simán elvégeznék egy OKJ-s tanfolyamot.

A gimnáziumban kosárlabdáztam és atletizáltam, így váratlanul ért, amikor az irodalmi színpadtól megkerestek, hogy álljak be közéjük. Úgy gondoltam, megpróbálom, maximum nem lesz rá időm. Nagyon jó időtöltés, kellemes hobbi lett, de egészen sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy ez lesz a hivatásom.


Mikor fordult komolyra?

Nem könnyű dönteni a jövőről, sem tizennégy, sem tizennyolc évesen. Középiskolásként egyáltalán nem a hogyan tovább érdekelt, inkább a csibészkedés, a csajozás, a bulizás. Egy ideig orvos szerettem volna lenni, de eszembe jutott a tanári pálya is. Ez már közelít a színházhoz.

Nincsenek véletlenek – tartja a mondás. De lehet, hogy mégis? Egyszer szemembe ötlött egy nagy plakát, rajta a Shakespeare Színművészeti Akadémia felhívása. Megnéztem, mi lehet ez, majd félretettem. Volt egy zenekarom, a próbatermet mindenféle plakáttal dekoráltuk ki, hogy minél vagányabb, otthonosabb legyen. Elvittem egy akadémiás plakátot is, eltakarni vele az omladozó falat.


Shakespeare-rel szemezgettél?

Miközben zenéltünk, buliztunk, folyamatosan néztem, szuggeráltam. Ő vissza. Felerősödött bennem a „mi lenne ha?” kérdése, hiszen szerettem a diákszínjátszást. Többen próbáltak lebeszélni, bizonytalannak tartva a színészi pályát, de engem már nem lehetett eltántorítani. A felvételire meg kellett tanulni öt monológot, öt verset, és jónéhány dalt, ezekből egyet én választottam, egyet a zsűri. Felkészültem, elvonatoztam Budapestre, előadtam. Sikerült!

Az Akadémián elsőben Zsurzs Kati volt az osztályfőnököm, a második évben az igazgató úr, Lojkó Lakatos József, a harmadikban pedig Silló Sándor. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy itt vagyok Nyíregyházán. A tanév vége felé kérdezgette, mi a helyzet, mit fogok csinálni, ha végzek. Tervben volt, hogy kimegyek Amerikába az akkori barátnőm után, aki szintén színész, esetleg Londonba a szüleimhez, de igazából nem tudtam, mit tegyek. A Cseresznyéskert volt a vizsgaelőadásunk, többször bemutattuk, én játszottam benne Trofimovot. Egyszer odajött hozzám Silló Sándor, és elmesélte, hogy direkt nem szólt, de az egyik előadást megnézte a nyíregyházi színház vezetősége, akik új színészek szerződtetését fontolgatják. Aznap óriási bulit csaptunk a tanév és a vizsgák befejezését ünnepelve, másnap reggel telefoncsörgésre ébredtem. A Móricz Zsigmond Színháztól hívtak, hogy le akarnak szerződtetni, elsorolták a feltételeket is. Igent mondtam, 2014 szeptemberében kezdtem. A Hair lett az első bemutatóm, majd jöttek a továbbiak: a Silló rendezte Rejtő-adaptáció, Az ellopott futár; az Alhangya, az Égigérő fű és a Szibériai csárdás.


Ismerted Nyíregyházát?

Több más kollégámhoz hasonlóan akkor jártam itt először, amikor leszerződtem. Emlékeim szerint öten jöttünk új fiatalok: Sirkó Eszter, Bende Kinga, Mészáros Márton, Ivák Bence és én, nagyon kedvező volt a fogadtatás. Közösen kaptunk lakást, a fiúkkal a Hairt kezdtük.

Akkor ismerkedtem meg az új srácokkal és a társulat tagjaival. Itt jöttem rá: a színházban teljesen másképp működik minden, mint az iskolában. Nem nekem kell bekészíteni a kelléket, nem nekem kell hoznom otthonról jelmezt vagy bármit, mert itt már minden adott ahhoz, hogy a színész csak és kizárólag a saját feladatával tudjon foglalkozni. Újdonság volt a hathetes próbaidőszak is. Itt tapasztaltam meg mindent, ami az igazi színház. Szerencsére könnyen, tényleg nagyon könnyen ment a beilleszkedés, rengeteg fiatal színész játszott itt, a Hairben sok fiatal táncos működött közre, pezsgett az élet, és ez nagyon sokat segített.


Az elmúlt években sokféle szerepet osztottak rád, különböző műfajokban.

