Ma egy éve mutattuk be a Mesél a bécsi erdőt - Simon Ferenc kritikája

Ma egy éve mutattuk be a Mesél a bécsi erdőt - Simon Ferenc kritikája

Simon Ferenc
A szenvedélyek és a szenvedések fajtái
Az immanens tragikum fokozatai
Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő, ford. Parti Nagy Lajos
Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Színház, 2019. október 25.

Rendezte: Fehér Balázs Benő

A történet 1931-ben játszódik Bécsben és környékén. Alfréd, a lóversenyes léhűtő, barátjával, Heirlinger Ferdinánddal – Rák Zoltán, alakítása pontos és könnyed – hazalátogatnak Anyához, a vidéki házba. Alfréd elszereti az eljegyzése napján Marianne-t Oszkártól, félénk és naiv vőlegényétől: gyermekük születik. A Varázskirály, Marianne apja, kitagadja lányát, akinek kapcsolata megromlik Alfréddal. A szerencsétlen lány egy bécsi revübe kerül angyalszárnyakkal feldíszített táncosnőnek, ahol apja várja a fő attrakciót, a meglepetést, aki a lánya lesz. Valéria leállítja az egészet, ő szereti és együtt érez Marianne-nal. Alfréd elhagyja Valériát, aki Erich-kel – Fehér András – vigasztalódik, aki horogkeresztes, militáns egyetemista. Alakítása a figura fanyar magabiztosságát sugározza, olykor ironikus és megvető, aki uralja a környezetét, mert úgy érzi, fölötte áll annak, és érezteti, hogy ő jövő, az 1931 után egyre gyorsabban közeledő, tragikus jövő embere. Marianne éhezik, apja bocsánatát kéri, Valéria segít neki, kibékül apjával, aki fájdalmában kimászik a színről. Marianne kisfiát a Nagymama lényegében megölte; de Oszkár még most is elvenné az elhagyott és összetört lányt, erőlködve vigasztalja és öleli, majd függöny.

A szín bárányfelhős, kék eget ábrázol, középen egy ház ablaka, ami így kereszt is lesz egyben, az Anya jön késsel a kezében, a fia éppen hazajött, az Anya szomorú, zavart, bizonytalan. Szabó Márta alakítása az elnyomott anyát láttatja, akinek férje egy éve meghalt; jól érzékelteti, hogy a világ pusztulásával szemben nem tud és nem is tehet semmit, csak szemlélni tudja az eseményeket, ő maga a tragikum, aki már belefáradt a maga és különösen mások szenvedélyeibe. Ő a látható pusztulás, a passzív szenvedő, akinek élete: elszenvedni a szenvedést.

Az uralkodó gonosz, az elhunyt férj anyja, a Nagymama, akinek szigora, jelleme hátborzongató. Nagyon várják már a halálát, mégsem akar meghalni, noha már a nyolcvanon is túl van. A Nagymama megjelenítése Pregitzer Fruzsinától hiteles. Ő a zsörtölődő gonosz, aki a végén gyilkossá válik: közvetetten megöli a kisgyereket, mert a huzatba állítja. Benne a hagyománykövetés az emberség fölé nő. Ő az, akinek szenvedélyévé válik a szenvedtetés, aki vélt szenvedéséből építi fel és igazolja jogát a szenvedtetésre.

Az Anya fia, Alfréd, Szalay Bence m.v.: alakítása sokszínű, jól ábrázolja az összetett jellemet, a tékozló fiút, aki hat a nőkre, ugyanakkor felelőtlen, a játékszenvedély rabja. Ő hagyja megtörténni a dolgokat, jól akar kijönni belőle; nem kell sokat agyalni, élni kell az életet, ahogy lesz, úgy lesz. Hagyja magát sodorni az eseményekkel, a szenvedélyeket megéli, a szenvedést kerüli, elmenekül előle. Számára minden játék: a szerelem, a lóverseny, a gyerek, élet és halál. Ő tékozló fiú, aki fogadásokból él.

Élettársa Valéria: Széles Zita, a dohányboltos. Jól ábrázolja a realista nőt, aki elveszi az élettől, amit kínál. Elviseli Alfréd és Erich jellemhibáit, szereti Marianne-t, megérti a Varázskirály szenvedését. Ő a mindenki szenvedélyét megértő, együttérző, a segítő szenvedő, aki csak magán nem tud igazán segíteni, és ettől szenved.

