Megkésett beszélgetés Pregitzer Fruzsinával jubileumról, színházról, tanításról és az élet misztériumáról
Régi adósságomat törlesztettem ezzel a beszélgetéssel: ennek az újságcikknek egy éve kellett volna elkészülnie – akkor, amikor Pregitzer Fruzsina a 30. évadát töltötte a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. De jött a pandémia, és a színház ajtaja is bezárult a látogatók előtt. Azóta csupán néhány bemutatót láthattak a nézők, az előadások többségének premierjén csak a teátrum igazgatója és művészeti vezetője tapsolhatott. Természetesen Pregitzer Fruzsina sem így képzelte a jubileumi évadát, de nem bánkódik emiatt – ahogy sok, korábban fontosnak vélt dolgot is képes volt elengedni. Azt mondja, ahogy telik az idő, úgy lesz egyre megengedőbb magával és másokkal is, de van valami, amit még tanulnia kell.
Szerepek és társak
– Ha türelmesebb lennék, jobban bánnék az idővel: más fontossági sorrendet állítanék fel, többet szemlélődnék - nem úgy, mint korábban, amikor egy időben több dolgot is hajtottam - mondja a színésznő, aki Nyíregyházán tanulta meg, hogy nem csak egyféle „életrecept" létezik, miután otthagyta a Nemzeti Színházat és ideköltözött. – Valósnak vélt értékeknek és irányultságoknak akartam megfelelni, és olyan életet szerettem volna élni, mint a híres és népszerű pályatársaim. Nem kaptam meg azokat a lehetőségeket, amelyekre vágytam, sőt, hiába mondta azt Csiszár Imre igazgató-főrendező, hogy egyértelmű Ilma vagyok a Csongor és Tündében, mégis másra osztotta a szerepet. A szervezetem hol ilyen, hol olyan betegséggel jelezte, hogy nem vagyok a helyemen és bár azt sem nagyon tudtam, hol van Nyíregyháza, ide szerződtem. Sokkal többet kaptam ettől a várostól, mint amit remélhettem, és nemcsak szakmailag, emberileg is. Nagyon sokféle szerepet eljátszottam, és kiváló színészekkel dolgoztam együtt.
– A színház csapatmunka, ami izgalmas versenyhelyzeteket hoz, és ha bizony előfordult, hogy egy-egy ilyen szituációban alulmaradtam, magamban mindig bocsánatot kértem a nézőktől. De ezekre a helyzetekre sem mondtam azt, hogy bukás: ezek zsákutcák voltak, amelyekre azért tévedtem, hogy tanuljak belőlük.
Sorsfordító találkozások
És ha már utak, utazások: 1990 után nem sokkal Fruzsina Erdélyben járt, ott ébredt rá arra, miért akar színésznő lenni. – Az volt az én damaszkuszi utam, sorsfordító találkozásokat is hozott. Két hónap alatt 37 előadást játszottam, és ott éreztem meg, milyen az, amikor nemcsak a nézők látnak engem, de én is őket. Erre a vibráló, nagyon intenzív kapcsolatra később is vágytam, többek között ezért hoztam létre az önálló estjeimet, amelyeken azokra a kérdésekre, problémákra is reflektálhattam, amelyekre a színházi szerepeimmel nem. Számomra a színház sokszor volt terápia, a munkámnak is köszönhetem, hogy bármilyen nehézséggel is kellett megküzdenem, soha nem féltem. Pedig voltak embertpróbáló időszakok az életemben, de tudtam, hogy a Jóisten segítségével meg fogom oldani, s hogy túl leszek rajtuk.
– Ezekben a helyzetekben nekem sokat segít, ha a szövegre, a szerepre kell figyelnem, mert ha koncentrálok, az megment. Ezért tanulok verseket is: áthangolják az agyamat, megnyugtatnak, elterelik a gondolataimat – mondja a színésznő, akinek nagy fájdalma, hogy annak ellenére sem divat ma a versmondás, hogy hazánk számos nagy költőt adott a világnak.
Kivételes ajándék
Pregitzer Fruzsina életében a színház mellett fontos szerepet tölt be a tanítás és a lelki segítségnyújtás is, ezek a területek pedig időnként találkoznak.
– Mindig is érdekelt a mentálhigiéné, és azon túl, hogy ebből diplomát szereztem, gyakran jelezte az élet, hogy nekem ezzel a területtel feladataim vannak. Kivételes ajándék volt, hogy ott lehettem az édesanyám mellett, amikor meghalt. Egy misztérium részese voltam, éreztem, ahogy egy lélek belesimul az örökkévalóságba, és segített a gyász feldolgozásában, hogy azt láttam: megnyugodva távozik. A szeretteinket nagyon nehéz elengedni, kellenek hozzá kapaszkodók, és ezt a gyerekek, a fiatalok csak akkor találják meg, ha ehhez segítséget kapnak – véli a színésznő, aki korábban is szerette volna összekapcsolni a mentálhigiénét és a színházat. Így természetesen nem véletlen, hogy amikor úgy döntött, hogy színdarabot rendez, ezt a témát választotta. – Az elfojtott gyász, az el nem sírt könnyek súlyos betegségeket okozhatnak, ezért is elengedhetetlen foglalkozni ezzel a területtel. Az Alszanak a halak? című előadás, aminek Fridrik Noémi lesz a szereplője, a vágyaim szerint jó célt szolgál majd, ezért biztos vagyok benne, hogy úgy siker majd, ahogy tervezzük. A rendezésnek most jött el az ideje, ennél a darabnál éreztem úgy, hogy valóban rám vár. Korábban ez nem hiányzott az életemből, és ha összegzem az eddigi pályafutásomat, azt mondhatom, nem vagyok elégedetlen. Húsz évvel ezelőtt még biztosan mást gondoltam erről, de már tudom: nem érzem magam rosszabbul attól, hogy nem játszottam el bizonyos szerepeket vagy hogy nem kaptam meg bizonyos díjakat.
Meglátni a felcsillanó csodát
– Azt, amit a világról gondolok, meg tudom mutatni a színpadon, s át tudom adni a tanítványaimnak a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán. Nagy öröm egy-egy fiatalban meglátni a felcsillanó csodát, felkelteni az érdeklődésüket a versek, az irodalom iránt, s megmutatni nekik azt, ami az egyre felületesebbé váló világunkban fontos, értékes. Próbálok derűt csöpögtetni az óráimba, s mint a Magyar Művészeti Akadémia tagja, folyamatosan keresek izgalmas projekteket kezdeményező fiatalokat, csoportokat s támogatom őket abban, hogy - különösen a kelet-magyarországi régióból - megmutathassuk őket a világnak. Szilárdan azt gondolom, hogy ha csak a céljaimra figyelek, és megteszem azt, ami tőlem telik, megerősít a Jóisten, és mindig tesz majd cölöpöket a lábam alá.
Forrás: Száraz Anita, Kelet-Magyarország
Fotó: Juhász Éva
