Interjú: Madarassy György festőművésszel
A művészet nem hobbitevékenység!
A VIDOR alatti képzőművészeti börzéhez csatlakozás gondolatával több nyírségi művészkollégáját kereste meg Madarassy György. Összeálltak a négyek – Kerekes Elek, Szepessy Béla, Gnant István és az ötletgazda Madarassy –, akik vállalták a „rajtdíjat” és a Váci Mihály Kulturális Központban tartandó kiállításon bemutatott alkotásaikkal a megmérettetést.
Honnan jött ez a merőben új szellemiséget meghonosítani szándékozó ötlet?
Az utóbbi húsz évben ugyan voltak magángalériák Nyíregyházán, de mindegyik eltűnt, a két állami galéria pedig a képzőművészet bizonyos szempontja szerint nem jól működik. Nos, a börzével ezt szeretném orvosolni. A jelenlegi galériák kiállítótermek. Valaki megszervezi a város pénzéből a kiállítást, a művész saját pénzéből elkészíti a képeket, beadja a tárlatra, kiállításra, aztán hazaviszi a képeket úgy, hogy nem történt velük semmi. Mert ma csak kevesen látogatják e termeket.
A művészi alkotómunka finanszírozásáról sem esik soha szó.
A legfontosabb kérdést soha senki nem teszi fel: az a hülye képzőművész miből él? Jó, erre megvan a válasz: valamilyen kereső foglalkozást folytat. Na de mint művész...? Tehát ha művészetet akar csinálni, azt azért teszi, hogy amit előállított, hasznosuljon. Az alkotó ember létrehoz valamit, de ez nem hobbitevékenység, ami az ilyennel foglalatoskodó embereknek a maguk megnyugtatására, időtöltésül szolgál. A művészet nem hobbitevékenység! Az kőkemény fizikai és szellemi munka, aminek van eredménye. Ha ez nem hasznosul, az alkotóművész munkája eredménytelen.
Mi értendő eredmény alatt?
Azt, hogy a művet eladod. Odakerülhet valakihez ajándékozás formájában is, de azzal ott vagy, ahol a part szakad. Mert az alkotói munkához befektetés is kell. A festőművésznek festéket, vásznat, egyebet kell vásárolnia. Ha ezt a más tevékenységéből megkeresett jövedelméből teszi, azt a pénzt a családjától, a megélhetésétől veszi el. Én ötven éve vagyok a pályán, ez idő alatt végig azt hallottam, hogy kultúrát a népnek. Az összes kiállításra ingyen adtuk oda a munkáinkat, kivéve, amikor egy ideig voltak állami vásárlások. A lényeges kérdés tehát az, hogy a kultúrán belül a képzőművészet tovább létezik vagy eltűnik. Akár a földgáz esetén: nem az a kérdés, hogy mennyibe fog kerülni, hanem hogy lesz-e egyáltalán. Ez pedig attól függ, lesznek-e alkotók, akiknek esélyük lesz arra, hogy az alkotásukat értékesítsék. Mert ha nem, befejezik az alkotást.
Kinek kellene finanszíroznia a valódi alkotóművészeket?
Az, hogy a város fönntartja a galériáját, nem a művészet, hanem a galéria finanszírozása. Ebből a kiállító művész tíz fillért nem kap. Van egy intézmény, ami az államtól, a várostól kapott pénzt a működésre költi. Ide szervezik a kiállításokat, ahová a művész beviszi a munkáit – amiket a másutt megkeresett pénzéből és nem a művészetéből készített el. Ilyenkor felteszem a kérdést, mit nyert ebből a művész? Nos, azt, hogy csak kevesen látták a kiállítást, mert a családtagokon, hozzátartozókon kívül nem sokan látogatják e helyeket. Pedig egy ilyen tárlatot nem negyven-ötven embernek, hanem tízszer annyinak kellene megtekintenie, hogy jó érzések támadjanak a művészben. Ugyanezt tapasztalom Kolozsvártól Miskolcon át Egerig, ám Debrecenben nemrég leesett a tantusz, és a Kölcsey Művelődési Központban a Bényei Galériát kereskedelmi galériává változtatták. Kérdezem én: Nyíregyházán nem lehetne meglépni ugyanezt?
Hogy kell elképzelni egy kereskedelmi galériát? Minden alkotásnak ott az ára, és akinek megtetszik, fizet és viheti is?
Egy kereskedelmi galériát csak úgy lehet működővé tenni, hogy a művész a kiállításához egy méltányos árért lefoglalja a teret, és közvetlenül ő adja el a munkáját a vásárlónak. Mert ha ezt a galéria tenné, a művész által meghatározotthoz képest könnyen az eladhatatlan kategóriába ugrana az alkotás ára. Tehát a művész adja el az alkotását, amit bevall, s adózik utána. Ám ha ez galériaáron történik, jó, ha egy éppen idevetődött pénzes idegen lehet a vásárló. Ám az itt élő komoly érdeklődő közvetlenül felkeresi a művészt, és létrejön az üzlet, csak nem a galérián keresztül.
Mi lenne Ön szerint a megoldás?
Ha a Városi Galéria vagy a Pál Gyula terem megvásárolna az ott – az előbb vázolt szolgáltatást igénybe vevő – kiállító művészektől évente mondjuk tíz munkát, azokból csinálhatna év vége felé egy börzét, ahol annyiért adja el, amennyiért akarja. Így kialakulhatna az a képzőművészeti élet, amelyben van konkurencia, s amelyben a piacon dől el az alkotások értéke. Nyugaton ez így működik, s nálunk se mehetne másként. Ha újra nyílna magángaléria, csak úgy működne jól, ha szerződést kötne a művésszel, hogy tisztességes áron megveszi a munkáit, melyeknek a továbbiakban ő a kizárólagos vásárlója, értékesítője. Ezért találtam ki a börzét, mert ez kikerül minden plusz adminisztrációs akadályt. Mert mi történik? Meghirdetjük a kiállítást, a képeket a művészek kirakják a falra, s odaírják az árukat. A látogató bejön, s ha megtetszik egy munka, megveszi a művésztől, aki nyugta ellenében átveszi a pénzt. Ilyen egyszerű: nincs közvetítő, csak a művész és a vásárló.
Forrás: szon.hu
