Öt év után rendez újra a Móricz Zsigmond Színházban Verebes István, a Színházi bestiák után most egy kultikus darabot, a Macskajátékot. Bemutató március nyolcadikán.
– Három évtizede él Bazitán, Zalaegerszeg mellett. Mennyire könnyű önt kimozdítani egy-egy ilyen feladattal?
– Egyre nehezebben. Nagyon szeretem Nyíregyházát, tulajdonképpen csak fontos és szép emlékem van arról a hat esztendőről, amit itt töltöttem. Később is többször jártam a városban. Azonban az emberek kedvessége és barátságossága ellenére sem tudom a szabadidőmet úgy fölhasználni Nyíregyházán, mint otthon. Ugyanúgy a semmittevés lehetősége áll fenn itt is, de úgy látszik, hogy az a komfort, az a biztonság, s főleg, hogy a feleségem mellettem alszik Bazitán, egy teljesen más állapot.
– Azt nyilatkozta, hogy inkább a kis színházat szereti, a kevés szereplős színdarabokat. A Macskajátékot 1999-ben Győrben, a nagyszínpadon rendezte meg, most nálunk a Krúdy Kamarában. Ez más típusú elképzelést, rendezést igényel?
– Persze, de nemcsak a színpad mérete miatt, hanem azért is, mert ma már másról szól nekem Örkény műve. Az én koromban már arról, hogy ne tessék tőlem elvenni az illúziómat, amihez ragaszkodom, ami érzelmileg kitöltötte az életemet, s abban hadd ne csalódjak, mert belehalok. Tessék megengedni, hogy szabadon lehessek boldog vagy boldogtalan, én döntsek arról, hogyan kezelem a magánszférámat. Az előadás két része két teljesen ellentétes irány. Az elsőben a főhős talál egy barátnőt, felszabadul és megváltozik, másképp öltözködik, másképp viszonyul a nővére rigorózus ellenőrzéseihez. A második részben pedig összeomlik az élete: rosszul választott barátnőt, rosszul kezelte a saját bizalmát és ebbe belehal. Nos, nekem erről szól. Mellesleg azért érdekes a mostani munka, mert ezelőtt a Karinthy Színházban Fejes Endre Vonó Ignácát rendeztem, ami szintén egy sajátos szerelem története. Egy józsefvárosi házmesterné és egy altiszt lehetetlen, se vele, se nélküle szerelme a történelemben. Itt nem a történelemben, de itt is két idős ember egykor volt robbanékony viszonya a téma, amely morális döntések alapján 30–40 éve már csak formáció, már nincs testi kapcsolatuk, csak az emlékeik. A minden csütörtöki közös vacsora helyettesíti a szerelmet. Ezt elmondtam annak idején Örkény özvegyének, Radnóti Zsuzsának, aki megkérdezte: ugye nagyon jó színdarab a Macskajáték? Voltam olyan pimasz, hogy azt mondtam: nem jó, és nem is darab. De Örkény zseniális. A Macskajáték ugyanis foszlányokból, epizódokból, érzetekből és vallomásokból áll össze, ezt összegereblyézni nagyon izgalmas színházi feladat. A hatvanas években íródott, amikor nem ismerték még a mobiltelefont, a levelet kézzel írták, papírra, nem sms-t és nem e-mailt küldtek, azaz marhaság lett volna úgy modernizálni, hogy mobiltelefont használnak a szereplők. Azt találtam ki – bár talán lelövöm a leleményemet –, hogy úgy beszélnek telefonon, mintha egy helyen lennének, mintha látnák a másikat. Ez egy asztrál jelenlét, mindenki mindig mindenhol érez, hall valamit, és a reakciók olyanok, mintha egy asztalnál ülnének. Egy kicsit az egész színpadkép is ehhez idomul.
Bár nem szeretek a családtagjaimmal együtt dolgozni, de Mihály fiam, aki 29 évvel ezelőtt ebben a városban fogant, díszlettervező, Miskolcon is tervezett már. Odaadtam neki a szöveget, megkérdeztem, milyen díszletet csinálna. Lerajzolt egy konstrukciót, ami tetszett, értem, és jól visszaadta, amit gondolok a darabról. Úgyhogy most ez a fiatalember tervezte a díszletet. Lehet, hogy marketingfogás, de megérhettem, hogy azzal a gyermekemmel, aki itt, Nyíregyházán a mellemen feküdt kisbabaként két próba között, miközben csókolgattam – most már nem fér el az ölemben és nem csókolgatom –, ezúttal együtt dolgozom. Isteni áldás.
– Az ön megközelítésében az illúzió mellett a bizalom a másik kulcsszó a Macskajátékban. Miért fontos és mivel lehet elrontani?
– Mindennel el lehet rontani. Azért fontos, mert általában a megelőlegezett bizalom bizalmat nyerhet. Nagyon ritka, hogy valakihez úgy közeledem, hogy visszautasítanám. Nincsenek előítéleteim és nincs prekoncepcióm. Ez még a politikai és egzisztenciális érdekeket is felülírja. Erre egy gyönyörű példám van, ami a pályám adománya. Novák János révén a Bors néniben Dajka Margittal dolgozhattam együtt. Tudtam, ki Dajka Margit, azért vállaltam el – amúgy a fene akart minden vasárnap nyolcra bemenni. De ha a Dajka Margit játssza a főszerepet, akkor nekem ott kell lennem. ő úgy fogadott már az első próbán, hogy rögtön, már abban a pillanatban szeretett, s ez megejtette az én akkori fiatal voltomat. Hát miért szeret engem, mikor azt sem tudja, ki vagyok? Dajka Margit ilyen volt. Sok időt töltöttünk együtt, és a mai napig dobog a szívem, ha rá gondolok.
– Mit várhatunk a Macskajátéktól Verebes István rendezésében?
– Ajánlani tudom, és tulajdonképpen érdektelen, milyen darabot jelez a nevem. Azt, hogy egybevág-e az ízlésünk és a látásmódunk, nem tudom. El fogok mondani egy történetet, és egyet tudok garantálni a magam tapasztalata és gyakorlata alapján, hogy utána nem fogják azt mondani, kárba veszett a jegy ára, mert halálra unatkozták magukat. Egy biztos, hogy ezt a darabot Pregitzer Fruzsinával, Horváth Margittal, Széles Zitával, István Istvánnal, Szabó Mártával a főszerepekben a szívünkkel csináljuk. Előfordult, hogy valaki elsírta magát a próbán azért, mert a történet annyira összeütközött az életével. Hat hétig dolgozunk, pillanatokat esztergálunk, tekintetek rebbenését kalibráljuk be, és feltehetőleg nyolcszor fog menni az előadás – bár az igazgató számítása szerint nem –, s ha lesz bérletszünetben, akkor tizenkétszer vagy tizenhatszor. Tehát a befektetett munka és az áru szavatossága semmilyen arányban nincs. Annyi a bemutató az egész országban, hogy ha én a világ legjobb Macskajátékát rendezem most meg, minden Macskajátékok Macskajátékát, akkor sem tűnik fel. Aki látta, s azt mondja, hű, én láttam – hat ember lesz. Ugyanakkor az ars poeticám az, hogy ha a nézőtéren csak egy néző mondja: igen, én is így gondolom, hogy így élni rossz, tisztességesen, morálisan, okosan élni úgy kell, ahogy te mondod; ha csak egy ért velem egyet, akkor már nemhiába dolgoztunk. Főleg, ha nem igénytelenség ragadt rá, hanem árnyalatok.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
