Értékrendek feszülnek egymásnak, éveken át elfojtott érzelmek törnek elő Csehov Cseresznyéskertjében.
Van egy ház, aminek a múltja élettelibb, mint a jelene. Van egy család, amely a múltban él, s nem a jelenben. És van egy kert, ami bár hosszú éveken át a jövő zálogát jelentette, visszafelé húzza az egykor a fái között futkározó testvéreket, s nem engedi, hogy a saját életüket éljék. Fogva tartja őket: ott voltak önfeledt, ártatlan gyerekek, akik hittek magukban, s abban, hogy minden lehetséges. A kert védőburkában felnőve azt érezték, az őket körülölelő világ teljes, egész. Csakhogy időközben minden darabokra hullott, ők pedig szembenézés helyett álmodoznak, nosztalgiáznak, tettek hiányában csak egy menedékig jutnak: az emlékezésig.
És amíg a múlt és a jövő között vacillálnak, könyörtelenül lecsap a jelen, arcon csapja őket a valóság: a kert talán örökre elvész. Vele együtt pedig minden, amiben addig hittek, amit addig szerettek. A régi életüket már nem tudják fenntartani, de a változásra s a változtatásra is képtelenek.
Régi sérelmek
Ők Csehov híres hősei: Ranyevszkaja és testvére, Gajev, akik a kertre, ami egyébként még az enciklopédiai szótárban is benne van, az önazonosságuk, hajdanvolt reményeik szimbólumaként tekintenek.
Amikor a Móricz Zsigmond Színház előadásán belépünk az életükbe, virágokkal vannak tele a cseresznyefák: vajon a tavaszt jelzik, az újjászületést? Vagy éppen ellenkezőleg? Minden cseresznyéről azoknak az embereknek a lelke néz vissza rájuk, akiket az őseik birtokoltak?
Czukor Balázs első nyíregyházi rendezése már az érkezéskor gondolkodásra késztet, a Krúdy kamaraszínpad ugyanis a megszokottól eltérő módon fogadja a közönséget, a tér felosztása pedig telitalálat: a nézők így nem kívülállók, sokkal inkább rokonok, barátok, ismerősök, akik együtt lélegeznek az egykor szebb napokat látott földbirtokos família tagjaival, s akik úgy érezhetik, a világ egyik legismertebb történetének lehetnek részesei. Ki-ki eldöntheti, melyik tábort erősíti: a múlthoz ragaszkodókét vagy a haladásra szavazókét? Lopahin, akit a meggyőződéséért busásan megjutalmazott az élet, ez utóbbi mellett teszi le a voksát, és nem csak azért, hogy a saját álmait valóra váltsa: régi családi sérelmeket is megtorolna. Az ősei egykor rabszolgaként dolgoztak a birtokon, ahol gyerekként még a konyhába sem mehetett be. S ami számára az új élet kezdete, az a testvéreknek a régi élet befejezése.
Erős tussal rajzolt karakterek
Értékrendek feszülnek egymásnak, éveken át elfojtott érzelmek törnek elő, a régi sebek súlyos teherként nehezednek gyenge női és erős férfivállakra egyaránt. Generációkon áthúzódó traumák, feldolgozatlan gyász, elhallgatott kérdések, ki nem mondott válaszok húzódnak a mélyben, miközben a felszínen azt látjuk, hogy egy híres család tagjai örülnek a viszontlátásnak. Piknikeznek, bált rendeznek – régen az estjeiken bárók táncoltak, most már a postamesterért is hiába üzennek... –, van, aki Párizsról álmodik, s van, aki Moszkvába vágyik, miközben száguldanak az elkerülhetetlen vég felé.
Csehov erős tussal megrajzolt karakterei hatalmas erővel kelnek életre a nyíregyházi színpadon, s bár a fókuszban hárman állnak, a nagy egészhez mindenki hozzátesz valamit: és nem is keveset!
Adósuk marad a boldogság
Széles Zita olyan, mint egy kitörés előtti vulkán, mélyben tomboló érzelmei csak egyszer törnek utat maguknak, Horváth László Attila az őt óvó, szerető báty, az állandóság pillére, a Lopahint alakító Nagyidai Gergő pedig tudja: a pénz önmagában kevés, a paraszt mindig paraszt marad. Élni, szeretni, örülni vágyik Varja (Kosik Anita), az ehhez vezető úton mégsem teszi meg az utolsó lépést, ahogy Dunyasának (Fridrik Noémi) is adósa marad a boldogság, de az adósság Szimeonov-Piscsik (Urmai Gábor) életének is fontos szereplője. Kívülálló vagy inkább mindenen felülemelkedő Sarlotta Ivanovna (Horváth Réka) és Jepihodov (Illyés Ákos) – mindketten remekelnek, ahogy a Jasát játszó Zakariás Máté, az Ányát megformáló Tary Patrícia és a Trofimovot alakító Jenővári Miklós is – utóbbi a felvilágosult, meg nem értett ember tökéletes megtestesítője, akitől a darab egyik legfontosabb üzenetét halljuk: meg kell váltanunk a múltunkat ahhoz, hogy a jövőt elkezdhessük. Hirtelen feleslegesek lettünk – mondják a búcsúzók, akik utoljára megnézik a falakat, és bár a vonat elindul, a ház mégsem marad üres: ottmarad a hűség mintaképe, a gazdájáért örökösen aggódó Firsz (Tóth Károly), megmutatva, hogy bár az élet véget ér, a múltunk nem eltörölhető.
Sokáig visszhangzó mondatok
A Csehov remekművéből készült nyíregyházi előadás nem ígér könnyed szórakozást, elgondolkodtató színházi élményt viszont igen. Súlyos, sokáig visszhangzó mondatokat, feketéről fehérre váltó karaktereket. Élő s holt lelkeket, és persze a megfontolandó tanulságot arról, hogy aki a múltban él, nemcsak a jövőjét veszíti el, de a jelenét is.
Forrás: szon.hu, Száraz Ancsa
