Örömhír és elismerés: a Móricz Zsigmond Színház Krúdy Kamarájában április 4-én bemutatott Yerma című előadás Keresztes Attila rendezésében, Szabó Nikolett főszereplésével meghívást kapott az Országos Színházi Találkozó (OSZT) 2025-ös versenyprogramjába.
Június 10. és 16. között Szolnokon hét nagyszínpadi és hét stúdióelőadás versenyez majd. A Yermát meghívták a Világirodalmi Klasszikusok Fesztiváljára, Gyulára is, ahol augusztus elején mutatják be. Federico García Lorca 1934-ben írta meg (az általa tragikus költeménynek nevezett) drámáját, mely napjainkban sem vesztett aktualitásából.
– Kőkemény, drámai, lélegzetelállító, remekül megalkotott előadás lett a Yerma, amelyet sokan vártak nagy érdeklődéssel, amikor ismertté vált színházunk 2024/2025-ös programja. Szerintem az évad legütősebb, legfajsúlyosabb előadása. Úgy képzelem, nagyon megterhelő lehet létrehozni, és estéről estére elénk tenni ennyire hiteles és erős alakítást. Miként sikerült felépíteni ezt a szerepet?
– Sokáig csak igyekeztem sodródni, és az empátiámra hagyatkozni. Ilyenkor az ember próbálja erősen elképzelni, milyen érzés hatná át, ha ő kerülne ilyen helyzetbe. Igazából ezzel próbáltam dolgozni, hiszen az anyaság témája még nem annyira aktuális nálam, noha valahol legbelül bennem is megvan. Szerintem jó, hogy találkozhattam ezzel a szereppel, mert egy kicsit talán – bár nem ez a legmegfelelőbb kifejezés – rákényszerültem, hogy önmagamban is foglalkozzam a témával, és nyilván több lettem általa. Attila fejében volt egy nagyon erős kép arról, miként akarja láttatni ezt a történetet, az elején bizonyos dolgokban másként gondolkodtunk.
– Konkrétan?
– Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, én valahogy úgy képzeltem el, hogy a történet elején még nem ennyire elharapózott Yerma és Juan kapcsolata, messzebbről indultam volna. Attila viszont úgy gondolta, mivel már két éve házasok, és nem jön a gyerek, már kiéleződtek a feszültségek, ezért az elejétől láttatni kell a kezdődő tébolyt. Ez azt eredményezte, hogy az érzelmek tekintetében „feljebb” kellett kezdenem. Ezt volt nagyon nehéz megtalálni, és nehéz minden egyes előadás előtt is ráhangolni magam erre a felfokozott idegállapotra.
– Van rá valamilyen technikád?
– Még most kísérletezek. A próbafolyamat alatt nem dolgoztam ki semmit, hiszen eléggé feszített volt a tempó, így ha valami, ez megadta a lökést ahhoz, hogy a kellő idegrendszeri állapotba kerüljek. A bemutató óta is sokat forgatom magamban ezt a történetet, próbálom bent tartani a lelkemben. Ne az történjen, hogy leteszem, mert közben másik előadásban is játszom, újat próbálok, s ha majd elő kell venni, azt sem tudom, hol tartottam.
– Talán sokkal erősebb Yermában a belső kényszer, az önmagával való küzdelem, mint a társadalomnak való megfelelés.
– Abszolút. Nyilván hatással van rá, hogy a faluban kibeszélik, pletykálnak róla, ez pedig egyre inkább az önvádat nagyítja fel. Hiába próbál egy-két ember a maga módján segíteni neki, egyszerűen nem engedi őket közel magához, nem tudnak hatni rá. Az előadás nagyrészt arról szól, mi történik akkor, amikor valaki már annyira monomániásan ragaszkodik ahhoz az egy dologhoz, ami a szíve vágya, azaz a gyermekhez, hogy hiába kap, illetve dob elé az élet különböző megküzdési lehetőségeket és embereket, akik talán valahogy tudnának rajta segíteni, nem fogadókész rá, sőt, önmagát emészti fel. Ha Yerma küzdelmét látva a néző fejével próbálok gondolkodni, eleinte akár unszimpatikus vagy szánalmat keltő lehet, s talán már-már idegesítő is. Természetesen akadnak, akik első pillanattól meglátják ennek a történetnek és Yerma viselkedésének mélyét, és nagyon együtt tudnak érezni vele.
– Talán nem is a sajnálat a jó szó erre, inkább az együttérzés.
– Igen. Sokat beszélgettünk arról a rendezővel, hogy vajon a férfi nézők mennyire fogják tudni abból a szemszögből nézni az előadást, hogy ne csupán azt lássák benne: van egy nő, aki nem hajlandó sem a férjére, sem senki másra hallgatni, csak önmagára. Attila úgy fogalmazott: nárcisztikus vonásokkal átszőtt szerep az enyém, hiszen Yerma csak a saját dolgával foglalkozik. Amennyire nem tud már egy idő után empatikus lenni vele a környezete, annyira nem tud ő sem empatikus lenni a világgal, a körülötte lévő emberekkel. Láttunk már példát az életben arra, hogy valaki annyira megkeseredik, hogy már semmi jót nem tud meglátni, még önmagában sem.
– Milyen visszajelzések jutnak el hozzád?
– Nagyon jók. Többen érdeklődnek a jegyirodában, mikor tudják megnézni, hiszen rendre telt ház előtt játsszuk, jelenleg még keressük a bérletszünetes előadásra az időpontot. A kollégáktól is pozitív visszajelzéseket kaptunk, a kritikák, ismertetők is kedvezőek.
– Pluszösztönzést ad a két fesztivál-meghívás?
– Persze. Szerintem nagyszerű, ha egy előadást magasabb szakmai közegekben is jónak ítélnek. A nyíregyházi közönség igazán szeret minket, ezt érezzük, ők is megítélik az előadásainkat a saját ízlésük alapján. De az mindig érdekes, amikor egy másik közegben, hazai pályán kívül szintén megmutathatjuk magunkat, még akkor is, ha nem versenyhelyzetben. Kitűnő visszajelzés, megerősítés, ha máshol is hasonló tetszést arat az előadásunk. Nagyon kíváncsi vagyok mindkét fellépésünkre. Az külön jó érzés, hogy az OSZT-ra beválogatták a Yermát.
– A drámai Yerma után felüdülést jelent egy abszolút vígjátékban, az Aranylakodalomban fellépni?
– Természetesen, hiszen nehezebb volna közvetlen utána újabb hasonló szerepet játszani. Nekünk, színészeknek is szükségünk van a változatosságra. Nagyon jókedélyűek a próbák, évad végére tökéletes egy ilyen próbafolyamat. Szerintem az Aranylakodalom is közönségsiker lesz.
– A padlásban a Kölyök kellemes szerep lehetett, a Pacsirtában a Primadonna valahol középút vidámabb és drámaibb elemekkel, az Alul semmi lányainak többnyire lazább, vidámabb játéklehetőségeik vannak.
– Igen, az Alul semmi férficentrikus darab, jó, karakterizált női szerepekkel, miközben az előadásban ott vannak a jellegzetes női-férfi viszonyok is. Itt a férfiak nem annyira magabiztosak, a nők felülkerekednek rajtuk. Jók a zenék, a koreográfia, lehet énekelni, táncolni. Élvezzük, szeretjük, s úgy látjuk, a nézők szintén.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