Prózai szakon végeztem, de gyakran énekelek, mert tenor hangmagasságom van. Örülök az ilyen szerepeknek! Ha csak prózai szerepeket kapnék, az éneklés nagyon hiányozna. Máté Péterrel szólva: „Zene nélkül mit érek én?” Imádok zenés előadásokban részt venni, ugyanakkor ezek és a vígjátéki szerepek mellett nagyon szívesen formálnék meg drámai figurákat is.


Nyíregyházán melyik volt a kedvenc szereped, illetve az igazán emlékezetes előadás?

Mindegyik színdarabot másért szeretem. A Tudós nőket például azért, mert az összes előadást végignéztem a zenekari árokból, ugyanis dobosként funkcionáltam ott, aki felmegy a színpadra, eljátszik egy kis jelenetet, utána visszamászik a színpadon keresztül a zenekari árokba, és dobol tovább. Vagy éppen gitározik. A Hair is nagy kedvencem, meghatározó epizódja az életemnek. Imádom a zenéjét, az volt itt az első bemutatóm. Később, mesedarabok után a Krúdy Kamarában játszott Ájlávjúban kaptam komoly feladatot, sokat énekeltünk benne, tulajdonképpen mind a négyen főszereplők voltunk.

Most a Tanár úr kérem a hozzám legközelebb álló és a legfontosabb. Zenés, sok dolgom van benne, mondhatni főszerep. Kihívás volt számomra, hogy végig éneklem az egész darabot, s végig színpadon vagyok, kamaszfiút játszva. Már a próbafolyamat is fantasztikus volt! Nagyon szeretek Simon Kornél rendezővel dolgozni, akit az Oscar próbái alatt ismertem meg. A Tanár úr kéremben ott vagyunk a színpadon mi, fiatal srácok, tele energiával. Ahogy Horváth Illés fogalmazott a premieren: egy ököl vagyunk, és megtanultunk vele odacsapni. Energikus, pörgős az előadás a zenéjének is köszönhetően, mint egy rakéta úgy ível fel. Vagy mint egy tűzijáték, amit kilőnek, és csak megy-megy fölfelé és a csúcson robban. Örömteli, hogy a közönség is nagyon szereti. A színház Instagram oldalát kezelve is tapasztalom ezt, rengeteg levelet, üzenetet kapunk fiataloktól és idősebbektől egyaránt, hogy mennyire imádták, milyen jó az előadás. Nekünk is remek érzés, ha ilyen visszajelzéseket kapunk.


A Bob hercegben Kónya Merlin Renátával párban újonnan beleírt, azaz az eredeti operettben nem szereplő alakokat formáltatok meg: bulvár riportereket, akik ott vannak minden eseményen, tudósítanak, mobiltelefonjukkal szelfizgetnek. A nézőtérről úgy tűnt, nagyon testhezálló szerep!

Igen. Göttinger Pál rendező találta ki, hogy egy olyan srácot kellene megformálnom, aki mindenhol jelen van, még a királyi udvarban is, és élőben közvetít a követőinek. Megírt hozzá néhány mondatot, amelyek zömmel angolul hangzanak el, a többi ötletet nekem kellett szállítanom, majd megbeszéltük. Nagyon szerettük a szerepet, szerintem jól egymásra hangolódtunk Renátával. Együtt léteztünk, egyfolytában együtt mászkáltunk, egyszerre mozogtunk, szimbiózisban éltünk.


Már rutinos színésznek számítasz. Van szerepálmod?

Konkrét, erősen akart szerepálmom nincs. De nagyon szeretnék a negatív szereplője lenni egy előadásnak, gonosz, velejéig romlott figurát alakítani, akit mindenki gyűlöl. Igyekeznék úgy felépíteni azt a szerepet, hogy a nézők utáljanak, s azt érezzék, hogy legszívesebben megütnének, leköpnének, mert tönkre akarom tenni a pozitív hős életét – vagy akár az övékét. Kihívás azt kiváltani belőlük, hogy pár perc alatt azonnal azt érezzék, hogy belém akarnak rúgni. Lehet, mazochistán hangzik, de mivel ezt az állapotot nem ismerem, mert többnyire királyfi és más jófiú voltam, nagyon szeretném egyszer kipróbálni. Talán ez a szerepálmom.


Megfordult a fejedben az elmúlt hat év során, hogy elszerződj máshová?

Nem. Nagyon jó itt. Ameddig jól érzem magam, és még tudok mit tanulni – mert ez a pálya folyamatos tanulás –, nem vágyom el máshová. Minden évadban vannak olyan színdarabok, amelyekből nézőként is tanulok. Ha azt érzem, de klassz lett volna játszani benne, akkor az biztos, hogy nagyon figyelemreméltó előadás. Persze, ha mindegyik darabban játszanék, akkor soha nem láthatnám kívülről, nem tudnám élvezni, mint néző. Pedig Nyíregyházán nem csak színésznek, de nézőnek is jó lenni!


