Nem csak a színpadon érvényes a kérdés: vajon hány pár menne szét, ha megnéznék egymás üzeneteit?
Az igazság a fontosabb, vagy a családi béke? A válasz sokak számára magától értetődő, ám akinek ezen a téren vannak rossz tapasztalatai, tudja: ez nem is olyan egyszerű. Itt van például Éva, Ricsi, Anna, Lele, Bianka, Ede és Pepe összeszokott társasága: a fiúk gyerekkoruk óta jóban vannak, barátságuk nem pusztán a sör, foci és nők szentháromságra épül, tisztelik, becsülik egymást, s ha kell, a legnagyobb bajból is kihúzzák a másikat.
Vidámnak induló vacsorájuk azonban megmutatja, nem minden(ki) az, aminek látszik, és miután egy ártatlannak tűnő játék részeként kénytelenek megmutatni egymásnak az üzeneteiket, az este nem csak titkokról és elhallgatásról szól: értékrendek kerülnek egymással szembe.
Titkok nélkül sivár lenne az élet
A Móricz Zsigmond Színház nézőterén ülők fejében pedig elkezdenek kattogni a kerekek, és minél több csontváz esik ki a szekrényből, annál több a kérdés. Mi fér bele a barátságba? Szólnom kell, ha tudom: egy barátomat megcsalják? Egyáltalán mennyit érnek a hazugságra épülő látszatboldogságok?
– Vajon hány pár menne szét, ha megnéznék egymás telefonját? – hangzik el a kérdés a darabban, és mielőtt azon kezdenék el gondolkodni, vajon hány ismerősömet érintené kellemetlenül néhány véletlenül elolvasott SMS, Ricsi válaszol is a felvetésre: nincs ezzel gond, hisz titkok nélkül sivár lenne az élet...
Bölcsek és egóbajnokok
A kényszerűségből felolvasott üzenetek régóta elhallgatott sérelmeket hoznak a felszínre szülői mintákról, elvárásokról, elfogadásról és a mindennapokból menekülés titkos, piszkos útjairól – kiderül, hogy a baráti társaság tagjai hiába ismerik egymást húsz éve, szinte semmit sem tudnak a másikról.
Ami a másság elfogadásával kapcsolatban egyikőjüknek evidens, az a másiknak elfogadhatatlan, de megosztja őket a „szükség van-e gyerekre a boldogsághoz?” felvetés is. Az egyes karakterek tökéletesen leképezik a színházon kívüli világot, így mindenki ismerősnek tűnik: azok is, akik a homokba dugják a fejüket, és azok is, akik tisztelik magukat annyira, hogy nem tűrik el a megaláztatást. A bölcs itt is belátja, hogy nem a gyengeség jele egy lépést hátralépni és nem hatalmi harccá alakítani minden vitát, míg az egóbajnokok számára a színpadon s a való világban is csak a győzelem elfogadható.
Itt is, ott is látunk magukat boldognak mutató párokat, akiket a hazugságaikon kívül semmi sem tart össze, és felszínes világunk hozadéka az is, hogy akinek a kirakatba tolt élete megfelel a társadalmi elvárásoknak, csalhat és hazudhat, piros pontot kap, míg aki attól eltér, bármit tesz is, kirekesztett marad.
Valóság, s nem fikció
Mindez valóság, és nem fikció: épp ilyen a bennünket körülvevő világ, a kibontott szituációk pedig attól válnak igazán közelivé, hogy a remek csapatot alkotó színészek – Széles Zita, Illyés Ákos, Kosik Anita, Gulácsi Tamás, Kovács Vecei Fanni, Horváth Viktor, Rák Zoltán és az Éváék lányát alakító Tary Patrícia – pont olyanok, mint sok-sok baráti társaság.
Együtt ünneplik a szülinapokat, a szilvesztereket, közösen nyaralnak, de az érzéseiket csak ritkán merik kimutatni, mert attól tartanak: valódi énjük nem lesz szerethető. Az előadásban nincs kis és nagy szerep, s mert minden színész szinte végig a színpadon van, a különböző karakterek hasonló súlyt képviselnek – éppúgy, mint a mindennapjainkban.
A nyíregyházi teátrumban a Teljesen idegenek pontos társadalmi látlelet, Tárnoki Márk rendező pedig elég bátor ahhoz, hogy megmutassa: nincs biztos receptje arra, hogyan kell kezelni a tüneteket. A pörgős, üresjáratok nélküli előadás több megoldási lehetőséget is kínál, a néző pedig választhat és eldöntheti, hogy hazaérve melyik mellett teszi le a voksát.
Forrás: szon.hu, SZA
