A Nemzet Színészévé választott Csikos Sándor azt mondja: nyíregyházi éveit a pályája ajándékának tekinti.
– Nem azért dolgozik az ember, hogy díjat kapjon. Teljesíti a feladatát, játszik és ha sikere van, az jó, ha pedig valamilyen díjat is kap, az azt jelenti, odafigyelnek rá – ezt mondta lapunknak Csikos Sándor Kossuth-díjas színművész, aki a nemrégiben elhunyt Benedek Miklós után lett a Nemzet Színésze. A díjat egy időben tizenketten viselhetik, a művészek maguk választják meg a következő színészt, akinek a címet odaítélik.
Csikos Sándor 1965-ben végzett a Színművészeti Főiskolán. Három évet kivéve – 1969–1972 között az Irodalmi Színpad tagja volt – csak vidéki színházakban játszott: a miskolci, győri és nyíregyházi évek után visszatért Debrecenbe, s 1993 óta a Csokonai Színház tagja. Azt mondja, egyáltalán nem bánja, hogy így alakult – egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: az a rendeltetése, hogy vidéki színész legyen, de nem akart belekeseredni a vidéki színész karakterébe. A nem fővárosban élő és alkotó művészek közül eddig csak Kóti Árpád és Király Levente viselhette ezt a címet, ezért úgy érzi, az ő díjazása a vidéki színészet elismerése is egyben.
Bizalom és siker
– Azért nem mentem el Debrecenből, mert bizalmat kaptam a színháztól és a várostól, ezt pedig meg akartam szolgálni – bízom abban, hogy sikerült. Ráadásul itt részem volt a bizalom mellett a sikerben is, a tehetséget pedig ez a két dolog táplálja – mondta a színművész, aki Debrecenbe szerződve egy nagyon nívós, összeszokott társulat tagja lett.
– Itt játszott akkor Simor Ottó, Oláh György, Gerbár Tibor, Lontai Margit, Kóti Árpi: a szakma szerint ez volt a Csokonai Színház nagy gárdája. Előkelő helyet vívtak ki maguknak a magyar színjátszás történetében, és én ebbe a csapatba tagozódhattam be – szerencsére azonnal elfogadtak, és ami nekem nagyon fontos: igazi társulatot alkottak. Én ennek vagyok a híve, mert szerintem az visz előre egy színházat, és az viszi előre a színészeket is, ha jó pár évig együtt vannak, megismerik egymást, és számos különböző karaktert megformálva építik fel a karrierjüket. Az, hogy az emberek szaladgálnak a színházak között és itt is, ott is benyújtják a számlát, tőlem idegen. Éppen ez az, ami miatt nem vágytam a fővárosba. Három évig voltam az Irodalmi Színpad tagja, és láttam a kollégákat: „most volt két rádióműsorom, lesz három nap filmfelvételem, utána a tévében szerepelek” – szétszabdalták magukat, én viszont borzadtam ettől.
– Ezért eljöttem Debrecenbe, ahol azonnal egy nagy szereppel kezdtem: az Orfeusz alászáll című darabban debütáltam, amelyet Ruszt József rendezett, és amiben Dévai Kamilla, a korszak híres színésznője, Udvaros Dorottya édesanyja volt a partnerem. Így indult el az itteni pályám, és főszerepek sorát játszhattam el. Nagy adománya a sorsnak, hogy megismerhettem Szabó Magdát, Hubay Miklóst, Szakonyi Károlyt, Borbély Szilárdot, akiknek a darabjait mind-mind játszottam. Izgalmasak voltak a próbafolyamatok is: ezek a kiváló emberek ott ültek a nézőtéren, és mindent meg lehetett velük beszélni.
– Elmondták, az jelenik-e meg a színpadon, amit ők elgondoltak, voltak ötleteik, javaslataik, jókat vitáztunk, érveltünk, és így születtek meg az előadások – mesélte Csikos Sándor, aki 1984–93 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja volt, három évig ő vezette a teátrumot. Mint mondja, nagyon szívesen emlékszik vissza ezekre az évekre.
Felelősség a színészekért
– A nyíregyházi korszak a pályám nagy ajándéka volt. Megismerhettem Ratkó Jóskát, a Segítsd a királyt! című előadás pedig, aminek ő volt a szerzője, országos hírnevet szerzett nekünk. Fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt, Bárány Frigyessel, Mensáros Lászlóval – emlékszem, amikor Laci bácsi visszajött Nagy Imre újratemetéséről, első kézből számolt be nekem arról, mi történt a múzeum előtt, hogyan hallgatták az Orbán-beszédet, és hogyan álltak őrt. Bárány Fricinél komolyabb és felkészültebb színészt, rendesebb kollégát keveset ismertem, de jó szívvel emlékszem Safranek Karcsira is.
– Az igazgatóságom három éve alatt azt tartottam szem előtt, hogy felelős vagyok a színészekért: azért, hogy a tehetségek kibontakozzanak, hogy a társulat tagjai kiteljesedjenek, jó szerepeket játsszanak, s hogy jobb színészek legyenek. Akkor már közel harmincévnyi tapasztalat volt a hátam mögött, és ez sokat segített, ahogy Léner Péter is, aki előttem vezette a színházat, és aki azt szorgalmazta, hogy a társulat tagjai közül legyen valaki az igazgató. Akkoriban ugyanis több színház élére is kívülről érkezett igazgató, ráadásul nem is mindegyikük volt szakmabeli, és szétverték a társulatot. Tudtam, hogy ennek nincs semmi értelme, ezért nem is csináltam nagy változtatásokat: olyanok voltunk, mint a tehervagon, amit meglök a mozdony, az pedig gurul, gurul, gurul. Nem akartam kavicsot tenni a kerekek alá: azt vallottam, hogy ami korábban jól működött, annak működnie kell tovább.
