• Énekes madár

2 óra 20 perc
Koltai M. Gábor

TAMÁSI ÁRON
ÉNEKES MADÁR

A Csík Zenekar zenéinek felhasználásával.

Az előadásban fellépő zenészek:
Bárkányi Ferenc
Bíró István
Fekete Krisztina
Kósa Péter
Kertész András
Könczei Bálint
Soltész Jakimcsuk Ildikó
Szilágyi Boglárka
Szilágyi Márton



Dramaturg: Sediánszky Nóra
Látványtervező: Füzér Anni
Zenei vezető: Márkos Albert
Koreográfia: Vámosi Judit
Mozgás: Nagyidai Gergő
Ügyelő: Lengyel János
Súgó: Kovács Katalin
Rendezőasszisztens: Fülöp Angéla

Rendező: Koltai M. Gábor


________________________________________


Az előadásban elhangzó dalok:


Búza közé szállt a dalos pacsirta (tradicionális)
Hallod-e te, szelídecske (tradicionális)
Ha te tudnád, amit én (tradicionális)
Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen (Csík János - Szabó Attila)
Én vagyok az, aki nem jó (tradicionális)
Szórakoztató pásztordal mulatozáskor (Csík János)
Szerelmesnek nehéz lenni (Szabó Attila - Lovasi András - Majorosi Marianna)
Tébolyda (Kiss Tibor)
Gyerünk fiúk, menjünk kocsmába (tradicionális)
Ugyanazokat (Lovasi András - Szabó Attila)
Csillag vagy fecske (Lovasi András - Szabó Attila)


________________________________________

„Az Énekes madarat nem mesejátéknak kell tekinteni, hanem reális játéknak. A mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon. Az akarat és érzelem heve azonban néhány ponton kiszélesíti a valóság kereteit. Ezek a pontok: a fal elmozdítása, a fa emelkedése és a szerelmesek eltűnése.”
(Tamási Áron)


„Mivel a való élet alapján kell játszani, helytelen volna az a felfogás, hogy a mesebeli jók és gonoszak állanak egymással szemben. Ami rossz van az »öregekben«, az csupán az életük körülményeiből és a helyzetükből adódik: s ugyancsak így van a fiataloknál is. Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus.”
(Tamási Áron)


A »fiatalság és a szépség« kihátrál ebből a világból, belehull a fényes semmibe, metamorfózisa, a szó eredeti értelmében is kihátrálás addigi életteréből.”
(Láng Zsolt)


„Elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt.”
(Tamási Áron)

Kritikák

Tiszta érzelmek és sistergő vágyak


Realitás és fantasztikum, komikum és tragikum egyszerre elevenedik meg az Énekes madárban.


Nem úgy azonban, ahogy Tamási Áron költői színjátékában szerepel. Hanem úgy, ahogy ma látjuk és halljuk.


Humor, mese, tragikum


Tamási „székely népi játéknak” nevezte munkáját. A Móricz Zsigmond Színházban a cím alatt nem szerepel az írói műfaj-meghatározás. A dramaturg, Sediánszky Nóra és a rendező, Koltai M. Gábor ezzel a gesztussal jelzi, hogy az eredetinek sajátos olvasatát adja. A forgatókönyv némi rövidítés, valamint jelenet- és szereplő-kihagyás segítségével az ismert darab új értelmezését nyújtja. Tamási humoros-mesés, komikus jelenetekben bővelkedő világa megmarad ugyan, de az egész inkább tragikus színezetet nyer.


