A színpadon az embert kell megmutatni, legyen az boldog, keserű, gonosz, szerelmes vagy gyászoló. A Családi játszmákban gyakorlatilag meg sem szólalt Tóth Károly, mégis intenzív a színpadi jelenléte, Don Juan szolgájaként viszont rengeteg szöveget kellett megtanulnia. Mindkét szerepe a kiemelkedő alakításai közé tartozik.
Fixa ideája, hogy a színpadon az embert kell megmutatni, legyen az boldog, vidám, keserű, savanyú, kegyetlen, gonosz, szerelmes, gyászoló – teljesen mindegy. Miként az is, hogy 6900 mondata van, mint a Don Juanban, vagy egyetlen sincs, mert csak szótöredékeket nyeferél, mint a Családi játszmákban. Meggyőződése, ha amit a színpadon megmutat, az emberi, őszinte, igazi, akkor az átmegy, megérti a néző.
– A Don Juan fölöttébb kalandos előzményekkel jutott el a premierig. Nemcsak a főszereplőváltás okán, hanem azért is, mert neked és az egyik kolléganődnek is elment a hangotok a premier előtt pár nappal.
– Valóban rengeteg akadály került utunkba, ilyet még nem éltem meg pályám során. Ezt még tetézte, hogy valószínűleg a több tonna szöveg, s a napi két próba – olykor iszonyatos hangerővel – vezetett odáig, hogy elfáradtak a hangszálaim, megerőltettem. A rendező, Horváth Illés a premier előtt pár napra megtiltotta, hogy beszéljek: csak játszottam, a szövegemet a rendezőasszisztens mondta mikrofonba.
– Az akadályozó tényezőkön túl milyen volt a próbafolyamat?
– Rájöttem, hogy a színészet is valahol olyan, mint egy házasság vagy egy kapcsolat. Klem Viktorral soha nem találkoztam, idő kellett meg- és kiismerni egymást. Amint megtörtént a főszereplőváltás, és Nagyidai Gergő lett Don Juan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, félszavakból megértettük egymást, olykor szavak sem kellettek hozzá. Azért tudtunk bő három héten keresztül nagyon intenzíven próbálni, mert megvolt a teljes összhang, ismertük egymás gondolatát is. A legnagyobb ellenségünk – nem a legjobb kifejezés, mégis szabadjon így fogalmazni – a szöveg mennyisége volt. De amikor idő múltán bekerült a fejbe, onnantól már csak Illés finomításaira volt szükség, hogy minden a helyére kerüljön.
Vígh Katikával, a súgónkkal óriási mázlink volt. Két próba között itt maradt Gergővel és velem, s ha nem próbáltunk szombat este, bejött hozzánk, sőt, még vasárnap is. Óriási rutinja van, a magyar színészek legnagyobbjaival dolgozott együtt. Nemcsak a szöveget mondta és javította ki, de tanácsot is adott, hogyan, mire fűzzem fel a szöveget a könnyebb megtanulhatóság érdekében. Rájöttem, érdemes hasznosítani az ő hatalmas, sok évtizedes tapasztalatát, így hagytam magam irányítani.
– Ez a klasszikus színház, amiből jó lenne több – mondta Gergő.
– Így van! A nyilvános főpróba „operett siker” volt annak ellenére, hogy a Don Juan egy klasszikus. Alig akartuk elhinni, hihetetlen élményt jelentett! A bemutatón is azt éreztem, hogy imádnak bennünket, talán jobban, mint általában. Illés jóvoltából a színdarab egészének – a zenékkel (Zságer-Varga Ákos), a koreográfiával (Vámosi-Belme Judit), a nagyon egyszerű, viszont dermesztően hatásos díszlettel (Vereckei Rita), a jelmezekkel (Gálvölgyi Anett és Miovác Márton) – van egy kétségkívül hatásos és harmonikus világa.