A Lovaskapitány: Illyés Ákos, a Monarchiát képviseli, ironikus alakításában jó mellékszereplő; miképpen a gyóntató pap is: Tóth Zolka, akinek jelenete kiváló hangulati ellenpont, ami mélyíti a tragédiát. Havlitschek: Tóth Károly alakításában karakteres mellékszereplő a kolbásszal; a hangulat, a miliő, a gondolkodásmód megtestesítője, amiképpen kommentálja az eseményeket, és tanáccsal látja el a bizonytalan Oszkárt: Martinkovics Máté m. v. Játéka kifejezi a figurát, aki naiv szenvedő, de szenvedélyek nélkül, mintha önmagától is semleges lenne, és elhatárolódna érzelmeitől. Lényegében nincsenek érzései, csak életprogramja, el kell vennie Marianne-t. Ugyanakkor hidegen a kisfiú halálát is kívánja, hogy ne legyen előtte akadály; a végén azt mondja, minden rendbejött, ez is jelzi, nem ért semmit, még a saját életén is kívül van. Ő a szenvedély hiányától szenvedő.

Marianne: Józsa Bettina m.v. Alakítása érzékenyen ábrázolja a jellemet, aki maga a szenvedély elszenvedője. Megtörténik vele a szerelem, ami őszinte szenvedély, tudja, hogy veszélyes és kiszolgáltatottá teszi, de vállalja, mert ez az élet. Ráadásul nem akarati tényező, még akkor sem, ha a szerelem „vak”, („El vagyok veszve, azt hiszem.” József Attila), vagyis tisztán érzelmi választás kérdése, de vállalása mégis racionális. Ő a tragikum letéteményese, mert a tragikum morál fölötti kérdés. „Drámai szempontból teljesen közönyös, hogy a hőst jó vagy rossz erők pusztítják-e el. A tragédia a puszta létezésből következik, abból, hogy az egyes ember megmozdulási képessége szabad ugyan, de azért mégis része marad az egésznek, pedig az egészet más törvények mozgatják, mint őt.” Aki magára talál a lényegben, elveszik a létben. (Lukács György: A modern dráma fejlődésének története, 1911. Ez igaz minden tragikus hősre, Antigonétól Hamleten keresztül Csehov hőseiig, így igaz Marianne-ra is. Számára a lényeg a szerelem szenvedélyének megélése, minden következményével együtt, ezért sem vallja magát bűnösnek gyónásában, mert lelkiismerete tiszta. Érzése szerint legfeljebb a társadalometika mércéje szerint bűnös (vadházasság, táncosnő), de ez nagyon relatív földrajzi és történelmi léptékben is.

A Varázskirály, Marianne apja: Horváth László Attila megrendítő alakítása sokszínűen ábrázolja az összetett jellemet, és az eseményekre történő reakcióit erőteljesen formálja meg. Ő az aktív, szenvedélyesen szenvedő és szenvedtető. Felesége meghalt, életének értelme lánya, akit jól kell férjhez adni. Ő a korszak társadalometikájának képviselője, értékrendjében ez fölötte áll apai szeretetének, ezért tagadja ki lányát, és ezzel még több szenvedést okoz neki. A darab és egyben élete végére jellemfejlődésen megy keresztül, kezdi megérteni lánya szenvedését, de empátiája már későn érkezik, halála megelőzi azt.