Új értelem


Koltai M. Gábor felfigyelt az Énekes madárban rejtőző drámára, s a hamvas szerelmi história mögött meglátta a pusztító indulatokat is. Tamási Áron anekdotikus, bájos történetében a vénleányok és a vénlegények régóta évődő viszonya a fiatalok vonzalmának hatására gyorsan átalakul, kezelhetetlenné válik. Koltai a műben rejlő lélektani mozgatórugókat felnagyította, a szenvedélyeket elrajzolta. Rendezésében Móka és Magdó áttetsző szerelme, illetve Regina, Eszter, Lukács, valamint Máté régóta tartó kapcsolata új értelmet kap. Főleg akkor, amikor a bennük forrongó érzelmek-dühök tragikusan felszikráznak…


Nincs mesés befejezés


Füzér Anni realitást és fantáziát egyesítő látványterve, a háttérben szerepeltetett muzsikusok (zenei vezető: Márkos Albert), s a betétdalok egyszerre megőrzik a valóságosságot s egyszerre eltávolítanak tőle. 1961. áprilisában azt írta Tamási Áron: művét „nem mesejátéknak kell tekinteni, hanem reális játéknak. A mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon.” Ezt húzzák alá egyes díszletelemek és a jelmez is. Koltai jelképekben gazdag munkájában a vágyak, a borzongások sisteregnek; ezek enyhítése, illetve Máté féktelen dühöngésének visszafogása a bemutató előnyére vált volna. A Csík Zenekar zenéinek felhasználásával előadott drámában Szabó Márta és Széles Zita a mindenáron férjhez menni akaró Gondos-nővérek, Horváth László Attila és Fellinger Domonkos az igazából nősülni nemigen szándékozó vénlegények, Kosik Anita a fiatal Magdó, Lakatos Máté a tiszta szerelmes Móka, Pregitzer Fruzsina pedig az ő édesanyja szerepében remekelt. Az Énekes madár mai értelmezésében azonban már nincs mesés befejezés, nincs boldog vég, csak szűkölő fájdalom.


Karádi Zsolt



________________________________________

Adásszünet


Vajon nem ad-e reményt és nem javít-e a világon az, ha megmutatja a színház, hogy az emberi kicsinyesség, bosszúvágy és irigység mi módon végzi ki az érzelmeket? Vajon nem ad-e katarzist, ha látjuk a sötétséget, amelybe nap mint nap hajszoljuk magukat? Amelyet meg sem próbálunk megváltoztatni? Nem ad-e erőt és kitartást, ha látjuk, hogy a hit, a beleélés, a képzelet, a belső erő képes segíteni?


Dehogynem. Éppen ezért nagyszerű előadás a nyíregyházi Énekes madár. Tamási Áron műve a Gondos lányokról szól, két bévül s kívül egyaránt rút vénkisasszonyról, meg az egyaránt szép Magdóról. Mivel előbbi kettő nem képes elviselni, hogy befogadott fiatal rokonuk előbb menjen férjhez, mint ők, részeges és mindenre kapható vőlegényeikkel megöletik a Magdónak szelet csapó Kömény Mókát. Ám a szerelem nem halhat meg, még ha nem is a valóságban: az mindennél erősebb. Ha a túlvilágon, akkor ott kelnek egybe azok, akik egymásnak teremtettek. Koltai M. Gábor rendezése kiemeli: nem az a kérdés, Magdó miért előbb kapna férjet, hanem az, hogy a két vénlány miért nem kapott eddig. A képmutató testvérpárból ugyanis hiányzik minden szépség, minden érték, hiányzik mindaz, amit emberi lényegnek nevezhető. Az első felvonás már-már csehovi aprólékossággal – és humorral – mutatja meg a kiüresedett kulipintyót: Füzér Anni grandiózus faháza betölti a teljes nagyszínpadot és – kifejezetten hatásosan – agyonnyomja a benne életüket tengető Gondos nővéreket. Ugyan a színpadon sül a hagyma, mégis ezt garantáltan nem kívánja meg senki. A tetszést a tetszeni akarás, a vágyat a féltékenység, a szerelmet a birtoklás helyettesíti ebben a faházban. Széles Zita (Regina) és Szabó Márta (Eszter) kortalan banyák, két, fiatalsága romjait tatarozó, elhervadt kóróként uralják a terepet. Eleganciájuk otromba, nőiségük konstruált, kielégületlenségük hét határra szóló. Érdekes ellenpont Lukács, Eszter vőlegénye: Horváth László Attila játékában összetett, ám ismerős figurát látunk, aki tisztában van a lányok szörnyűségével, önmaga besavanyodásával, el tudjuk hinni, hogy őszinte pillanataiban ki tud látni a négy robusztus fal közül, hogy talán neki nem itt lenne a helye, és kifejezetten tragikus kép, ahogy meredten nézi a hordozható kistévén az adásszünetet, miközben az alumíniumláboskából hörpöli a pörköltöt. De kiút nincsen: be kell teljesítenie a végzetet.


