Interjú Horváth Margittal, a nyíregyházi teátrum színművészével
Alig néhány hónap eltéréssel két komoly szakmai elismerésben volt része a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészének, Horváth Margitnak: szeptember végén bekerült a Fidelio Kult50 programjába a 9-től 5-ig című előadásban nyújtott alakításáért, december elején pedig Aase-díjat kapott. Előbbivel olyan művészek munkásságát ismerik el, akik új irányokat sem félnek kipróbálni, utóbbi díjat pedig az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői”-nek, az epizodistáknak adományozzák. Nagyon ritka, hogy ezt a két elismerést ugyanabban az évben nyerje el valaki, és ami a népszerű színésznő számára ezt még különlegesebbé teszi, hogy ezek a díjak egy olyan, a művészek számára nehéz évben találtak rá, mint amilyen a mostani. Lapunknak úgy fogalmazott, soha nem vágyott semmiféle díjra, ám most, hogy egymás után kettőt is kapott, nagyon boldog.
Ambivalens helyzet
– Szerintem a színészek olyanok, mint a sportolók, akik tudják: az a dolguk, hogy folyamatosan eddzenek, készüljenek, de ha ennek eredményeként érmet nyernek egy fontos versenyen, felszabadultak lesznek, és más állapotba kerülnek. Így vagyok ezzel én is. Amikor a járvány miatt bezártak a színházak, és tudtam, hogy huzamosabb időt kell otthon töltenem, megijedtem. Korábban ugyanis szinte minden ilyen helyzetben történt valami tragédia, jött valamilyen betegség, és most próbálgattam elhessegetni magamtól az érzést, hogy ez újra bekövetkezhet. Ez a fajta félelem és az a boldogság, amit a díjak hoztak, ambivalens helyzetet teremtettek, sőt, egy ideig azt sem tudtam, szabad-e ennek egyáltalán örülni?
- A járvány sokak számára szomorúságot hozott, hiszen vannak, akik elvesztették a szeretteiket, mások a munkájukat, de annyi őszinte gratulációt kaptam a családomtól, a barátaimtól és a kollégáimtól, hogy egy idő után őszintén át tudtam magam adni a boldogság érzésének. Most is megtapasztaltam, hogy nagyon szeretnek a színésztársaim, ettől többet pedig aligha kívánhatok. Mindenkinek meg tudok bocsátani, soha senkit nem akarok megbántani, és ha valaki rosszat is tesz, megkeresem, hogy a szándéka mögött mi az, ami jó – mondja Horváth Margit, aki arról is beszélt, hogy volt egy időszak az életében, amikor kevés szakmai visszajelzést kapott – vagy nem hallotta meg ezeket, vagy nem is voltak –, és ez elkezdte belülről rombolni.
– A kishitűség sokáig a színházi létem része volt. Most például, amikor az Aase-díjat megkaptam, felhívtam Gáspár Tibort, aki a kuratórium tagja és akit jól ismerek, s megkérdeztem: azok, akik döntöttek, tényleg tudják, hogy én ki vagyok?! Változik a színpadi eszköztáram, és ebben sok a tudatosság: próbálom a játékomat egyre sallangmentesebbé tenni, mert azt szeretném, ha a személyem elég lenne ahhoz, hogy izgalmas legyek a színpadon.
Fontos a próza, az ének, a tánc
- Már a Hello, Dolly!-ban is ez volt az irányvonal, és nyilván nem véletlen, hogy ez a folyamat egy zenés darabbal kezdődött. Ezekben az előadásokban ugyanis számomra a próza is lényeges, mert fontos a hang, a tánc, de az is, hogy átjöjjön a szöveg, és a karakter mögötti ember. Nekem soha nem a szerep nagysága a fontos, hanem a színpadi jelenlét. Ebből a szempontból is jelentős volt az életemben a Hair, amit Ladányi Andrea úgy állított színpadra, hogy minden mozdulatban gondolatok voltak, de ott sem volt elég a jó hang, a színészi teljesítményre is szükség volt – mondja a színésznő, aki nem tudna választani a prózai és a zenés darabok között. – Mindkettő a lételemem, egyik segíti a másikat. Ha jól énekeltem, az érdekel, jó volt-e a színészetem, ha ez utóbbi rendben volt, azt kérdezem, milyen volt a tánc? Ezeknek együtt kell erősnek lenniük, számomra ez jelenti a sikert.
- Az Édes Charity-ben viszont ez nem ment könnyen. Ott voltak mellettem a tehetséges, nagyon fiatal kollégáim, és bár éreztem, hogy én is meg tudom oldani a feladatot, azt is tudtam, hogy tovább tart megtanulni, mint nekik. Küzd az egóm, mert azt érzem, nem adhatom lejjebb. Egy művésznek nagyon fontos, hogy reálisan lássa magát: a korát, a lehetőségeit, és bár belül mindannyian örök gyerekek maradunk, a korlátainkat ismernünk kell. Én is foglalkozom azzal, hány éves vagyok, és bár a világirodalom az én korosztályomnak jóval kevesebb szerepet írt, hálás vagyok a színházamnak, hogy mindig találnak nekem szerepeket – mondta Horváth Margit, akinek bár hiányoznak a próbák, az előadások, örül annak, hogy sok időt tölthet a családjával, és hogy olyan dolgokra is jut ideje, amikre hosszú évek óta nem.
Köszönettel tartozik
– Amikor Békéscsabáról elsodort az élet, sok mindent csináltam: újságot hordtam, felszolgálóként dolgoztam, sőt, még lángost is sütöttem, de az elmúlt húsz évben soha nem történt meg velem, hogy azt mondhatom valamire: majd holnap megcsinálom. Furcsa, hogy éppen akkor kapok két díjat, amikor megtapasztalom, hogy így is lehet élni. Ez egy jel a Jóistentől, és sok mindenre kötelez. Most már elhiszem, hogy a tudásomra büszke lehetek, és hogy szeretnem kell azt a művészt, aki vagyok.
- És bár a színpadon én állok, az elismerés nem csak az én érdemem, benne van mindenki, aki egy színházi előadás létrejöttében közreműködik. De nem csak nekik tartozom köszönettel. Ahhoz, hogy ezt az utat bejárjam, szükség volt olyan rendezőkre, akik meglátták bennem a lehetőséget, és olyan szerepeket adtak, amelyekben új oldalamat mutathattam meg: ilyen Telihay Péter, akinek a Száz év magányt köszönhetem, Tasnádi Csaba, aki felismerte a prózaiságomat, Lendvai Zoltán, aki a vígjátéki vénámat hozta elő, Szente Vajk, akitől sok zenés főszerepet kaptam, Horváth Illés, aki, amikor észrevette, hogy mélyponton vagyok, leült velem beszélgetni, de ilyen Ladányi Andrea és Kirják Róbert is. Ők nem csak beszéltek rólam, de teret adtak nekem és bíztak bennem – ez a két díj talán azt jelzi, hogy rászolgáltam a bizalmukra.
Forrás: Kelet-Magyarország
Szerző: Száraz Anita
Fotó: Juhász Éva