Kis kirándulást tettél, hiszen te alakítottad az ifjú Béres Józsefet a tévéfilmsorozatban és a mozifilmben. Szeretted a filmezést?

Nagyon. Az idősebb Béres Józsefet Gáspár Tibor személyesítette meg, aki kilenc évig volt tagja színházunknak. Én úgy kerültem a stábba, hogy felhívtak: a fiatal Béres Józsefet megformáló színészt keresik, és szeretnék, ha elmennék a castingra. Nagyon örültem, amikor néhány nap múlva kiderült: enyém a szerep. A filmezés teljesen más világ, hatalmas stáb, kinek-kinek megvan a feladatköre. Olykor úgy érzed magad, mint valami hollywoodi sztár. Beültetnek egy székbe, az egyik stábtag a bajszodat igazítja, a másik törölgeti a homlokodat, miközben valaki vizet hoz. Van, aki azért áll ott esernyővel a kezében, hogy árnyékoljon, nehogy rád tűzzön a nap, s a kézi ventilátorral hűt téged, hogy ne melegedj fel. Elképesztő.

Kamera előtt más szerepelni, egy szemrebbenés, egy fejfordítás is jelentőséggel bír, nem lehet olyan nagy svunggal cselekedni, mint a színpadon. A színházban a szereplőtársaimmal napokat töltünk el azzal, hogy többféleképpen kipróbálunk egy-egy jelenetet. Filmezéskor azonnal a megkívánt érzelmi állapotot kell hozni, nincs idő arra, hogy hosszabb próbafolyamat alatt építsem fel. Az én jeleneteimet is pár nap alatt forgattuk le. Ha az itteni munkám engedi, bármikor szívesen filmeznék.


Szükség van még színházra?

Mindenféleképpen, mert kultúrát közvetít, szórakoztat. Szerintem színházba járni a mai napig sikk annak, aki megteheti, hogy áldoz rá a pénzéből és az idejéből, mert színházba járni még mindig „menő”. Annak ellenére, hogy olyan digitális világot élünk, ahol gyakorlatilag minden ott van a kezedben, mégsem gondolnám, hogy a színházba járás háttérbe szorulna. Sokszor megkérdezik tőlem, hetente hány előadásunk van. El sem tudják képzelni, hogy minden este teltházzal játszunk, ráadásul egyszerre a Kamarában és a nagyszínpadon, plusz délelőttönként a MŰvész Stúdióban, sőt, minden kedden a Bencs Villában.

Azt tapasztalom, hogy még mindig ünnep színházba járni, megadják a módját az emberek. Barátok, családok együtt jönnek, megtisztelik a színházat, szépen felöltöznek, beülnek és élvezik az előadást, esetleg szünetben megisznak egy-két pohár pezsgőt vagy üdítőt. Vonzza őket, hogy hús-vér emberek játszanak előttük, nem a mozivásznon vagy a televízióban látják a történetet. Tudják azt is, hogy nincsen két egyforma előadás, nincs két egyforma állapot. Mert közben velünk, színészekkel is történik valami – rossz hír ért, vagy éppen jó –, így zsizsegés van bennünk, s azt akarva-akaratlanul hozzuk magunkkal. Ettől persze nem torzul az előadás színvonala, de más a lelki töltöttségünk, más energiák működnek közöttünk a színpadon.


Számodra mitől jó egy színház? Mi szükséges ahhoz, hogy jól érezd magad egy társulatban?

A tehetséges, alázatos, jó kollégák. Az egymás közti és a büféhangulat, a kölcsönös szeretet is fontos, hiszen amellett, hogy minőséget teremtünk a színpadon, itt haverkodunk, barátkozunk, itt vagyunk együtt minden nap, ezért fontos, hogy tudjunk közösen nevetni vagy sírni, érezzük második családunknak a társulatot.


A családban is vannak feszültségek…

Furcsa lenne, ha mindenki mindenkivel mindig jóban volna. Úgy a családban, mint a színházban. Az együttléttel konfliktusok is járnak, de boldog pillanatok és közös öröm is. Fontos, hogy érezzem, részese vagyok egy csapatnak, itt ez maximálisan megtörténik. Számíthatok a többiekre, és ők is rám.


Milyen típusú színész vagy? Aki szereti, ha irányítja a rendező, vagy hozod az ötleteidet?