Az előadásban a tiszta gyűlöletből származó értékveszteség áll a központban. A szereplők nem keresnek különösebb motivációt az érzelem elpusztítására (már azon túl, hogy az egymásra is féltékeny két banyának is Mókára fáj a foga, de a fiú egyértelművé teszi, neki csak Magdó kell), ám a rendező több szinten is jelzi az elkerülhetetlent, például kiemeli a szerző sajátos névadását (a gyilkosok a Lukács és Máté, az áldozat a Mózes nevet viseli), továbbá nép- és népies műdalokkal (Kiss Tibor, Csík János, Szabó Attila és Lovasi András szerzeményeivel) sűríti az atmoszférát. A zenei válogatás (zenei vezető: Márkos Albert) is jelzi, amit az előadás tárgyi formavilága egyértelműsít: a történet nem a távoli múltban játszódik, ekként nem is meseként kezelendő, hanem afféle példabeszédként. A határvonal az első felvonás végén dől le, amikor a szeretet képes megnyitni a masszív falat is. És a második felvonás második felére (a Sediánszky Nóra dramaturg által jócskán meghúzott darab eredetileg harmadik felvonása) a halott és az élők, a túlvilág és az evilág között elmosódnak a határok, a látomásos lezárás csendes-zenés fájdalma kifejezetten megrendítő élmény.


Kosik Anita (talán túlságosan meseien) finom és szelíd Magdója és Lakatos Máté ami-a-szívén-az-a-száján Mókája (aki az autentikus népi viselet mellett először Mickey-pólóban – Móka Mickey, ugye –, majd supermanes felsőben jelenik meg) kifejezetten összeillő pár a színpadon, még ha ez az előadás nem is a szerelemről szól: itt már az emberi vonások, az érzelmek egyszerű megléte egyértelműen egymáshoz rendeli őket. Fellinger Domokos Préda Mátéja titkok nélküli ösztönlény, Pregitzer Fruzsina fájdalmában is sugárzó szemű édesanya.


„Maradj otthon, nézzél tévét” – szól a dal, és látjuk magunk előtt, ahogy nézzük az adásszünetet. Adás-szünet és kapás-szünet. Ez van.


Ugrai István (7óra7)



________________________________________

Kútban a mennyország?


Évadmustrára hívta karácsony előtt az ország színikritikusait a Móricz Zsigmond Színház. A Nyíregyházára érkezett tucatnyi tollforgató másfél nap alatt hat előadást nézhetett meg. Ezek közül számomra Tamási Áron Énekes madár c. népi játéka volt a legemlékezetesebb. Koltai M. Gábor rendezte – vitára ingerlően, akár tavaly a Tigris és hiénát Petőfitől, amelynek főszereplője, Vaszkó Bence elnyerte a Magyar Teátrum díját a Vidéki Színházak Fesztiválján.


Tizenöt évnyi tétova udvarlás után rászánja magát a falu két vénlegénye (Lukács és Máté), hogy megkérje a korosodó Gondos lányok (Eszter és Regina) kezét. Ami közben az esküvési elsőbbségen, a lakodalmi közösködésen civakodnak, megelőzi őket az igenmondásban Magdó húguk, akit egy fiatal legény (Móka) két tarka madártojással jegyez el. Csakhogy a nővérek szintén a fiú után epednek, az agglegénypárnak pedig nem tetszik a pelyhedző állú ifjú virtusa: nosza, összefognak ellene, s a kútba hajítják. A fiatalok tiszta szerelmét azonban csodával támogatják a valóságfölötti hatalmak: erejük bizonyságául kimozdul a házfal, fölemelkedik Mókával a diófa, épp amint leszednék róla üldözői; a kút kiveti magából elevenen, és amikor ajtót-ablakot rájuk zárnak az életükre törők, megnyílik az ágy alattuk, azon át szabadulnak.


Koltai csökkentett csodaszámmal dolgozik. A falmozdítást még megrendezi, ám annak is rögvalóság-fedezetet ad: a három Gondos-lány szerelmi erőpróbáját a versenyen kívül indított Magdó azért nyerheti meg, mert a tisztálkodásból visszatérő Móka akkora lendülettel szakítja fel az ajtót, hogy kidől tőle a fal; éppen abban a pillanatban, amikor a leány akarata már ernyedni látszik. A macsó hév diadala ez, a fiatalságé és a szerelemé, s kevésbé a varázserőé. A diófák helyett létrát tervezetett Füzér Annival a rendező, a kút inkább fedeles kanális, míg az ágy nem megnyílik a szerelmesek alatt, hanem eleve kettős: az egyik a földi, a másik a mennybéli fekhelyük.


A mai rögvalóság felé forduló figyelmet érzékelteti már a cselekményt bevezető hirdetményolvasás is. Tamásinál a falubeli kikiáltó, a Dobos mondja, „közhírré tétetik, hogy a kártevő varjak erősen elszaporodtak, melynélfogva őköt lövöldözni kell! Akinek pedig nincs puskája, az próbálja meg kővel eltalálni, de legalább a riogatás mindenki részére kötelezővé tétetik!”; az előadás nyitányában viszont, Szabó Márta (Eszter) hosszasan szöszmötöl a szobaantennával – a teljesítményfokozó tartalék alufólia tekercset is beveti – azért, hogy az eldugott, völgybeli településen fogható legyen a tévéhíradó: ebből román nyelven halljuk a közleményt az elszaporodott varjak kötelező irtásáról.


A rendezés minden elemében ellene dolgozik a Tamási-játszás üzleti alapokon kifejlődött tradíciójának, ezzel a törekvésével azonban Koltai nem újító. Az ősbemutatót jegyző Pünkösti Árpád (Új Színház, 1935) megközelítése, illetve a Németh Antal által igazgatott Nemzeti Színházban – 1939 tavaszától 1942 őszéig – évről évre színre került további művek stílusa egyértelműen a kor progresszív európai ízlésáramlatába illeszkedik. García Lorca a spanyol néprománcok bázisán teremtett drámakörnyezetet, szinte egy időben Tamásival, aki Amerikából hazatérve, a modern színpadon burjánzó naturalizmustól megcsömörlötten a népmese újjáélesztésére, dramatizálására vállalkozott, vissza akarva helyezni ősi jogába a költészetet. Csakhogy a románcnak is, a mesének is a falu az élményhelye: ebben a szűk képzeleti mozgástérben a természettől messzire elrugaszkodott világ összefüggései/összeütközései közvetlenül nem, legfeljebb áttételesen, képes beszéddel ábrázolhatók. A stilizáció fundamentumául a klasszikus avantgard – az expresszionizmus és a szürrealizmus – készségeihez való visszafordulás iránya kínálkozott. Az Énekes madár esetében a székely népballada lehetett az ihlető. Az alkotó módszere, a balladában benne foglalt drámaszervezet jelenésbővítő újraszerkesztése, nem előzmények nélküli a magyar irodalomban. Balázs Béla A kékszakállú herceg várában, és más misztériumjátékaiban is, „a székely népballada fluidumát” – szellemi áramát, az abból áradó sajátos erőt – injektálta szimbolista mesealapjába, ezzel igyekezve divatos lélektani problémák ábrázolására alkalmassá tenni a drámaképletét.


