Hajszál híján

Thornton Wilder

HAJSZÁL HÍJÁN

(Színmű)

Fordította: Bányay Geyza

Ádám és Éva története ez, a jégkorszakból, a vízözön idejéből és az emberiség végső pusztulásának napjaiból. Helyileg innen, Nyíregyháza mellől.

Ez az Ádám és ez az Éva (esetünkben Árpád és Emőke) mégsem a történelmet végigélő, avagy végigálmodó hősi páros. Őket néha jobban izgatja, hogy helyén van-e a fotel, hogy ki rúzsozta vörösre kis mackólányuk száját, vagy hogy hogyan szólítják Henrik fiúkat az iskolában.

Bár emellett – legyünk igazságosak – mégis marad erejük, hogy megmentsék az emberiséget. A jégtől, a vízözöntől és talán végső pusztulásától is.

Hogyan csinálják?

Díszlet-jelmez: FÜZÉR ANNI, FORGÁCS PÉTER, KOVALCSIK ANIKÓ,

Zenei vezető: KAZÁR PÁL

Video: CSORDÁS LÁSZLÓ

Segédrendező: NAGY ERZSÉBET

Ügyelő: SÁRKÖZI ISTVÁN

Súgó: APJOK RODICA

Rendező: FORGÁCS PÉTER

Kritikák

TUDÓSÍTÁS A RÓKABOKORBÓL

Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Thornton Wilder Hajszál híján című darabját – A mi kis városunk, illetve A házasságszerző szokott feltűnni olykor a színházak repertoárján. Oka lehet ennek – ezen gondolkodtam Nyíregyházára menet, a mű friss újraolvasása után.

Tézismű – méghozzá amerikai módra. Benne van ebben is – akárcsak a nagy amerikai nemzeti triász darabjaiban – az a nagyra törő ambíció, hogy nemzeti sajátosságaik és történelmi léptékkel mérve rövidke saját múltjuk, de annál hosszabb európai emlékezetük hálójában meg-, illetve újraalkossák az európai drámai kánont. Valamint benne van az az illúzió – amely az európai művészet történetében is egyre-másra fölbukkant, és olykor nagy teljesítmények teremtek a nyomában -, hogy a művészet egyik fontos célja, hogy tanítsa-nevelje közönségét.

Wilder életművéből számomra a Szent Lajos király hídja a legfontosabb – ámbár mára alighanem elveszítette „kultregény" jellegét –, mert noha ez is egy pregnáns tézis jegyében fogant, mégis remekmű. A determináció felől nézve rekonstruálja a leszakadó perui híd öt áldozatának az életét, és ez az öt sors, illetve az alakok környezete az egész világot magába öleli. És végső soron a Hajszál híján is az egész világra kacsint: az emberiség száll szembe benne a létét, jövőjét fenyegető veszedelmekkel. Pars pro toto: egy család, a család. A mából visszatekintve a mű legérdekesebb eleme alighanem az, hogy a harmadik csapás, amelyről a harmadik felvonás szól: a háború – a mű megjelenésének időpontja pedig 1942. De mielőtt bárki messzemenő következtetéseket vonna le ebből, hozzá kell tenni, hogy nem Wilder tartotta kezét a világtörténelem ütőerén, hanem a háború került addigra előkelő helyre a katasztrófalistán: mindjárt a jégkorszak és az özönvíz mögé.

És mivel Nyíregyháza még autópályán is elég messze van Budapesttől, azon is volt időm töprengeni, vajon Forgács Péter rendező mit láthatott ebben a műben, ami ennyire fölcsigázta. Bármit is, döntöttem el magamban – a legkevésbé sem valószínű, hogy Wilder színművét kottának használva múlt század közepi katasztrófapéldázatot fogok látni. Ámbár – jutott még eszembe – bizonyos markáns darabok szinte maguktól váltanak formát, tartalmat, de még minőséget is, ha sikerül megmutatni bennük a telő időt.

