Max Frisch

BIEDERMANN ÉS A GYÚJTOGATÓK

(Tandráma, tanulság nélkül)

Fordította: Parti Nagy Lajos

Rendező: KESZÉG LÁSZLÓ

Bemutató: 2014. május 03.

Az előadás hossza szünettel együtt: kb. 2 óra



Szereposztás



Dramaturg: ENYEDI ÉVA
Zeneszerző: ZSÁGER-VARGA ÁKOS
Díszlettervező: CZIEGLER BALÁZS
Jelmeztervező: SINKOVICS JUDIT
Koreográfus: GERGYE KRISZTIÁN

Ügyelő: KOVÁTS ISTVÁN
Súgó: NAGY ERZSÉBET
Rendezőasszisztens: FÜLÖP ANGÉLA


Max Frisch örököseinek az engedélyét a Suhrkamp Verlag és a Hofra Kft. közvetítette.


A darab

max frisch: biedermann és a gyújtogatók

„egyáltalán nem számítottam rá, hogy biedermannból, ebből a hajszesz-svindlerből fogok élni egész életemben.”

„az épphogy elkészült homo faber megírásától elcsigázva, még nem éreztem késznek magam arra, hogy nekifogjak a hasonlóan nehéznek ígérkező andorrai zsidó témájához. már rég nem írtam színpadi művet – ujjgyakorlatra, gyakorlásra volt szükségem. ezért vettem elő egy korábbi hangjátékom. két hónapig dolgoztam rajta... ez az ujjgyakorlat aztán [1961-ig] több mint 70 német és számos idegen nyelvű bemutatót ért meg.“

az 1953-as hangjátékot a bayerischen rundfunk felkérésére írta frisch egy korábbi elbeszéléséből, mely a naplójában jelent meg 1948-ban börleszk címmel. a 48-as csehszlovákiai eseményekre reagáló írás már magában hordozta a későbbi dráma több fontos motívumát – a két idegen befogadását, a benzinnel teli hordókat a padláson, a lekenyerező vasorát, a tragikus végkifejletet.

a hangjáték legfontosabb újítása, hogy biedermann túléli a katasztórfát, és interjút ad a mesélőnek, akinek a figurájából fejlődik ki a későbbi drámában a tűzoltók kórusa.

1957-ben kezdte átdolgozni frisch a hangjátékot biedermann és a gyújtogatók címmel. eredetileg egy dürrenmatt-paródiával együtt mutatták volna be, de dürrenmatt (aki 56-ban írja meg az öreg hölgy látogatása-t) visszalépett, ezért a holz úr dühbe gurul című egyfelvonásos bohózatot adták az est második felében.
az 1958-as svájci bemutató után frisch elégedetlen volt:
gottlieb biedermann beszéde teljesen leleplező, a zürichi biedermannok mégsem tudtak nevetni rajta, inkább komoly arccal tapsoltak, helyeseltek: hát, igen, ez van, ha az ember beenged a házába egy kommunistát! ezért írtam a német bemutatóra egy utójátékot a darabhoz, biedermannról, a német nyárspolgárról, aki a nácikkal cimborál.“

„de hogy kik is valójában ezek a gyújtogatók? – ezt legalább ezer diák kérdezte meg tőlem húsz év alatt. gottlieb biedermann egy nyárspolgár, ez nyilvánvaló, de melyik politikai párthoz tartoznak a gyújtogatók? – egyetlen mondatuk sem utal arra, hogy meg akarnák változtatni a világot. szó sincs forradalomról, világjobbításról. amikor gyújtogatnak, csakis puszta élvezetből teszik. mint a piromániások. az ő tevékenységük apolitikus. […] azt gondolom, hogy mindketten az ördögök családjába tartoznak. gottlieb biedermannból születnek – a félelméből, a hazugságaiból, álságosságából.“

„a békéltető abban a reményben eteti a krokodilt, hogy őt eszi meg utoljára.”
winston churchill

biedermann a moralitásokból ismert jedermann, a testet öltött általános emberi paródiája. biedermann úgy fél az emberiséget fenyegető gyújtogatóktól, hogy igyekszik kedvesnek lenni hozzájuk, még a házába is befogadja őket, remélve, hogy majd az általános tűzvészben ő egyedül megmenekülhet.

a középkori moralitás, a görög sorstragédia mellett brecht munkásságát és annak hatását kell megemlítenünk ezzel a „tanulság nélküli tandrámával“ kapcsolatban. bár frisch alapvetően tagadja brecht marxizmusát és az emberek megváltoztathatóságába vetett hitét, kétség kívül nagy hatással volt rá brecht epikus színháza, drámái.

frisch szkeptikus moralista; miközben folyamatosan az igazságot keresi, egyáltalán nem biztos benne, hogy meg is fogja találni. kritikusan szemléli svájc toleráns demokráciát mutató önarcképét, olyan figurákról ír, akik rettegnek saját szabadságuktól, és életük minden szegmensét görcsösen uralni akarják.