A képletalkotás redukció. A rendező, és Sediánszky Nóra dramaturg úgy tömörít, hogy a mondatok az eseményekhez tapadóak legyenek, s a szövegkihagyások alkalmasint fokozzák a nézőben a balladásság érzetét. A kilövendő varjakra történő hivatkozás ismétlése végsőkig sűrített hangulatot eredményez, s egyben a tragikum bizonyosságát is magában hordozza. Az irigyek meglincselik a falu törvényét (a házasodás életkor szerinti rendje) megszegő szerelmeseket. A cselekményvezetés hangsúlyosan a végkifejletre irányuló. Ettől elillan – nem feltétlenül kárba vész – a beszéd általános bája, ugyanakkor csak pillanatokra ragyog fel a székely észjárást leképező nyelvlogika. Koltai jellemzően a dramaturgi énjével van jelen, a szituációkibontó színészvezetés eszköze kevésbé a sajátja: képletalkotásban bajnok, a sémák játékká lényegítésében erőtlenebb. A helyzetek hangulatát kívülről hozzáadott hatásokkal – dalbetétekkel – teremti meg. Márkos Albert szerkesztésében eredeti népdalok váltakoznak a Csík Zenekar átköltéseivel: ez bartóki igényű közelítés az örökletes népzenekincshez: az intuitív motívumrögzítés felerősíti a szorongatottság (szorongás) érzetét.


A falu törvénye azonban nemcsak kegyetlen, hanem öröktől fogva lévő is. Az 1988/89-es nyíregyházi évadban az a Horváth László Attila vitte Kömény Móka szerepét, aki most Eszter kérője, a vénlegény Bakk Lukács. Nem tud velejéig hitvány lenni, nem igazán érződik közelinek az alkatához a kútba veszejtésben való részvétel, s amikor előbb delíriumos szerelemmel közelít Magdóhoz, abban felsejlik a romlatlan fiatalsága emléke is. Lehet e szereplőválasztásban eltervezettség, amint talán az sem véletlen, hogy a genetikai szinglinek mutatkozó vénlányok arcát naiva és drámai szende (kapós, kelendő hajadon) szerepek tömkelegét maguk mögött tudó színésznők, a már említett Szabó Márta és Széles Zita (Regina) adják. Egy időtlen körforgás részeinek látszanak: a sorsuk kifejlete iránt valójában közömbös véglények alkalmi lincsszövetkezete. Dinamikában kiemelkedik a házasulandók négyeséből Fellinger Domonkos. Préda Mátéja májusfa végére tűzött csokorral, ártó ereje teljében ront be az udvarba: cselekvőképes állapotban, ahogyan a rendőrségi jegyzőkönyvek fogalmazni szoktak a nemi erőszak ténymegállapításakor. Következménytudat nélkül született ősduhaj. Ez döntő! Ha ő ártalmatlan részeg, Mókának nem kell lejönnie a diófáról Magdó védelmére, s a dráma elmarad.