– Verebes Pista volt az utódom, neki is ezt javasoltam. Elmondtam, hogy ez egy nagyon nívós, összeszokott gárda, és azt kértem, ne borítsa föl. Megfogadta a tanácsomat, és ugyan egy-két színészt szerződtetett, de egyben tartotta a magot, ami nagyban hozzájárult a nyíregyházi színház sikereihez.
Felejthetetlen pillanatok
Csikos Sándor több mint kétszáz darabban játszott az elmúlt közel hat évtized alatt – de vajon volt olyan szerep, amire vágyott, s amit nem kapott meg?
– A szerepálmokkal vigyázni kell, mert előfordulhat, hogy végre eljátssza az ember, aztán megbukik benne – fogalmazott a művész, aki szeretett volna belebújni IV. Henrik bőrébe, de ez nem adatott meg neki. – Gábor Miklós volt az ideálom, a példaképem. Amikor főiskolás voltam, statisztaként bekerültünk a Hamletbe, amiben ő játszotta a címszereplőt, így közelről láthattam, milyen fantasztikus színész. Füst Milán darabjában IV. Henriket alakította – talán ez az egyetlen olyan szerep, amit nagyon szerettem volna eljátszani, de nem adatott meg. Nem azért vágytam erre, hogy Gábor Miklóst utánozzam, hanem azért, mert az egy nagy ívű szerep, a darabnak pedig egészen sajátos a nyelvezete. Ez kimaradt az életemből, helyette viszont adódtak olyanok, amikre nem is gondoltam. Nagyon szép feladatokat kaptam, Lucifert például én játszottam magyar színpadon a második legtöbb alkalommal. A csúcstartó Gyenes László, aki 1883-tól 1924-ig több mint négyszázszor alakította, én negyvenszer játszottam Debrecenben, több mint nyolcvanszor pedig Garas Dezső helyett a Várszínházban.
– Rengeteg előadásban állhattam színpadon, és négy vagy öt alkalommal éltem át azt, hogy nem az én kezem vagy lábam mozdult, hanem azé a figuráé, akit játszottam. Ilyenkor valóban átlényegültem: ezekért a hihetetlen és soha el nem felejthető pillanatokért érdemes színésznek lenni. Az egyik a már említett Segítsd a királyt! volt, amiben Istvánt alakítottam, a másik Németh László Széchenyijének címszerepe, de Szakonyi Károly Bűn és bűnhődés-átiratának Porfirijaként, Németh László Nagy család című darabjában Péterként és Szabó Magda Kiálts, város című művében Debrecen főbírájaként lehetett ebben részem – mesélte.
A szószéken szavalja a Himnuszt
Csikos Sándort nem csak a nyíregyházi évei kötik a megyénkhez: Szatmárcsekével is összeforrt a neve, a magyar kultúra napi ünnepségen ugyanis hosszú évek óta ő szavalja el a Himnuszt.
– Ez is nagy megtiszteltetés, mert minden évben visszahívnak, ami azt jelenti, nem unták meg, ahogy mondom. Nekem hatalmas élmény, hogy ott állhatok a református templomban a szószéken, ahonnan felszentelt papok szoktak a hívekhez szólni. Időnként elgondolkodom azon, hogy több mint 200 évvel ezelőtt szilveszter környékén Kölcsey Ferenc ebben a kis faluban összegezte magában az évet, s akkor még nem tudhatta, hogy pár nappal később megszületik Petőfi Sándor, majd kicsivel később Madách Imre, január 22-én pedig letisztázta a Himnuszt, nemzeti imánkat – mesélte Csikos Sándor, akinek az elmúlt napokban több százan gratuláltak a közösségi médiában: nézők, színészek, rendezők, pályatársak, és nagyon sok volt tanítványa is – egykori diákjai nemcsak a szakmai alázatát és hozzáértését emelték ki, de az emberségét is.
Állandó készültség
– A színészi pálya mellett a tanítás volt a második legfontosabb az életemben. Még a debreceni színjátszó stúdióban kezdtem el beszédet tanítani, Eszenyi Enikő, Szarvas József, Horányi László, Varga Éva és Varga Marika is jártak hozzám, amikor pedig visszajöttem Nyíregyházáról Debrecenbe, Várhalmi Ilona, sokak szeretett Cila nénije hívott az Ady-gimnáziumba beszédtanárnak. Harminc éven át dolgoztunk együtt, a munkakapcsolatból pedig szerelem is lett – sajnos már nem élhette meg, hogy a Nemzet Színésze lettem. De a Színházművészeti Egyetemen is taníthattam, s ezért nagyon hálás vagyok. Ahogy azért is, hogy nem hülyültem el, s hogy a mai napig tevékeny vagyok.
– A sok szövegtanulás és az állandó készenlét frissen tart, de abban, hogy egészséges vagyok, nagy szerepe van annak is, hogy nem ittam el az agyam és nem cigiztem el a hangom, persze, a génjeimben is van valami szerencsés. Nem romboltam a testem, és ez meghálálta magát – mondta a Nemzet Színésze, aki úgy összegzett: elégedett ember, mert egész életében azt csinálta, amit mindig is csinálni akart: színész volt.
