Humor és szigor, derű és drámai kilátástalanság – karakterek sokaságát hozták a szerepek az elmúlt és a jelenlegi évadban is Széles Zita számára. A Móricz Zsigmond Színházban született szép jubileum mögött rejlő értékekről, a színművészetet tápláló erőről és hitről beszélgettünk vele.
– A 10 éve elnyert Domján Edit-díj indoklása többek között azt említi, hogy az összes szerepkör árnyalatai fellelhetőek a színészi személyiségedben. Te melyiket érzed a legközelebb magadhoz?
– A keserédes tragikomikumot. Külön motivál, ha többféle hatással lehet dolgozni egy darabon és egy karakteren belül is, ha a cselekményben és a személyiségben összefonódik a humor és a dráma. Az életben adódó nehéz helyzetekben is ösztönösen védekezve kapaszkodunk a humorba. A drámai szerepben mindig keresem, hol lehet humorral erősíteni az eredeti hatást, ami nem egyenlő a viccelődéssel. Az ember fájdalmában és kétségbeesésében képes olyan reakcióra, ami kívülről nézve már-már érthetetlenül vicces, ám ez csupán egy könyörtelen szembesülés. Egy tartalmas történet része lehet ez, ami elgondolkodtat, érzelmekre hat, amit nézőként is keresek és igénylek. Katarzisfüggő vagyok, ami nélkül a színház sem ér semmit.
– Van-e kedvenc szerep, előadás ebben az évadban: Evie, Miss Tipdale, vagy Prücsök...?
– Az első két bemutató a Csodálatos vagy, Júlia! és a Ne most, drágám! volt, a harmadik lesz a Prücsök, a legnagyobb varázsló meséje. Alapvetően most humor vonalon mozgok, és minden helyzetben, s pillanatban élvezem, ha sikerül megnevettetni a nézőket, ha sikerül hangosabb mosolyt csalni az arcukra. Ebből a szempontból az első két darab nagyszerű lehetőség. A Prücsök pedig rendkívül izgalmas, mozgalmas kihívás, vagyok benne Királynő, Szelídgesztenye, Anyóka, Pók, Anya, úgyhogy gyors öltözésekkel, sokféle parókával tarkítva igyekszem minél sokszínűbbnek mutatkozni.
– Egy átlagembernek nagy stresszel jár kiállni emberek sokasága elé és hibátlanul teljesíteni. Szerinted miből fakad a színművészi bátorság, erő, hit?
– Mindenkinél más az eredő, a forrás. Az én első impulzusom mai kifejezéssel élve igazi stand up kategória. Nem lehettem több 7-8 évesnél, amikor a tunyogmatolcsi nagyszüleimnél nyaraltam, s egy szép napon elkezdtem valamit nagyon hosszan mesélni az iskolai dolgokról, meg nem is tudom már, mi mindenről. Komoly nézőközönség gyűlt össze a rokonságból, a szomszédokból, s akkor magával ragadott a szereplés. Arra emlékszem, hogy egyre színesebben mesélek, egyre több a néző, és egyre többet nevetnek. Úgy, hogy egyébként egy csöndes és visszahúzódó kislány voltam, de ez hihetetlenül szép és felszabadító élmény volt. Hirtelen más lehettem, mint amit addig belül éreztem magamról. Ezt követően szavaló-, prózamondó és énekversenyekre jelentkeztem, miközben gátlásos kislány maradtam továbbra is. Minden fellépés előtt nagyon izgultam, de a végén jóleső sikerélmény töltött el. A jutalmul kapott emléklapok, könyvek azt az üzenetet hordozták számomra, hogy engem szeretnek, amikor egy-egy produkcióval fellépek. Ma is ez adja az erőt, hitet.
– Közben egy szép jubileumhoz érkeztél: 25 éve vagy a Móricz Zsigmond Színház társulatának elismert tagja. Erős kötelék ez, de ebben vajon a szakmai, az emberi vagy a közösségi érték a legerősebb pillér?
– Mind együtt. Gyorsan elrepült az idő – meg is lepett most ez a szám. Munka közben is rohannak a hétköznapok, de azt vettem észre, s biztosan minden nő így van vele, onnantól, hogy megszületik a gyermeke, valahogy háromszoros tempóban repül az idő. A lányunk, Csenge mindjárt 19 éves – s emlékszem, a társulathoz érkezésem után öt évvel hogy vártam, vártuk a születését... Tényleg egy szempillantás volt minden, de van itt állandóság is. Ebben a megyében születtem, az itt élő emberek temperamentumához, létezésükhöz vonzódom, ők állnak legközelebb hozzám, a lelkemhez. Így kerek a világ nekem.
– Pedig a pályád ívében filmes múlt is fellelhető. Milyen emlékek maradtak meg ebből a korszakból?
– Még a színművészetis évek voltak ezek, amikor bejártak a filmrendezők válogatásokra, és jöttek az ajánlatok, lehetőségek. Budapesten nyilvánvalóan jobban az alkotók látókörében van az ember, más ismeretségi kört és mozgásteret jelent, mint vidéken, ám ez igazából nem sokat jelent nekem. Ezt is kipróbáltam, de jobban vonzódom a színházhoz.
– A férjed, Tóth Zolka társulati társad is, ezzel többször adtok sajátos pluszt egy-egy előadásnak. Számotokra is adott ilyenkor a többlet a színpadon?
– Persze! Sokkal könnyebben értjük meg egymást, olvasunk egy szemvillanásból. Minden rezdülésről tudjuk, miről szól, és így természetesebben tudunk reagálni, vagy épp kiváltani egymásból valami egyedit. Egy férj-feleséget adott pillanatban sokkal mélyebben és izgalmasabban, összetettebben lehet eljátszani, ha nem előtte kell ismerkedni a partnerrel, ha nem először dolgozol vele, hanem már sok-sok minden összeköt. Ezt sokkal árnyaltabban lehet megmutatni a színpadon.
– Otthon mennyire téma egy-egy új karakter megformálása, és hogyan éli meg a színházi világban felcseperedő lányotok, Csenge?
– Az új szerep, darab óhatatlanul beszédtéma otthon is, bár szeretnénk kerülni. A próbák és az előadások közötti időt igyekszünk a magánéletünkre fordítani, valóban letenni a munkát, amikor hazaérünk, de hát az egész életünk, szívünk-lelkünk a színház körül forog, nem csoda, ha szinte minden pillanatban velünk van. Csenge nagyon élvezte, ha minket a színházról hallott beszélgetni, mindig nagyon kíváncsi volt erre a világra.
– Ezt hamarosan részletesen is kifejted, kifejtitek, hiszen január 29-én a Bencs Villában ti lesztek a Móricz kulisszabeszélgetés vendégei. Biztosan illik egy ilyenre is készülni, de én azt gondolom, hogy ti egyszerűen csak magatokat fogjátok adni...
– Szerintem is így lesz. Egy kedves találkozásra és jóízű beszélgetésre készülünk, mesélünk majd az életről, találkozásokról, értékekről, és mindenről, ami érdekli a nézőket. Várjuk őket nagy szeretettel!
Szerző: Nyéki Zsolt, Nyíregyházi Napló