Elmarad a dráma akkor is, ha a darabot három felvonásban játsszák. A harmadik rész előre vivő eseményt alig tartalmazó, terjengős epilógus. Nyíregyházán csak egy szünetet tartanak. A felvonás összevonásnak van vesztese: Pregitzer Fruzsina anyaszerepében annyit tehet, hogy hegyi otthonukból lehozza kútból menekült fia tisztaruháját, s a földi betegágyánál tanúságot tesz a szerelmesek előtt, a szerelemről. A nyereség a drámai lényeg középpontba kerülése. Egy aratás előtti, forró nappalú hideg éjjelen teljesedik be az udvarra kitett leány és a hozzá merészkedő legény szerelme. Lakatos Máté Mókája eleven eszű, tréfálkozásra hajlamos, az öregebbeknek csak a korát, de nem a teljesítményét tisztelő ifjú. A „lenyomlak haver!” jelen századi, nyegle keménykedésével indít, aztán lenyomják a kútba. Előbb azonban végbemegy közöttük a szerelmi aktus, amely testi érintkezés nélküli. Kosik Anita (Magdó) sugárzó jelenléte bizonyság arra, hogy – ellentétben a trendi hiedelmekkel – férfi és nő között is szövődhet igaz szerelem. Ennek külön törvénye van: a kommentárt nem tűrő, zsigeri egymáshoz tartozás: a szerelem evidens, önmagában igaz.


Az író akarata, hogy ez a csillapíthatatlan igazságvágy végzetes legyen. Hősei, az eligazító részben nem kiringatják magukat a világból, hanem elszakadnak tőle. Riogatóan és hívogatóan félelmetes a mennybéli oltalmat kínáló magasság, ahová Móka Magdót várja: ő azonban a földi gyászt választja az együtthalás helyett. A lehető legtárgyszerűbb, a lényegük által légies mozdulatokkal rendezkedik be a gyászra. Ha Kosik játéka nem olyan lenne, amilyen, akkor vagy giccses, vagy a Háy-árnyék Székely Csaba divatjától terhelt lenne az előadás.


Nem olyan. A rendező nem az idilli végzet felé kormányozza ugyan a szerelmes hősöket, de elkerüli a szutyokképző relativizmus csapdáját. Vérnász-motívumváltozatot, Németh Antal-idézést említhetek, ha szellemi gyökerek után kutatok. Ám Koltai – korábbi teljesítményei alapján – saját jogon is pozitívan homályérzékeny alkotónak mondható: az Énekes madár – a Kétfejű fenevad, majd a Tigris és hiéna után – immár a harmadik míves varázslata Nyíregyházán. Nem keresetlenek a csodái, de közel van hozzájuk, s ez a város ígéretes terep a csodatétel kigyakorlására. Legyen ambíciója hozzá!


Balogh Tibor (Magyar Teátrum Online)



________________________________________

Csodák helyébe nőtt dalok


A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Koltai M. Gábor egy Tamási Áron-drámát dolgozott fel úgy, hogy az alapszövegből az idealizáló-nosztalgikus, lágy részeket kimosta, s helyette kötőelemként a Csík Zenekar zenéit használta föl.


Az Énekes madár színrevitele számos nehézséggel, buktatóval jár(hat), Tamási Áron szövege bizonyos helyeken könnyű és felszínes megoldásokkal kecsegtet(het). Az első felvonásban ott van például a vénlegényeknek a vénleányokhoz intézett, nagy nehezen, kínlódva kinyögött leánykérése – a felszínen vicceskedő, ám valójában nagyon is keserű jelenetek sora. A második felvonásban a két fiatal szerelmében való önfeledt és giccses elmerülés, szépelgés is magától értetődőnek tűnhet. A csodás elemek (a fal elmozdítása, a fa gyors növése vagy az őszinte szerelmeseket magába fogadó, a gonosz, irigy öregeket viszont magából kidobó ágy) a harmadik felvonás mesebeli alakjaihoz és fordulataihoz vezetnek: Móka édesanyja jó boszorkányként, babonázással, főzetekkel tesz rendet és igazítja jó irányba a cselekményt.


Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra dramturg úgy döntöttek, hogy lefaragnak a mesebeli, csodás elemekből; amit mégis megtartanak, az egyrészt biztosítja az előadás „tamásis” jellegét, másrészt a keserűre hangolt, vicceskedés helyett karcos feketehumorral telített előadásban szinte életmentő, a sok rossz között szükségessé váló, átmeneti feloldást nyújtó elemmé válik. A csupasz, magas falak között élő Gondos lányok ugyanis minden percüket kétségbeesetten élik, az egyetlen lehetséges megoldás, a férjhez menés, a valamiféle boldogító emberi érzés (szeretet, tisztelet a másik iránt) lehetőségét napról napra veszítik el, s ez az iszonytató, vesztes állapot nemcsak a téboly felé löki őket, de keserűségükben mindent gonosznak és ellenségesnek látnak. Eszter (Szabó Márta) és Regina (Széles Zita) egy szemernyit sem kedvesek vagy sajnálatra méltóak, szörnyű grimaszokat vágnak, éles hangon kárognak és gyors, határozott mozdulatokkal ütnek vagy törnek, ha arra kerül a sor – saját sikertelenségük felett érzett keserűségük miatt a szemük elé kerülő fiatal szerelmespár puszta létezése is ingerli őket. A vénlegények e hevesen izzó gyűlölet ellenpontjai: beletörődni vágyó undor ül ki az arcukra, mozdulataik lomhák, szemük üresen bámul a semmibe a vénlányok idegrohamai közben, inkább mozdulatlanul ülnek vagy állnak, semmint bármiféle akcióval felkavarják a már így is bűzölgő állóvizet.


Koltai M. Gábor ezt a vénleányok és a vénlegények játékmódja közötti izgalmas, dinamikai játékokra is lehetőséget adó különbséget finoman és okosan vezeti fel: az előadás első perceiben kisrealista eszközöket alkalmaz, s később a Gondos lányok és a vőlegények játéka apránként egyre eltúlzottabb, erőteljesebb kontúrokat vesz fel – mely a végén már nem emlékeztet a hétköznapokból ismerős gesztusokra. Az előadás egésze alatt nagyon fontos szerepet kap az evés: a különbféle zöldségekkel való munka és a húsok, levesek, kenyerek, gyümölcsök megevése. Regina főz, pucol, késsel hadonászik, egy egész zsemlét is belegyömöszöl a szájába (még a leánykérés előtt, kétségbeesésében), bravúros jelenet, hogy vőlegénye, Máté (Fellinger Domonkos) közeledésekor az éppen rágcsált körtét a tenyerébe köpi, s a csókváltás után újra bekapja, megrágja és lenyeli. A keservükben mindent birtokolni, bekebelezni, elpusztítatni kívánó öregek mérték nélkül isszák a pálinkát, s Móka halálára is húslevessel, sültekkel készülnek, a zabálás pont a fiú búcsúztatásakor éri el tetőfokát.


Ezzel szemben a fiatalok egy falatot sem esznek az egész előadás alatt, ez is mutatja különbözőségüket, az öregek dolgaitól való távolmaradási szándékukat. Míg az idősek régi, ízléstelenül összeválogatott ruhákban járnak (Máté például cifra csizmában, kardigánban és melegítőben, melynek lyukait beszélgetés közben, a lábán varrogatja Regina), addig a fiatalok népi motívumokkal ellátott alsók (huszárkötéses mintájú csizmanadrág) és plázákból szerzett felsők (Móka Mickey-, majd Superman-pólója, Magdó színben a szoknyájával harmonizáló melegítője) kombinációját hordják. Furcsa keresztezései ők egy hagyományoktól gúzsba kötött, lefelé húzó, de mégis felfelé tekintő világnak.