Darabja válogatja. Nagyon szerettem a Tanár úr kéremben, hogy közös alkotói folyamat volt. Ha előfordult a próbán, hogy megakadtunk egy jelenetben, akkor elkezdtünk agyalni, börzézni, fellapoztuk a művet, s megoldottuk. Így került be a Lógok a szeren nemcsak dalként, hanem prózai részként is. Közösen gondolkodtunk, és ettől is nagyon jó volt az együttmunkálkodás. Mindannyian azon voltunk, hogy törjük át a falat, vagy ugorjuk át a megoldás érdekében. A mai napig ez lengi körül a csapatot. Simon Kornél szereti, ha hozunk ötleteket. Amikor hazamentem, akkor is mintha arra lettem volna késztetve, hogy folyamatosan javaslatokon törjem a fejem. Vannak persze rendezők, akik kevésbé kíváncsiak a színészre, teljes mértékben az ő elképzelésüket kell megvalósítani.


A párod, Végvári Boglárka is a színházban dolgozik. Ez előny?

Megvan az előnye és a hátránya is. Ő táncol, és öltöztetőnőként is tevékenykedik. Egy „civil” kedvessel gondot okozhat, ha nagyon eltér az életritmusunk. Mivel Bogi itt dolgozik, olykor nap közben is tudunk kicsit beszélgetni, szót váltani, különösen, ha ő is részese annak a darabnak, amelyikben játszom.


Mivel töltöd legszívesebben a szabadidődet?

Mostanában nincs ilyen. Amikor mégis, akkor megyek a konditerembe, és futni is nagyon szeretek. A sport a mai napig jelen van az életemben, bár korántsem annyira, mint szeretném. Ez az évadom úgy állt össze, hogy szeptember óta minden nap itt vagyok a színházban, játszom és próbálok. Amikor napközben van pár órám, várnak a hétköznapi dolgok, mint például a csekkek befizetése, a vásárlás. A nyár általában a pihenésé és az utazásé. Nagyon sok barátom van Budapesten és Gyulán is, akikhez évad közben egyszerűen nem jutok el.


Meghívásoknak eleget téve itt-ott énekesként is fellépsz. A zenekart ugyan nem pótolja, de mégis lehetőség…

Hála Istennek van rá igény, így rendezvényekre, születésnapra és más eseményekre hívnak bennünket. Ha időm engedi, szívesen vállalok fellépéseket, egyedül és társakkal is. Dézsi Darinkával összeszokott páros vagyunk, már összeállt egy komplett, egyórás repertoárunk.

Olykor jótékonysági célú felkérés is érkezik, nemrég kórházban énekeltem beteg gyerekeknek. Nem gondoltam volna, hogy annyira megfacsarja a szívemet. Amennyire fantasztikus érzés, hogy fizetség nélkül is megpróbáljuk szórakoztatni, felvidítani őket, annyira nehéz feldolgozni az állapotukat. Amikor végeztem, és kijöttem a kórházból, beszálltam az autómba, de jó ideig csak ültem, nem tudtam elindulni. Pörgött az agyam a látottakon, a beteg, sérült gyereken. Sokat ad, hogy élményt nyújtottam, de az állapotuk el is vesz az emberből. Hála Istennek azért többet ad, mint elvesz.


Gyulához köt még valami? Visszajársz?

Gyula a központ, az otthon, ahol a családunk találkozik. Szüleim Angliában dolgoznak, a húgom Szegeden tanul, most fog diplomázni. Amikor innen utazom Gyulára, azt mondom, hazamegyek, de amikor visszaindulok, akkor hazajövök. Igazából két otthonom van.


Hogyan képzeled el magad tíz év múlva, harminchét évesen?

Filmeket is forgatok, időnként felbukkanok másutt, de itt van a bázisom, ebben a színházban. Sóstó környékén, egy kedves házban lakom a családommal.

Az ember nem tudhatja, hosszabb-rövidebb idő múltán merre viszi az élete, hogyan alakulnak a dolgai. Nekem ad annyit a Móricz Zsigmond Színház, hogy szívesen maradnék itt. Megkedveltem a várost is. Ritka jó színház ez, ahol mindenkit az a cél vezérel, hogy remek előadások szülessenek.

 

Forrás: feliciter.hu


Az interjú eredetije a Mindenünk a színház c. kötetben jelent meg 2020-ban, a Móricz Zsigmond Színház kiadásában, a Feliciter Kiadó gondozásában. Írta és szerkesztette Kováts Dénes.


Kapcsolódó hírek
A weboldalon sütiket (cookie) használunk a felhasználói élmény javítására.
Az adatvédelemi szabályzatunkat itt találja.