A Móricz Zsigmond Színház kamaratermének rendkívüli adottságát ezúttal sem hagyták kihasználatlanul az alkotók. A téglalap alakú tér egyik hosszabbik oldalán ültünk mi, a közönség, szemben a hatalmas üvegajtóval, amely a színház mögötti szolgalmi útra nyílik. És mivel világos volt még, jól láthattuk, amint egy öreg szekéren számtalan bőrönddel vándortrupp érkezik az ajtó elé: színészek, zenészek, a műszak, de még a súgó is. Jókedvű pakolásba, díszletépítésbe fogtak: a szekérből jókora plató lett, televízió került rá, a zenészek a fal mellett rendezkedtek be, a súgó a másik oldalra telepedett, a színészek levették a kabátot, megigazították jelmezüket, sminkjüket – és máris megkezdődött az „Alma-tévé" híradója, melyben a riporter, Gerle Andrea stílusosan egy almában végződő mikrofonnal tudósított.

Mégpedig a Rókabokorból. Ahol egy tüchtig családi házban él a négytagú (plusz egy) család, Antrobusék. Árpád, a családfő, a kerék, az ábécé és még sok minden feltalálója, felesége, Vértesszőlősi Emőke (ő a kötényt találta föl), két gyermekük, Gladys és Henrik, akinek homlokán csúnya, K-alakú bélyeg éktelenkedik, valamint Sabina, a cseléd, aki persze szerelmes a ház urába (aki „a szabin dombokról rabolta el őt"), és olykor a Lili névre hallgat. És van két háziállat: dinoszaurusz és mamut.

Tehát semmi New Jersey – a Rókabokor létezik: a Nyíregyháza környéki tanyavilágban sok bokor van, ezek egyike. A szereplők nevével Forgács már nem következetes: George-ból Árpád lett, Maggie-ből Emőke (Vértesszőlős mint ősember-lelőhely magáért beszél), a gyerekek és a szolgáló neve viszont nem vagy alig változott. A tévében látható tudósítás szerint jégkorszak közeleg, ítéletidő – bár a világvége, mint látjuk, egyelőre várat magára.

Forgács a teatralitást hangsúlyozza, egyrészt az előadás nyomatékos színházi kezdetével, másrészt a szereplők olykori reflexióival. Ez utóbbiakat a darabban elég gyakori és elég terjedelmes amolyan félre-kiszólások képviselik; valamint bele-beleszól a rendező is, Mr. Fitzpatrick, hogy megregulázza a méltatlankodó szereplőket. (Nota bene: a rendező A mi kis városunkban is fölbukkan, jeléül annak, hogy Wildert igen megörvendeztette, amikor saját vegykonyhájában sikerült kikísérleteznie a maga V-effektjét.) Forgács rendezésében a distanciáló szöveg a tévé képernyőjén folyik át, valahogy így: „hogy ez mekkora marhaság, én sem értek belőle egy szót sem" és hasonlók. Wildernél ez elsősorban azt hivatott magyarázni, hogy egyszerre két idősíkban élnek a szereplők. Hiszen valóban: az emberiség őstörténete és a tapasztalati fejlődés XX. századi (amerikai) állapota egyaránt része a szövegnek; Forgácsnál azonban a direkt játék és a reflexiók egyszerre, egymásra kopírozódva vannak jelen, homogén közeget alkotva.

Így aztán a családfő hazatérésére való készülődést – az anya kisfia homlokába simítja a haját, mert az apát nagyon fölidegesítené, ha szemébe tűnne az a bizonyos forradás, amely azonnal arra emlékeztetné, hogy kővel agyondobta a testvérét – természetszerűen követi az apa megérkezését aláfestő Máté Péter-sláger („Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld…"), és a diadalmas bevonulás után a kis családi kórus a dinóval és a mamuttal kiegészülve egy másik dalra zendít: „Mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk…"