Lakatos Máté Mókája egy nagykamasz végtagokat furcsán lóbáló mozdulataival jár-kel, inkább okos igyekszik lenni, mintsem hirtelen haragú, megfontoltan veti magát az őt megölni akaró vénlegények közé is. Kosik Anita Magdója sem sokdimenziós szereplő, őszinte és erős akaratú, a rózsát hozó, kedveskedő szavakkal hódító Lukácsot (Horváth László Attila) ugyanúgy utasítja vissza, mint a részeg, egy száradó fát gyökerestül kitépő (és azt virág gyanánt prezentáló) Mátét. Kosik Anita világosan mutatja a figura meg-megijedéseit és a szó jó értelemben vett egyszerű egyenességét, nagy dicséretet a közben elénekelt dalok miatt érdemel. Szabó Márta igazán különleges grimaszképző technikával rendelkezik, Széles Zita egy dühében soha nem látott mozgékonyságúvá vált öreglányt formál meg. Horváth László Attila mesterien bánik a szünetekkel és a tempóváltásokkal, Fellinger Domonkos viszont olyan Mátét alakít, akiben a szörnyű ruházat és a borzalmas modor ellenére is valami szimpatikus, meggyőző energia bujkál (mintha a kardigánt levéve bármelyik pillanatban herceggé változna). A második felvonásban szabadjára engedi ezt az energiát: egy részegen hőzöngő bika (ahogy mutatja a pólója is), aki vödröket dobál és a színpadon ücsörgő zenészeket is majdnem levizeli.


Füzér Anni látványtervező komplex és izgalmas munkája nem csak a jelmezekben, hanem a térrendezésben is felismerhető. A padlón mindenféle lyukak akadályozzák a zavartalan járkálást, ott található a lecsukható tetejű kút, vagy a lejárat a másik szobába/ismeretlen mélységbe - innen bukkan elő például a hegedűs. Az elmozdított fal helyén a második felvonásban a nézők felé lejtő rámpa áll, ez a térelem szolgáltatja a csodát is: a Móka alatt megnövő fa nem más, mint a rámpa emelkedése. A csodák azonban itt meg is állnak, Tamási harmadik felvonásba beiktatott mesés elemei eltűnnek: ez a világ nem érdemli meg, hogy a dolgok jóra forduljanak, az elkövetett bűnök nem visszafordíthatóak. Az anya sem bájolni vagy rendbe tenni, csupán a kedvesét megmenteni akaró, de az öregek által a kútba vetett, haldokló fiát megmosdatni érkezik (Pregitzer Fruzsina).


Megkapó, látványos és beszédes, ahogy Magdó és Móka két, egy hosszú létrával összekötött ágyon búcsúznak el egymástól. A Koltai M. Gábor mesélte történet az eddig tapasztalt gazdaságos nyesegetésekkel, a harmadik felvonásból csak a legszükségesebbet átemelő gesztussal ellentétben ezen a ponton megnyúlik, mintha a darabnak többször is vége lenne, záró képek sorjáznak egymás után. Az utolsó jelenetben Móka, immáron feketébe öltözve, felmászik a létrán és eltűnik a színpad felett, az öregek sorra beugranak a kútba, Magdó pedig egyedül marad a színpadon, fehér alsóruhában, legörbülő szájjal - középen. Kérdés persze, hogy mi melyik irányba tartunk – a dal azt mondja, hogy „Nem kezdtünk nagyon bele / Semmibe, jössz úgyis te / És minek is bármit is / E kis időre.” Ilyenkor érteni, hogy Tamási Áron és Lovasi András ugyanarról beszél.


Sándor Zita (Revizor)


Bemutató:
2013. október 5. (szombat) 19 óra
Móricz Zsigmond Színház, Nagyszínpad

Az előadás hossza szünettel együtt: kb. 2 óra 20 perc.

Szereplők
Gondos Eszter, vénleány: Szabó Márta
Gondos Regina, vénleány: Széles Zita
Gondos Magdolna, fiatal leány: Kosik Anita
Bakk Lukács, vénlegény, Eszter vőlegénye: Horváth László Attila
Préda Máté, vénlegény, Regina vőlegénye: Fellinger Domonkos
Kömény Móka, fiatal legény: Lakatos Máté
Kömény Ignácné, Móka anyja: Pregitzer Fruzsina
Friss hírek
A weboldalon sütiket (cookie) használunk a felhasználói élmény javítására.
Az adatvédelemi szabályzatunkat itt találja.