Othello

William Shakespeare

OTHELLO

(Tragédia)

Fordította: Mészöly Dezső, Kardos László

Rendező: VEREBES ISTVÁN

Az Othello-mítosz szép, feszült, érdekes, sok új mozzanatot felerősítő megvalósulásban tárult elénk. Természetesen most is a szerelemről szól a darab, az Othello-Desdemona párosról, akiknek érzései irritálják a várost, a környezetet, ezért köt beléjük mindenki, de szól a hódító Velence gyászos szerepéről a leigázott Cipruson, az Othellón uralkodni vágyó Jágóról, a civilizációról s annak legteljesebb ambivalenciájáról...

Margócsy Klára (Nyíregyházi Szemle)

Díszlet: T. J. V. I. STÚDIÓ

Jelmez: TORDAY HAJNAL

Zeneszerző: DÉKÁNY ENDRE

Dramaturg: FARAGÓ ZSUZSA

Koreográfus: KEVEHÁZI GÁBOR

Segédrendező: PANKOTAY ÉVA

Kritikák

...Gyönyörűek a jelmezek (Torday Hajnal), drapériák, függönyök, maga a sokat emlegetett kendő, a rendkívül átgondolt díszlet.

Az előadás minden ízében kidolgozott. Safranek Károly a másságot hangsúlyozza, az ősi, szinte már-már a démoni – a velenceitől eltérő – hagyományhoz való ragaszkodást. Ahol mások az emberi kapcsolatok, ahol egyértelműek az érzelmek, ahol csak fehér van és fekete – ezt a világot hozza Safranek. Azt a szinte mozdulatlan, rezzenetlen, önmagát fegyelmező embert játssza, aki azonban iszonyú érzelmekre, végletes kitörésekre képes. A féltékenység ezt a mindent felégető szenvedély-vulkánt szabadítja el, s ebben minden elpusztul. Safranek észemberként akar viselkedni, a felszínen ez látszik, de önmagát, szerelmét illetően egyáltalán nem tud racionális lenni. Az összeomlás is ezt a végletet idézi, a szinte állati nyöszörgés, szavak nélküli irgalmatlan fájdalom nyüszítése tör fel a torkából. Pompás ebben a szerepben Safranek, aki csak néha visel álarcot, de ez nem jelenti, hogy nem rejti el igazi énjét szinte mimika nélküli arca mögé. Önismereti tanulmány Othello számára a szerelem – sokmindent megtud önmagáról: érzelmei szakadékairól – ezekről talán eddig nem is volt tudomása sem.

Jágó Kerekes László, a nagy Othello mellett a kis, törpe lélek, aki azonban felfelé akar haladni, s e törtetésre csak hitvány eszközei vannak. Nem méri fel saját romboló hatását, csak hazardíroz, játszik – hátha eredményes lesz ármánykodása. S végül sikeres a manővere – igaz néhányan belepusztulnak, de Jágó kellően cinikus ahhoz, hogy ez ne érintse mélyen. Kerekes László kiváló mozgásával, mézes-mázos szavaival el tudja hitetni környezetével, hogy neki van igaza, fölényes a nála kisebbekkel, alázatos a nagyobbakkal. Emilia szerepében Csoma Judit remekel, mintegy ezzel meg is emeli a szerep minőségét. Perjési Hilda maga az ártatlan szépség, tisztaság, fiatalság, amely azonban hamar kikezdhető, beszennyezhető, s ha már a rágalom, a rontás valakire kivetette a hálóját, hatását megállítani lehetetlen. A kisebb szerepekben Hetey László, Felhőfi Kiss László, Horváth László Attila, Venyige Sándor alakított emlékezeteset.

Margócsy Klára

Nyíregyházi Szemle

...A színészi játék ebben a stilizált közegben óhatatlanul a tipizálás irányába tolódott el. Safranek Károly Othellója belső szilárdságának, férfias határozottságának köszönheti katonai és szerelmi diadalait. De ez az erő és elszántság teszi őt rögeszméje foglyává is: akkor sem akar gyengének mutatkozni, amikor kétségek szaggatják, indulatok gyötrik. Magába fojt mindent, s ezzel maga számol fel minden esélyt, hogy más lehetősége is maradjon a cselekvésre, mint a gyilkosság. Kerekes László Jágóját sértett hiúság és a hatalom közelébe sosem férkőző, de önmagának mindig helyet követelő mozgékony férfiész kormányozza. Perjési Hilda Desdemonája elsősorban nő. Nem az érett férfi iránti szerelemben asszonnyá érő gyereklány, s nem a naivitását a mór mellett is megőrző feleség, hanem már az első pillanatban maga az azonosíthatatlan nőiség: vonzó és kiismerhetetlen. Nem társ és nem szövetséges. Birtokolni igazán csak a halálban lehet. Csoma Judit Emíliája mind a néma jelenetekben, mind a drámai helyzetekben is nagyobb szerepet kapott a megszokottnál. Talán a Desdemonával egyenrangú, de az övétől különböző női magatartásmód megtestesítőjeként emelte ki az előadás – némileg homályosan. Abból a jelenetből, amikor Jagónak átnyújtja a kendőt – annak varázserejére hivatkozva, s a Szentivánéji álomból kölcsönzött szöveggel baj nélküli gyermekáldást kérve hajol az ágyban Jago fölé – arra következtethetünk, hogy az anyaságra hiába vágyakozó nőiséget a védelmet nem nyújtó gondoskodást képviselheti...

...Verebes rendezésében a történet közegét egyrészt a velencei karnevál, másrészt a szenvedésekkel, betegséggel teli sziget alkotja. Az első felvonásban bíborruhás alakok mozognak a bíborvörös térben. A szereplők szavait csörgőkkel, kereplőkkel felszerelt álarcos alakok festik alá zajaikkal, mozdulataikkal. A helyszínváltást színváltás jelzi; letépik a falakról a vörös vásznakat, fehérré változik át a perspektivikusan szűkülő tér, amelyben fehér csuhás háttérfigurák mozognak. A szenvedő őslakosok járvány sújtotta haldoklók benyomását keltik. (Az egyik jelenetben a halál széttárt fekete köpenye előtt beteget ápolnak a háttérszereplők, oldalt ölelkező párt látni, amely a „galambos figura” segédkezésével a fásult szerelem enervált mozdulatait végzi.) Verebes az üres teret – a teatralitás érzetét is erősítve – jelenetről jelenetre változó díszletjelzésekkel tagolja, amelyek gyakran a bezártság érzetét keltik. (Jago és Cassio egy rácsos kerítés előtt beszélget. A ciprusi kikötőben szögesdróttal fogják körül a tábort, Othello szobáját a nyitott színpadot hátul lezáró fal jelzi stb.) Hangulatteremtő erejük van ezeknek a jelzéseknek, látványossá, érdekessé teszik az előadást, annak ellenére, hogy valódi feszültséget nem keltenek.

Sándor L. István

Színház

Bemutató: 1993. szeptember 25.

Nagyszínpad