A dráma példázatos karakterét fokozatosan elborítja az irónia, valamint a populáris, olykor a magas kultúra köréből származó különféle idézetek. Gyorstalpalón futunk végig a történelmen: egy-egy villanás Mózes, a múzsák, Homérosz; Antrobus egy ponton kiküldi a vonakodó dinoszauruszt és mamutot a pusztító jégkorszakba – „kihaltak", legyint rájuk. Fönn a platón összetömörül a család, méltó tisztelettel és ájult hozsannával ünnepelve a családfőt, akinek „kemény napja volt a hivatalban, mert még a kereket is föl kellett találni"; Sabina őrzi a tévé képernyőjén lobogó tüzet, eléneklik Zelk Zoltán Este jó című versét, melynek rózsaszín idilljét elönti a szatíra (a darabban Longfellow A csillag című verse szerepel, a „fordítás" itt is tökéletes, akárcsak a daloknál) – és a jégkorszakot ezzel meg is úsztuk. Szünetben meleg „napközis" teát kapunk, hozzá a család közben elkészült vacsoráját: krumplit vajjal és sóval.

A második rész már az előcsarnokban kezdődik: vörös szőnyeget terítenek le, érkezik az elnök és a „first lady" az emlőskonferenciára, úgy is mint főemlősök, ugye. A trópusokon vagyunk, negyvenkét fok árnyékban, az elnöki pár ötezredik házassági évfordulóját ünnepli, szemmel láthatólag nem fog rajtuk az idő.

A színpadon felfújható gumimedence, benne víz, mellette nyugszékek, napernyő. Voltaképpen ebben a részben válik a díszlet és a jelmezek révén is érzékelhetővé, hogy Forgács Péter globális szatírája csak ugródeszkának használja Wilder – amúgy így, atomjaira szedve, avagy elegánsabb kifejezéssel: dekonstruálva eléggé használhatónak tűnő – színdarabját. Füzér Anni (aki a díszletet a rendezővel, a jelmezt pedig Kovalcsik Anikóval jegyzi) a látványt is telipakolja idézetekkel, az eredeti kontextusból kiemelve abszurdként működő elemekkel. Ha a drabális, tenyeres-talpas – és mint jól tudjuk: gyilkos – Henrik fiú békatalpakban szeli át öles léptekkel a színpadot, abban határozottan van valami fenyegető. Ha a felfújható medencében átmenetileg egymásra találó Antrobus Árpád és a kultúrtörténetből ezúttal Lilith alakjába bújó Sabina habfürdőben tapicskol, közben hol a Pancsoló kislány szól nosztalgikusan, hol maga Árpád üvölti el farkasszemet nézve a közönséggel, hogy „Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem", akkor ez mind együtt a szatírának nemcsak a nevetséges, hanem a fekete tartományát is megidézi. Amiként Árpád jelmeze is ilyenformán eklektikus: virágos rövidgatya, felül zakó, alatta piros szegélyes fehér póló, piros baseball-sapka, barna aktatáska, barna cipő, zokni – egyszerre röhejes és szánalmas, mindazonáltal elsősorban is nagyon ismerős, és nem csak a turkálókból.

A szegény Antrobusné ötezer év házasság után megtörten, szenvedve figyeli férje románcát – „Boldogság, gyere haza", énekli –, erős melodramatikus légáram söpör át a színen, szállnak a szappanbuborékok – és hát közben özönvíz fenyeget. És Emőke bizony az utolsó pillanatig hiába nógatja szerelmes férjét, hogy a mólónál ott a bárka, és még bele kell pakolni az állatokat is…

Forgács nem fogy ki az ötletekből; zenei, akusztikus, vizuális és verbális poénok épülnek egymásra. Noé bárkáján például megannyi állat formájú úszógumi hivatott megmenekíteni az állatvilágot a kihalástól. Henrikből újra előtör Káin – és majdnem sikerül hátrahagyni őt, de végül mégis a teljes család (a Sabinává visszakozott Lilithtel) száll föl a bárkára, ilyenformán az emberiség cipeli tovább az ősbűnt. A darab nem annyira – az előadás kétségtelenül fokozódik.

