Sokoldalú és népszerű színművész Szervét Tibor, aki kétszer nyerte el a VIDOR Fesztivál Arlecchino-díját, melyet a legjobb férfi főszereplő kap meg, az idén pedig a fesztivál zsűrielnökeként köszönthettük. Most a Három nővért rendezi Nyíregyházán.
Színpadi szerepei mellett filmekben, sorozatokban, rádiójátékokban játszik, hangoskönyvekben hallhatjuk jellegzetes orgánumát, rendez is. A Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész számos közönség- és egyéb díj birtokosa.
– Színpad, film, rádiójáték, hangoskönyv, rendezel is. Ez a csillagok szerencsés állása, vagy tudatosan törekedtél rá?
– Ez a csillagok szerencsés állása. Amikor elkezdtem rendezni, még Miskolcon úgy harminc évvel ezelőtt, az konkrétan egy beugrás volt, mert a kiszemelt rendező valamiért nem tudta vállalni. Az akkori igazgató, Hegyi Árpád Jutocsa azt mondta: figyelj, Tibi, van Faragó Zsuzsinak, a dramaturgunknak egy anyaga, állítsd színpadra. Nagyon jólesett a felkérés, remek, élvezetes anyag volt, hat szereplővel, egy kabaréest. Miután fölszerződtem Budapestre, utána még visszamentem Miskolcra egyet-kettőt rendezni. Aztán úgy 25 évre elállt a folyónak ez az ága. A Tháliában Nagy Viktor vetette fel két-három évvel ezelőtt, mi lenne, ha rendeznék (ez lett a Szajré és a Romantikus komédia), most pedig Nyíregyházán kértek fel a Három nővérre.
– Előny vagy hátrány, ha színészből lesz valaki rendező? Akár számodra, akár a színészeknek.
– Nem tudom, ezt tőlük kell megkérdezni. Nekem az az élményem és az a reményem, hogy igen, előnyt jelent, mert sokkal közelebb vagyok azokhoz a probléma-dimenziókhoz, amelyekkel a színészek küzdenek, amikor valamilyen alakot meg akarnak formálni, valamilyen szerepet el akarnak játszani. Ezen kívül még ott a darab egészének összerakása, amit az én esetemben az segít, hogy már jóval több mint harminc éve dolgozom a szakmában.
– Rendezőként van vezérelved, saját módszered?
– Nincs. Talán azt nevezném vezérelvnek, hogy én a történetet úgy, ahogy van, szeretném eljuttatni a nézőkhöz. Tehát a nézőkkel való kapcsolat a fontos, az, hogy valamilyen élménnyel, gondolattal menjenek haza, valamit sikerüljön átadni nekik – ami egyébként nem könnyű. Sok olyan előadást láttam, ahol nagy erőfeszítéseket tettek, nagy formák és új dimenziók jelentek meg a mobiltelefontól kezdve a krakéler ruhákig és a nem tudom miig, s az átírt szövegekig, de maga az előadás tök érdektelen volt számomra, mert inkább eltávolított engem, mint nézőt a történettől ahelyett, hogy közel vitt volna hozzá.
Nem egyszerű egy történetet jól elmesélni, ezért is nagyon-nagyon érdekel a rendezés. Azt érzem, hogy mi a nézőkkel üzletet kötünk: tessék jegyet venni, és cserébe egy történettel gazdagabban lehet hazamenni. Ennek persze része valamennyire a vizualitás és bizonyos bátorság. De engem inkább az érdekel, hogy maga a sztori, amivel az író leült, amivel volt valamilyen akarata, ami miatt elővette a tollát vagy az írógépét – az jusson el a nézőig. Fontosnak tartom azt is, hogy minél többfajta módon kíséreljük meg a történet átadását. Tehát nagyon remélem, hogy a Három nővér is tud majd olyan előadás lenni, amelyben sokféle játékmód keveredik, ugyanis nagyon kevert műfajú alkotás. Már azt roppant nehéz kitalálni, miért írta meg a szerző. A csehovi emlékanyagok, a levelezései is tartalmazzák, hogy borzasztó nehezen találta meg a hangot, a műveit színpadra állító Sztanyiszlavszkijjal (színész, rendező, iskolateremtő színésznevelő és teoretikus) is veszekedett olykor: miért ilyen unalmasak, miért ilyen sírósak az előadások, mert neki nem ez volt a célja. Nem is akarta drámának nevezni őket. A Három nővér szerintem a legnehezebb anyag – számomra mindenképpen –, amivel valaha, közel negyven év alatt találkoztam.
– Kaptad, vagy kérted?
– Tanítottam a Metropolitan Egyetemen egy színész osztályt, a Három nővér volt a harmadéves vizsgájuk. Ezt megnézte Horváth Illés, a Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője is, és amikor a Tháliában együtt dolgoztunk a Hisztéria című darabban, akkor fölvetette: belefér-e az életembe a nyíregyházi rendezés. Azt feleltem, nagy örömmel. Tényleg nagyon érdekelt, bár sok-sok kudarccal járhat. Később megnevezte: nem bánná, hogyha ez az előadás a Három nővér lenne. Az első héten, amikor megkezdtük a munkát, azt gondoltam, én egy ökör vagyok, hogy erre igent mondtam, s miért nem valami hatszereplős vidám darabra vállalkoztam inkább. Ez ugyanis gigászi feladat.
– Könnyebb úgy rendezni a Három nővért, hogy már játszottál benne egy szerepet?
– Abból a szempontból igen, hogy jobban ismerem a zsákutcákat. Megoldási szempontból nem. Tehát gyakorlatilag sem az egyetemen végigdolgozott négy hónap, sem az, hogy én játszottam Versinyint, nem segít semmit. Mert az itteni színészcsapat más emberanyag, más idegrendszer, más megközelítési módokat igényel, tehát minden más. Most az a feladat, hogy tényleg felrakjuk a színpadra ezt a roppant katyvaszszerű csehovi anyagot, ami persze, ha jól megnézed, időnként segít, és meg tudja mondani, körülbelül miként kellene csinálni. De nagyon sok fehér folt van még mindig benne. Tehát nem, nem könnyebb.
– Miért jöjjön el a közönség megnézni a Három nővért?
– Nem tudom, én mindig visszaajánlom ezt a kérdést: mondják el inkább a marketingesek, mert óhatatlan, hogy vágybeteljesítő gondolatokat fogalmazzak meg. De pont most, amikor még itt vagyunk a próbák első harmadában, fogalmam sincs, mit tudunk majd ebből kihozni. őszintén optimista vagyok, de látom a feladatok gigászi tömegét is. A főpróbahéten, vagy még inkább utána már okosabb leszek ezt illetően.
– A lényeg tehát: jusson el a nézőkhöz, érezzék meg, mit akar mondani az író, a színészek, a rendező, azaz hasson rájuk?
– Igen. A kulcsszó, amit ide szívesen mondok, az az önfelismerés, a saját életünkre való ráismerés. Van a színdarabnak olyan tartalma, amit el szeretnénk juttatni hozzájuk, de hogy sikerül-e vagy nem, azt most hübrisz lenne megfogalmazni. Ha sikerül a nézőtéren átélni, hogy jesszusom, ez a figura olyan, mint a sógorom, vagy olyan, mint az anyósom, vagy éppen, mint én – az volna a csúcs. Nagyon jó lenne, ha a darabban feltűnő emberi hibák, illetve a hibák mentén következő életesemények ilyen felismeréseket jelentenének a nézőknek.
(Szerző: Kováts Dénes, Nyíregyházi Napló)