– Hogyan élted meg belülről a szolga-létet annak tükrében, hogy nem mindig értettél egyet Don Juannal, sőt! Mégsem válhattál az élő lelkiismeretévé, mert nem hallgatott rád.
– Ebben Moliére a sáros...
– A Családi játszmákban fölöttébb különleges a szereped. Betegsége miatt Francis nem tud se mozogni, se beszélni, így egy értelmes szó nem hagyhatja el a szádat. Nehéz volt megformálni őt?
– Az első körben nagyon szerteágazó lehetőség kínálkozik gondolatban, hogy merre lehet elvinni a szerepet. De vigyázni kell, ne legyen se túl vicces, se túl idióta, se túl béna, mert akkor meghal nemcsak a szerep és a darab, de az előadás is. Mindig úgy kezdek hozzá, hogy nem akarom már az első rendelkező próbán megoldani a dolgokat. Ha már nagyjából tudom, a szerepben ki vagyok és ki kell legyek, hogyan viszonyulok a többiekhez, akkor megpróbálom a magam útján, a saját érzéseimmel elindítani. Ha olyan kivételes a rendező, aki sokkal jobban tudja, mint én – általában úgy kellene lennie –, akkor ő egy bizonyos sávon belül tud engem tartani. Megpróbálok megmaradni a realitás talaján, s nem eltúlozni. Néha apró nüanszokon múlnak döntő dolgok. Itt nem tudok mozogni, tolnak ide-oda, akad egy-két közbeszólási kísérletem. Abban nem voltam biztos, hogyan formáljam a beszédemet a megfelelő hatás érdekében. A darab vége felé van egy monológja Rák Zolinak, amikor kiderül rólam az igazság. A Darth Vader névvel illet engem. Akkor, abban a pillanatban leesett, meg is állítottam a próbát, hogy visszafelé szívom a levegőt és úgy próbálom formálni a szavakat, így tudom kifejezni, hogy azért nem tudok beszélni (amit korábban elmondott rólam a feleségem), mert a műtét során a cső felsértette a gégémet. Az, hogy agyvérzésem is volt, már csak hab a tortán. Sokszor ilyen nüansznyi dolgokon múlik, hogy egy figura, legalábbis az én érzésem szerint, teljes legyen.
– Mindemellett érzelmeket is kell sugallanod, például amikor fixírozod a kisebbik fiad barátnőjét, vagy amikor nagyon boldog, esetleg fölöttébb dühös vagy.
– Igen, tehát – csak ide tudok visszajutni – az a legfontosabb, hogy azt és úgy csináljam, hogy emberi legyen. Te, a néző, ne azt mondd, hogy ilyen a földön nincs, így ember nem beszél, meg se forduljon a fejedben, hogy ez túlzás, direkt viccelődés vagy bohóckodás. Ha az ember őszinte a színpadon, annak van értelme és hatása.
– Mi lehet az oka a Családi játszmák sikerének? Hiszen kétségtelenül sikeres.
– Van benne szerelem, gyógyszerfüggő anyuka, alkoholista meny, evéskényszeres fiú. Azt mondanám, hogy a szó igazi értelmében egyikük sem normális, nem átlagos. Nem véletlen az alkohol, a gyógyszer, mert valamivel saját magukat is meghülyítik, hogy túl tudják élni a megaláztatást, amit el kell szenvedniük. Valószínűleg a civil életben is nagyon sok ilyen család létezik, kis stiklikkel, csalódásokkal, nagy fájdalmakkal, basáskodó apával... Legfeljebb nem tűnik fel a tágabb környezetükben, mert nem kerülnek színpadra. Hány olyan embert, családot ismerünk, akik így élik le az életüket?! Kifelé mutatják a rendet, a boldogságot, miközben otthoni életük maga a pokol. A nézőtéren többen magukra ismerhetnek, bár olyannal még nem találkoztam, aki azt mondta volna, én is ilyen vagyok. Még ha magára is ismer, nem meri kimondani.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