zürich polgárai alighanem zavartan és fenntartással figyelhették városuk szülöttének indulását. (…) senki sem tudta, hogy minek tekintse: írónak vagy építésznek. mert alighogy megnyitotta építészeti irodáját, máris nekiült regényeket írni, és darabjainak délelőtti próbáiról sietett az általa tervezett építkezések színhelyére. az 1948-ban zürichbe érkező brechtet mérnöki elképzeléseivel traktálta, építészkollégái viszont gyanakvó értetlenséggel hallgatták csapongó beszédeit az irodalom lehetőségeiről. (…) bejárta a fél világot, minden lehető alkalommal politizált, de úgy, hogy a jobboldal baloldalinak tartotta, a baloldal viszont jobboldalinak. (…)

frisch hőseiben egy szikrányi humorérzék sincsen (ami természetesen nem akadálya annak, hogy egyes drámák, mint egészek humorosak legyenek). az írói alapállást hol a részvét, hol a leleplezés jellemzi. (…) de bármi legyen is a téma, mindig az egyes emberek vállalásától függ minden.”

(földényi f. lászló: utószó max frisch drámák
európa könyvkiadó 1978.)



Galéria


Tervezte: László Rita Emőke



Fotó: Karádi Nóra



Fotók: Karádi Zsolt



Fotók: kulturszalon.hu



Kritikák

Tandráma behódolásról és elkárhozásról

Hol vagyunk? És mikor? Ki ez a Biedermann úr? És kik a gyújtogatók?

Efféle kérdések sorjáznak a publikum tagjaiban, miközben nézik a Móricz Zsigmond Színház új bemutatóját. Mert Max Frisch nem adja magát egykönnyen. A svájci német nyelvű szerző 1958-ban született darabja sajátos abszurdba hajló moralitás az örök nyárspolgárról, annak bűneiről, félelmeiről, túlélni akarásáról, behódolásáról és elkárhozásáról.

Megvendégeli őket

Biedermann úr a görög tragikus hősök paródiája. A meggazdagodott hajszesz-svindler úgy akarja elnyerni a lakásába betolakodó gyújtogatók jóindulatát, hogy befogadja, sőt megvendégeli őket, bízván abban, hogy azok majd megkímélik az ő lakását. Tetteit (szintén az antik drámákra rájátszó) groteszk kórus, a helyi tűzoltókból alakult Kar kommentálja. Biedermann azonban pokolra jut, ott kell számot adni vétkeiről: azaz gyávaságáról.

Expresszív díszlet

A Krúdy Kamaraszínpadon bemutatott játék sokat köszönhet a fordítónak: Parti Nagy Lajos intertextusokat is felhasználó átültetése nyelvi kalandra hívja a befogadót. Miként remek ötleteivel Keszég László, a rendező. Felfogásában a tértől-időtől eloldott Max Frisch-alkotás nemcsak az író szándéka szerinti paródiát nyújtja, hanem a Kar olykor mosolyogtató helyváltoztatásaival, s karikírozó szavaival a hihetetlen história nevetséges, egyben abszurd voltát erősíti fel. A két részben játszott bemutató első fele (dramaturg: Enyedi Éva) némi rövidítés árán erőteljesebb lehetne. Keszég rendezésének hatását Cziegler Balázs találékony, s főleg az utolsó negyed órában expresszív funkciót nyerő díszlete támogatja. A kórus (Varga Balázs, Nagyidai Gergő, Fellinger Domonkos) „fizikai színházi” mozgása, s a zárójelenet tánca (koreográfus: Gergye Krisztián) a szövegcentrikus drámának sajátos hangulatot (és értelmet) kölcsönöz.

Lendületes komédiázó kedv

A mű főszereplői a mindenkori nagypolgár magatartását állítják elénk. Gáspár Tibor kitűnően láttatja Biedermann korlátoltságát, a beosztottjának halálát félvállról vevő, csak saját magára gondoló szűklátókörűségét. Az ő szemellenzős alakját jól egészíti ki Babette-ként Pregitzer Fruzsina. A gyújtogatók figuráját lendületes komédiázó kedvvel jeleníti meg Tóth Károly és Vicei Zsolt. Tóth Zolka a filozófia doktoraként, Éry-Kovács Zsanna a szobalányként, Munkácsi Anita Knetchtling özvegyeként jelentősen járul hozzá Biedermann tragikomédiájához. A Zságer-Varga Ákos zenéjével dúsított „tanulság nélküli tandráma” sugallata a fel nem ismert megalkuvás romboló erejének felismertetése.

Karádi Zsolt



Pislákoló tűzvész

Ami – teljes joggal – nem vált ki belőlünk heves reakciókat, de még csak nagyon meg sem ijedünk tőle. Pedig kellene, vagy legalábbis illenék, de nem. Holott a tűz pusztításától való fóbia adott ebben a Max Frisch darabban, ám erre a görcsös szorongásra jóformán semmi egyéb nem játszik rá az előadásban. És minderre alcímként az, hogy “tandráma, tanulság nélkül” – gyenge mentség.

