Megyénk és Nyíregyháza sem ismeretlen Epres Attila színművész számára, akit legközelebb augusztus 24-én a Rózsakert Szabadtéri Színpadon láthatunk egy tanár-kvartett tagjaként a Még egy kört mindenkinek című előadásban.
A VIDOR Fesztiválon többször járt már, a múlt évben a Szívhang egyetlen férfi szereplőjeként lépett színpadra, korábban elnyerte a legjobb férfi alakításért járó Arlecchino-díjat.
– Nyíregyházáról elsőként mi jut eszedbe?
– Tavaly is voltam, s az idén is örömmel megyek a VIDOR-ra, és nagyon várom, mert szeretem ezt a fesztivált, amit Tasnádi Csaba barátom talált ki. Már a legelsőn is ott voltam, és mindig nagyon élveztem a hangulatát.
– Korábban elnyerted a legjobb férfi alakításért járó Arlecchino-díjat.
– Váratlanul ért, de nagyon örültem neki, a Lónak négy lába van, de mégis megbotlik című vígszínházi darabbal mentünk oda. Tény és való, hogy szerettem azt a produkciót, és remek játszótársaim voltak, mint a közvetlen partnerem, Rajhona Ádám – Isten nyugosztalja –, és a csodálatos Szegedi Erika, aki az ölemben ült az egyik jelenetben. Élmény volt az előadás és a fesztivál is.
– Milyen viszonyban vagy az alkohollal?
– Semmilyenben. Énnekem nincs az alkohollal dolgom, bár bevallom, vidéki színészként próbáltam gyakorolgatni. Aztán nagyon gyorsan rájöttem, hogy a kondíciómnak nem tesz jót, és az agyamnak sem. Később kiderült, nem is bírom.
– Az alkoholhoz való kapcsolódásról is szól a Még egy kört mindenkinek című darab, ezzel jösztök az idei fesztiválra.
– A Még egy kört mindenkinek a kedvenc előadásunk. Tegnap a forgatásról azért rohantam, mert a Pestújhelyi Palotajátékokon is játszottuk, csodálatos közönség előtt.
Mindenkinek vannak saját és társasági élményei az alkoholról. Sajnos elég pontosan be tudnék számolni – de nem akarok soha – arról, hogy hány tucat kollégámat temettem el, s halálukban nagyon nagy része volt az alkoholnak. Közülük huszonvalahány a közvetlen kortársam. Ma már, hála Istennek – én legalábbis így látom, és biztos vagyok benne, hogy így is van – ez a probléma a művészkörökben sokkal kevésbé súlyos... A modern színház és filmes világ megköveteli, hogy a színész mindig készen álljon – ahogyan Hamlet mondja: készen kell lenni –, mert egy diszpozícióra vagy előadásra illik százszázalékosan megjelenni, hiszen ez közösségi dolog is. Ha nem vagy megfelelő állapotban, nemcsak magaddal tolsz ki, hanem a többiekkel is, nem beszélve a nézőkről.
Magamnak is köszönhetően sokakhoz képest én már más helyzetben vagyok, elértem, hogy nem kell mindent elvállalnom, csak amihez kedvem van. Így nem kell készen állnom arra, hogy azonnal ugorjak. De az biztos, hogy mentálisan és fizikailag is nagyon fontosnak tartom a jó kondíciót – és ezt az alkohol brutálisan veri szét.
– Mit várhatunk mi, potenciális nézők ettől az előadástól, miért nézzük meg?
– Mert a Még egy kört mindenkinek a legjobb keverék. Mi úgy szoktuk mondani a színházban, hogy a sír-nevet produkciók a legszebbek. Így van a görög tragédiák és a Shakespeare-klasszikusok esetében is, továbbá a francia, olasz, amerikai színdarabnál. Ha egyszerre tudnak az emberek felszabadultan nevetni a saját gyarlóságaikon, humoros dolgaikon, és egyszerre tudnak rettenetesen elkeseredni, az a legjobb lélekfürdő. Végülis ilyen ez a nyomorult élet. Akik ismerik a filmet, tudják, hogy ez abszolút egy ilyen történet.
Én nagyon szeretem a filmváltozatát, de természetesen a két alkotásnak – hogy finom legyek – nem sok köze van egymáshoz. Eredetileg színdarabnak készült, majd az alapján írták meg a film forgatókönyvét (mindkettő Thomas Vinterberghez és alkotótársaihoz köthető). Zöldi Gergő ültette át magyarra a szöveget – remekül! –, ő a színdarabot vette alapul, de jó pár ötletet emelt át a filmből is. Nagyon élveztük már a próbafolyamatot is, hiszen remek dolog Paczolay Béla rendezővel színházat csinálni, mert ő bízik az emberben és jó hangulatot tud teremteni. Nem görcsöltet, nem bánt, inkább inspirál, s amit én nagyon szeretek: nem feszül rá. Nem közli már a próba elején, hogy figyelj oda, mert ez egy komoly munka lesz (amitől rögtön elmegy a kedvünk), hanem lazán vezet bennünket, de ha úgy érzi, valami félrecsúszik, akkor szól.
– Számos színművésszel interjúztam már, és nyilván nem véletlenül emelték ki sokan, ha jó (élvezetes, tanulságos, ismeretgyarapító stb.) volt egy-egy próbafolyamat, s ebben benne foglaltatik a rendező személye is.
– Tudod, ez nálunk mindig nagyon fontos. Szoktuk mondani olykor: hiába nem lett elég jó a produkció, ha a próbafolyamat felejthetetlen volt, mert rengeteg pozitív töltetet jelentett. És fordítva is igaz: mindig emlékszünk arra, ha nem volt túl jó a próbafolyamat, ugyanakkor lehet, hogy ennek ellenére az előadás akár tíz éve sikerrel megy.
S még egy fontos dolog, amire reagálni szeretnék: már főiskolás koromban kiirtottam a szótáramból, hogy kemény munka, amit csinálunk. Az egyik tanárom fogalmazott így, és meg is haragudott rám, amikor azt feleltem: ha ez munka, akkor én lehet, hogy most abbahagyom, s majd visszajövök, ha játszani fogunk. Nem szeretem munkának nevezni a színházat! Amelyik rendező leteremt azért, mert a színpadon úgymond bohóckodok, az eltévesztette a házszámot, ugyanis mindig muszáj egy kicsit bohócnak lenni, mert abból fakadnak a jó lehetőségek. Mindettől én még komoly ember tudok lenni, és a figurát a mélyére passzintani. De ha nem engedi, hogy kijátsszam magam, abból baj lesz.
– Mert ez egy játék.
– A nevében is benne van: színJÁTÉK.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