Az apa tragédiája lánya elvesztése, amiért kitagadja, mert felbontotta eljegyzését Oszkárral, és még azon a napon Alfrédé lett. Kiváló rendezői megoldás a szerelem szövödésének kiemelése hang- és fényeffektussal és a fogószínpadi technikával, amely megnyújtja a pillanatot, amikor Marianne gyermekcsontvázzal a kezében áll az ajtóban, amire később motivikusan visszautal a rendezés. A fényreklámfelirat, a műanyagfüggöny és az előadás rikító színei a műanyagvilág benyomását keltik. Ennyiben posztmodern az előadás. A posztmodern lényege: az utánzat, a szimulákrum, a pszeudó, a virtuális, vagyis amikor a látszólagos a valóság fölé nő, összekeverednek, így mindkettő elbizonytalanodik. Az alapélmény a kiszámíthatatlanság lesz, ahol az a szabály, hogy nincs szabály, ezért bármi elmegy, de mindez immanensen történik, vagyis amikor belülről indul el egy dekonstrukciós folyamat, amelyben a dolgok önmagukat bontják le. Ebben az előadásban a dekonstrukció, az önlebontó folyamat az az ellentét, amelyben a szerepformálás lélektani realizmusa szemben áll a miliő, illetve az emberi viszonyok stilizált és tipizált világával, amikor folyamatosan és fokozatosan lepleződik le a figurák szenvedélye és szenvedése. Ezt erősíti Józsa Tamás fender zongorás aláfestő zenéje, ami az előadás első felében nagyon gyakori. Még sokszor párbeszédek alatt is megy: ennek feladata, hogy érzékeltesse: fontos ugyan a dialógus, de mégis csupán kispolgári fecsegés az egész, üres nyelvhasználat; beszélnek, jár a szájuk, de nem nagyon mondanak semmit. Jóllehet ez a fecsegés nem más, mint minden ember hétköznapi létértelmezése, létmegértése, vagyis maga az életünk, aminek alapvető hangulata az unalom. (Ennek legmegrendítőbb ábrázolója Csehov, aki ezért biztat mindig, hogy filozofáljunk: mit gondol, van Isten?) Itt a párbeszéd unalmát, idézőjelességét, másodlagosságát az aláfestő improvizatív zene jelzi. A színpadi háttérbeszélgetéshez fender zongorás háttérzene társul. Ez a posztmodern megfelelője Ifj. Johann Strauss: Mesék a bécsi erdőről című keringőjének és a többi bécsi valcernek, mert ma ennek van ironikus, idézőjeles hatása. A bárányfelhős kék ég a kék Dunával és édes-bús keringőivel együtt a falra (és a zongorába) ment, vagyis szójátékkal: dísz lett. Tehát díszlet lett belőle és zongorafutam a háttérben, mert az Osztrák-Magyar Monarchia nosztalgiája ma már nem érvényes. A drámaiság fokozódásával a háttérzene szerepe egyre csökken. Helyébe a búgás kerül: a fontos, mert disszonáns zenei effekt egyre gyakoribb, mert jelzi a feszültséget, fokozza a drámaiságot, kiemeli a szituációkat. A posztmodern lényege az immanens indeterminizmus, vagyis a belülről fakadó meghatározatlanság. Ez az előadás az immanens tragikum fokozatait mutatja be megrendítően. Más közegben és más korszakban, de a szenvedés és a reménytelenség ábrázolásában csehovi mélységekbe jut. A pusztulás ugyanis belülről fakad, lényegében mindenki éli az életét: szeret, gyűlöl, vágyakozik, és olyanná lesz, amilyenné a külső és a belső sorsa, illetve az általuk meghagyott szabad akarata engedi lenni. Az embert nagyon meghatározza a külső és a belső sorsa, vagyis a tágabb és a szűkebb környezete, a társadalmi miliő és a családja, értékrendje, továbbá – és talán elsődlegesebben – a gen-etikája (a szójáték kérdést tesz fel: mi a gén etikája? győzzön az erősebb?), vagyis testi-lelki adottságai, illetve az ezek által elég szűkre szabottan meghagyott szabad akarat lehetőségei. Minden ember egyedüli példány, de a tipizálás néhány lényeges karakterre szűkíti a sokaságot az ábrázolhatóság miatt. Ez a darab, és különösen az előadás a szenvedélyeket, és az ebből következő szenvedéslehetőségeket tipizálja, és mutatja be fajtáit és fokozatait. A szótő azonos, vagyis a magyar nyelv is azt mondja, hogy egy tőről fakad a szenvedély és a szenvedés. Az emberi lét alapvető sajátossága ez, olyan, mint az élet végessége, akár szeretjük, akár nem, akár tragikumnak, akár kegyelemnek fogjuk fel, semmit nem tehetünk ellene, ha élünk. De azt csodáljuk és szeretjük szenvedélyesen a művészetben, így a színházban is, hogy ez megragadható, kifejezhető, átélhető, ami segíthet a szenvedésben, és amivel gyarapodhatunk a létben.

Kapcsolódó hírek
A weboldalon sütiket (cookie) használunk a felhasználói élmény javítására.
Az adatvédelemi szabályzatunkat itt találja.