A harmadik felvonás egy háború utáni pillanatban játszódik. Mondanom sem kell, mindhárom végveszély napjainkban fokozottan aktuális, hiszen mindre akad tragikus példa a közelmúltból. És bár kétségtelen, hogy Forgács rendezése rendre eszünkbe juttatja őket – nyoma sincs az előadásban semmiféle konkrét aktualizálásnak, utalásnak. A cunami vagy az „özönvíz" által elsodort Nógrád megyei falu, esetleg a csecsen, arab, zsidó merényletek a befogadói hozzáadott érték része.

„Mérföldes léptekkel halad a béke" – írja Wilder Bányai Geyza fordításában (amely a maga kissé archaikusnak tűnő nyelvhasználatával maga is szatirikus elemmé válik); először anya és lánya tűnik föl a puszta színpadon gázálarcban (Gladysnek a pusztulás közepén kisbabája született, hogy a szimbólumok előretörését is érezzük), a plató közepén egy jókora fotel, lepellel letakarva, nyilván a családfőt várja. Aztán berobban Henrik is, zabolázhatatlanul vágtat föl s alá fölfegyverkezve a színpadon – hiába: az ölés, pusztítás Káin aranykora. Forgács nagyon fölpörgeti ezt a felvonást, egyszerűsíti a dramaturgiai „rugókat", átugorja a motívumok ismétlődését, az összegzésre koncentrál: a nagy semmi, a puszta élet vár a családra, mint ezt a családfő, Árpád többször, többféleképpen megfogalmazza. Ismét egy „nulla pont": kezdődhet minden elölről. Ami volt, azt ezúttal a Leonard Cohen-dal magyar verziója, a Zorán énekelte Volt egy tánc foglalja össze – olyan magyar ez, hogy elképzelni sem lehet magyarabbat. E pillanatban ez – és nem csak a szereplők komor ábrázata miatt – kevéssé ironikus, az meg csöppet sem az, ahogy Árpád minduntalan az odaveszett könyveit siratja. A könyvek mint az emberiség által fölhalmozott tudás megtestesítői – a remény, hogy nem „üresben" pörög a történelem kereke. Az előadás immanens slusszpoénja, hogy (és ahogy) a könyvek mégis előkerülnek. Senki és semmi nem hiányzik: lehet kezdeni újra.

De befejezik inkább. A vándorszínház szétszerel, lebont, összepakol, felöltözik, és kitolja a szekeret az utcára. Integetnek, mosolyognak – mi meg tapsolnánk, de nincsen kinek. Az erőteljesen kézben tartott játékhoz ugyancsak erőteljesen kézben tartott alakítások tartoznak. Avass Attila Antrobus Árpád szerepében mint valami középkorú Ádám éli meg a csapásokat, csakhogy nem ártatlanul és tiszta lappal, mint Madách szimbolikus embere. Ő ugyanis az emberiség megmentésére szakosodott, ezért családfő, és az emberiség az ő igen vegyes családja. Avass Attila a naivitást és a hitet hangsúlyozza játékában – tudván jól, hogy a kontextustól függően ezek változatos hatásokat képesek elérni. Széles Zita Emőke szerepében erősebben él a stilizáció eszközével – úgy rajzolja el a figurát, hogy az asszonyi közhelyek elevenednek meg benne. Juhász Éva Sabinája flott csábító, Nagyidai Gergő Henrikje szüntelenül mutatja önmagában az ölésre kész Káint, Sándor Júlia Gladyse pedig az ön- és éntudatára sosem ébredő „történelmi embert". A rengeteg kisebb szerepben Gerle Andrea, Tamás Kinga, Botos Bálint, Illyés Ákos és a többiek kivált a fegyelmezettséggel tűnnek ki. És jók a zenészek is, amiként mindenki, akit mindvégig fogva tart az erőteljes rendezői irányítás. Márpedig az nem lankad – ezért aztán remekül szórakoztunk.

Csáki Judit

Színház

Bemutató: 2005. március 04.

Nagyszínpad