A dzsungel könyvével kezd Tóth Károly, melyben ezúttal nem Balut játssza, mint 24 évvel ezelőtt, hanem Csilt, a keselyűt. Fregattkapitány lesz a Ne most, drágám! vígjátékban, Lőrinc barát szerepét kapta meg a Rómeó és Júliában.
A Móricz Zsigmond Színház művészét a premierdarabok mellett újra láthatjuk majd A padlás detektívjeként és Churchillként A király beszédében is.
– A király beszédéről még a premier előtt úgy vélekedtél, szeretni fogják a nézők. Bejött?
– Abszolút bejött a jóslatom, valóban nagyon szeretik a nézők. Érdekes módon nemcsak a felnőttek, hanem az ifjúsági közönség is. Ebből látszik, ha egy előadást őszintén játszunk, akkor teljesen mindegy, ki nézi, gyerek vagy felnőtt. Ha egy előadás őszinte gondolatokat, őszinte érzelmeket közvetít, akkor nem számít a közönség összetétele, az a lényeg, milyen a produkció.
– Szereted a szereped?
– Nagyon. De nem azért, mert Churchillt alakítom benne, hanem a helyzetek, a jelenetek miatt. Minden megy magától, nem kell belemagyarázni semmit, érti a közönség. Jó játszani.
– Finoman, szépen, diszkréten, nem szájbarágósan jönnek át a politikai cselszövések.
– Valóban. Szerintem az a helyes út, ha nem akarjuk direkt módon a nézők arcába, sőt inkább fejébe beletolni, mit kellene gondolniuk. Ezt nem szeretem, távol áll tőlem. Viszont, ha őszintén, egyszerűen, minden erőszak, minden felesleges plusz igyekezet nélkül alkotjuk meg, a közönség úgy is megérti, szeretni fogja, elhiszi.
– A padlásban ugyanúgy játszottál sok évvel ezelőtt, mint A dzsungel könyvében, de ezúttal mindkettőben más-más szerepet osztottak rád. Lámpás helyett detektívként hogyan érezted magad?
– Így utólag már azt mondom, hogy jól. Nem minden próbaidőszak, s nem minden előadás megszületése egyforma. Ha nagyon hosszú a vajúdás, az egy kicsit megterheli az embert. A mostani A padlás próbafolyamata közben, főleg az elején voltak vajúdós érzéseim. De ahogy kikerült a szülőszobából, s elkezdtük játszani, és a közönség átvette az „uralmat”, onnantól kezdve elkezdett élni a dolog. Ezt a családi musicalt iszonyatosan szeretik úgy a felnőttek, mint a gyerekek, annak ellenére, hogy ugyanazt az előadást látják, nem változtattunk semmin. Ugyanazzal a töltettel játsszuk a gyerekeknek délelőtt vagy délután, miként este 7-től a felnőttbérletben. Mégis egyformán imádják.
– A dzsungel könyve országszerte ugyanolyan népszerű, sikerdarab, mint A padlás, ez nyilván kihívást is jelent. Te most a keselyű bőrébe bújsz, viszont 2001-ben Balu szerepét kaptad. Két nagyon különböző figura. Milyen volt Baluként, milyen most Csilként?
– Nem csak a figura különbözősége miatt más. Az az előadás a szívem egy darabja volt. Nem magam, hanem a nézők, a gyerekek miatt, rengetegszer játszottuk, szerintem közel százszor. Rengeteg jó emlék és érzés kapcsolódik hozzá. Amikor kiderült a mostani szereposztás, de még nem tudtam, ki leszek a darabban, kicsit megijedtem. Régen azt hittem, jó dolog, ha az ember hosszú évek múltán megkapja ugyanazt a kedvelt szerepet. De az évek, évtizedek bebizonyították, hogy nem így van, mert az a siker, az az előadás abban a környezetben, abban a helyzetben, azokkal az alkotótársakkal jött létre, így az ember akaratlanul azt várná, hogy ugyanaz az érzés jöjjön elő – persze nem fog. Én ugyanaz vagyok, de más a partner, a rendező, a közeg.
Van egy jelenet, én Csilként még kint állok takarásban, előttem megy be Balu. Voltak pillanatok, amikor a teljes skizofrénia állapotába kerültem. Annyira bennem van a régi szöveg, hogy amikor Balu megszólalt a színpadon, nem értettem, mi van, mert nem én vagyok bent, nem én mondom a szöveget – aztán leesett: hiszen nem én vagyok Balu! Borzasztó érzés volt.
– A padlásnál nem fordult elő?
– Érdekes módon ott nem. Nem tudom megmondani, miért, pedig A padlásban annak idején én voltam a törpe, aki az elejétől a végéig gyakorlatilag állandóan bent volt, jöttünk-mentünk, rohangáltunk. De talán nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint Balu.
– Nincsenek annyira személyes élményeid a Lámpással kapcsolatban?
– Lehetséges, hogy ez az oka. Szerettük, a közönség is, sokat játszottunk belőle. De valahogy nem volt hozzá kötődő személyes élmény. Ami A dzsungel könyvét illeti, 2001-ben Apjok Rodica volt a súgónk, az egy év körüli kisfiához bébiszittert kellett fogadnia, amíg dolgozott. A hölgy közel négyéves kislányát, Zsófit be-behozta Rodica a próbákra és az előadásokra, a kislány nagyon megszerette a darabot, és engem, Balut is. Akkor még nem voltak mobiltelefonok. Egyszer csörgött a vezetékes telefon, a másik oldalon Rodica, aki azt mondta, ne haragudjak, de ott van nála Zsófika, akinek sírógörcse van, nyugtassam már meg, hogy nem haltam meg valójában. Átvettem a telefont, köszöntem: szia Zsófikám, Totya vagyok, Balu. Hosszú csend, aztán szepegve megszólalt: nem haltál meg, Balu? Mondtam, hogy nem, erre megnyugodott, így lehetett véget vetni a perceken át tartó sírógörcsének. Ezekkel az emlékekkel bemenni Csilként, aki egy teljesen más figura és karakter, eleinte nem volt könnyű. Azóta persze, a próbák sorozatát követően változott a helyzet. Szeretem Csil szerepét, jó lesz, de néha vannak fura érzéseim.
– A 24 évvel ezelőtti A dzsungel könyvét Krámer György rendezte, ő elsősorban koreográfus és táncművész. Nagyon más a két előadás?
– Gyurinak ez a darab volt az első rendezése emlékeim szerint, bár előttünk máshol már egyszer színpadra állította. Jó volt vele dolgozni, nagyon tudta, mit akar, mit szeretne látni a színpadon. Ha visszagondolok, bár nem felhőtlen, gyönyörűen fölfelé ívelő próbaidőszak volt, de nagyon szép előadás lett.
Maugli történetét senkinek nem kell bemutatni, mindenki tudja, hogy a kisfiút az állatok nevelik, így nem tud nagyon eltérni a mostani előadás a korábbitól, bár a hangsúlyok változnak. A szöveg nem százszázalékosan ugyanaz lesz, hiszen Rák Zoltán, a mostani rendező átemelt bizonyos részeket, elemeket a regényből.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