Pedig itt mindenki tüzet lát, vagy legalábbis azt vél látni, de ha más nem is, hát Biedermann úr (Gáspár Tibor) mindenképp. Gyújtogatás itt is, ott is. Lázadás a szép, polgári rend ellen. Mert itt, ebben a nagypolgári miliőben rend, az bizony van: egy tágas nappali (díszlet: Cziegler Balázs), hátsó falán hatalmas, vörösben úszó tájképpel, ami időről-időre “felhúzódik”, és betekintést enged a polgári padlásra. Rálátni a lent és a fent kétosztatú világának felső szintjére, ahol a hajléktalan díjbirkózó, Schmitz (Tóth Károly), a háziak jóindulatából meghúzhatja magát egy éjszakára. Aztán még egyre és még egyre.

Ez a Schmitz Biedermann hiúságára, szigorú ál-erkölcsösségére apellál: ál-alázatoskodásával úgy hízelgi a háziúr kegyeibe magát, hogy közben ő maga lesz a ház ura. Gáspár Tibor Biedermannja pedig készségesen asszisztál mindehhez, hiszen hiúságának legyezgetése minden magasztos elvnél, de még a tűztől való görcsös félelménél is fontosabb neki. Így kerül a feje fölé, a padlásra az idegen: így lehet egyszerre megvenni a jóember látszatot, és elaltatni a saját burzsujságunk miatti lelkiismeret-furdalást. Gáspár Tibor és Tóth Károly játékából mindezt értjük, de kevéssé érezzük erősnek. Kár, mivel ebből az alaphelyzetből könnyűszerrel meg lehetne érteni az akkori és a mostani világunk teljesen agyament, önhittségért cserébe mindent el- és feladó elvtelenségét.

Ráadásul a helyi tűzoltóság mint kar (Nagyidai Gergő, Fellinger Domonkos és Varga Balázs) pantomimba hajló mozgásában (koreográfia: Gergye Krisztián) is benne rejlik a lehetőség, hogy keretezze vagy zárójelek közé tegye ezt a Biedermann- és Schmitz-abszurdot. Ám az előbb említett erőtlenség okán a tűzoltókar inkább csak aláfestő függeléknek érződik a játékukon.

Mintha a rendezés (Keszég László) nem akarta volna éles karakterekkel kontúrozni ezt a tragikomikus abszurdot. Babette, Biedermann felesége talán az egyetlen, aki tehetetlen sodródásával képes valamelyest aláhúzni ezt a “gyújtogatótól rettegek, de pont egy gyújtogatót fogadok a házamba” lehetetlenséget. Pregitzer Fruzsina Babette-je megoldja a rezonőri feladatot: egyszerre mintafeleség, aki férje elvárásait „szívélyes háziasszonyként” szolgálja ki, és egy olyan nő, aki egzisztenciálisan és zsigerileg is retteg a tűztől és a gyufától egyaránt. Az persze más kérdés, hogy ebben az olvasatban kevés kontrázási lehetőség adatik számára.

Sem Babette reflektálásai, sem a teljesen nyílt utalások (a padlásra beköltöztetettek benzineshordókat cipelnek oda, majd a gyújtózsinórt Biedermannal együtt mérik le, valamint vissza-visszatérően gyufahiányra panaszkodnak) nem hatnak igazán komikusan. És ezen már a szövegben megbúvó kiszólások (fordítás: Parti-Nagy Lajos) és politikai áthallások sem tudnak segíteni.

A Biedermann-ház leég, aminek következményeként Biedermannék a pokolban ébrednek, itt összefutnak Belzebubbal (Tóth Károly), de mindezek sem képesek túl sokat hozzáadni a történésekhez. Tanmeseszerű utalások a komikum fokozására, pár zenei betét (zeneszerző: Zságer-Varga Ákos), amelyben a tűzoltó-kar tánckarrá avanzsál. Mozgalmasságban nincs hiány, azonban ez a mozgalmasság inkább csak mennyiségileg ad hozzá az értelmezéshez. Mert sem a rendezés, sem a színészi játék nem elég markáns ahhoz, hogy ezt a lehetőségek kínálta mennyiségi bőséget csatarendbe állítsa, és kihasználja a helyzet- és jellemkomikum szövegben rejlő erejét.

Így a végére teljes a zűrzavar, ám hogy ez most nem az a jóféle, vígjátéki kavarodás, ez nem is kérdés. Az viszont igen, hogy ez az értelmezés, amelyik a direkt aktualizálásoktól – egyébként helyesen – távolságot tart, miért nem érzi szükségét, hogy a „tanulság nélküli tanmese” az abszurd sajátságos, szuggesztív erejével hasson?

(Thália Humorfesztivál, Budapest, 2015. február 14.)

Csatádi Gábor (7óra7)

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi