Friedrich Dürrenmatt

JÁNOS KIRÁLY

(Keserű komédia)

Fordította: Görgey Gábor

Rendező: KERESZTES ATTILA

Bemutató: 2013. november 16.

Az előadás hossza szünettel együtt: kb. 2 óra 20 perc



Szereposztás




Díszlettervező: FODOR VIOLA
Jelmeztervező: BIANCA IMELDA JEREMIAS
Zeneszerző: BOROS CSABA

Ügyelő: KOVÁTS ISTVÁN
Súgó: APJOK RODICA
Rendezőasszisztens: FÜLÖP ANGÉLA


Az előadás a Diogenes Verlag AG. és Görgey Gábor engedélyével, a Hofra Kft. közvetítésével jött létre.


A darab

1968. augusztus 20. – A Varsói Szerződés csapatai, szovjet vezetéssel, 200 000 katonával, 5000 harckocsival lerohanják Csehszlovákiát, hogy véget vessenek a "prágai tavaszként" ismertté vált demokratikus folyamatnak.


„Nagy szerencsétlenség, hogy a népeknek vezetőikkel oly kevés szerencséjük van.” – erősödik meg Dürrenmattban saját tézise, amikor hírét veszi az eseményeknek. A második alkotói korszakába érkezett író érdeklődése eddigre már egyébként is a társadalmi paradoxonok, ellentmondások ábrázolása felé fordult. Az újragondolásra pedig kiváló matériát szolgáltattak Shakespeare klasszikus drámái: a János király és a Titus Andronicus.

„A János király politikai darab, Shakespeare-nél is az, nálam is. A politika gépezetét mutatja be, egyezségek és katasztrófák létrejöttét, de játszódni a gyilkosok közt játszódik, és nem az áldozatok közt. Nem éltem a kínálkozó és Shakespeare-átdolgozásokban ma gyakran alkalmazott manipulációkkal, nem iktattam közbe népjeleneteket, az uralkodó osztályhoz nem tartozó áldozatok puszta számok formájában jelentkeznek csak: már megint elesett hatezer vagy hétezer. Régi darab, lényegében csak revideált változatban, de a régi stílusban. Szándékosan abban. Ezáltal csak még riasztóbbá válik a lehetőség, hogy korunkra is vonatkozhat: problematikánk arra utal, hogy a János király ránk is tartozik még mindig. Gonosz egy darab, nem tagadom, de korunk bizonyítja, hogy jogosan.”

Ebből a nézőpontból indulva ki foglalja össze drámai ars poeticáját is, s tör lándzsát a komédia műfaja mellett: „A tragédia bűnt, kétségbeesést, fegyelmet, világos látást és a felelősség érzését feltételezi. Századunk modern bábjátékában viszont… bűnös, és következésképpen felelős emberek nem létezhetnek többé…, az események anélkül mennek végbe, hogy bárki felelős lenne értük egyénileg… Közös a bűnünk… inkább szerencsétlenek vagyunk, mint bűnösök. A komédia illik hozzánk. Világunk éppúgy a groteszkbe vezetett el, mint az atombombához… az apokaliptikus vízió lett groteszkül reális.”



Galéria


Tervezte: László Rita Emőke



Fotók: Karádi Zsolt



Fotók: kulturszalon.hu


TOVÁBB AZ ELŐADÁS PRÓBAFOTÓIHOZ >>>



Kritikák

Keserű komédia a királyokról

Véres történet. Gyilkosság, ármány, aljasság. Manipuláció, számítás. Elvetemültek küzdelme a hatalomért. Középkor. Mi közünk van nekünk mindehhez? Mi közünk van Földnélküli János és Fülöp, francia király tizenharmadik század eleji viszályához? Anglia és Franciaország háborúihoz? Semmi. Egészen addig, amíg el nem gondolkodunk Shakespeare 1596 tájban keletkezett drámájának Dürrenmatt általi átdolgozásán.

A hatalmi játszmák

Mert a svájci, német ajkú Friedrich Dürrenmatt 1968-ban írott keserű komédiája olyan tartalmak hordozójává lett, amelyeknek igazsága már nemcsak az 1199 és 1216 között uralkodott János király korára jellemző, hanem a következő századok, hovatovább napjaink világára is. Ezt a közös felismerést, a szörnyűségekből és a tanulságokból származó közös részesülést hatásos színházi ötletekkel, a morbid humor fénytörésében mutatja meg Keresztes Attila izgalmas színpadi munkája.

Keresztes értő módon, mérsékelt dramaturgiai beavatkozásokkal nyúlt a szöveghez, amely a hatalmi játszmák elrettentő dimenzióiban a mindenkori politikacsinálók cinizmusát, rettegő hatalomakarását viszi a végletekig. A Krúdy Kamaraszínpadon megelevenedő történelmi játékban nem a Plantagenetek és a Capetingek harca az érdekes, hanem a politika és a történelem alakulásrendjének kíméletlen, ironikus-groteszk rajza.

Tükröt tart

A nyíregyházi János király atmoszféráját nagyban meghatározza Fodor Viola látványterve: a Krúdy Színpad terébe beépített, fekete falú, középen hatalmas asztalt, a háttérben óriási tükröt alkalmazó díszlet nem pusztán a halál, illetve a pokol képzetét társítja a látványhoz, hanem a shakespeare-i ars poetica jegyében „tükröt tart mintegy” elénk. Miközben nézzük a véres históriát, magunkat (is) a riasztó világ részeiként látjuk. Bianca Imelda Jeremias (többnyire) fekete-piros jelmezei szintén az élet és halál közötti borzongás felerősítői.

Keresztes Attila biztos kézzel teremti meg a félelmetes, hitszegéssel és orgyilkossággal zsúfolt dürrenmatti látomás kereteit. Petneházy Attila János királyként pályája legjobb alakítását nyújtja. Ugyancsak rendkívül jó Illyés Ákos a Fattyú, Vicei Zsolt Fülöp király, Nagyidai Gergely Lipót, Széles Zita Konstancia, Koblicska Kálmán Pandulpho, Petneházy Bence a gyermek Arthur, Éry-Kovács Zsanna Kasztíliai Blanka, Kameniczky László Eleonóra királyné szerepében. (Vele kapcsolatban merül föl a gondolat: ebben a világban senki sem azonos önmagával…) A kísérteties János király (zeneszerző: Boros Csaba) nyugtalanító, ám a végén felszabadító előadás: a történelem örök mozgató erőit láttatja.

Karádi Zsolt
(szon.hu)



A látszat csal

Dilettáns, acsarkodó, infantilis, lelketlen politikusok basáskodnak azok fölött, akiket szolgálniuk kellene. Két és fél óra kell ahhoz, hogy a nyíregyházi János király végre kibökje, hogy a színház azért vette elő Dürrenmatt darabját, hogy ezt a mondatot elmondhassa – igaz, nem pont így mondja el, de az most mindegy. Kár, hogy ennek a szándéknak az explicit felfedése után sem válik visszafelé izgalmasabbá az elmúlt hosszú idő, rengeteg szöveg és megannyi artisztikum. Keserű komédiát kellett volna látnunk, de ehelyett egysíkú formalizmust kaptunk.

A cselekmény nem egyszerű, mert nagyon sok Plantagenet van benne, azoknak van nagyon sok rokona, fattya, felesége, anyja, gyereke, szövetségese és ellensége, követni sem egyszerű, de végtére is teljesen irreleváns, és Keresztes Attila rendező sem fektet túl nagy hangsúlyt arra, hogy mellékszereplőinek színészi értelemben komolyan vehető feladatot adjon, van, akinek csak színes kontaktlencsében kell néznie, és van, akinek egy csellón kell jelentéses monotonitásban hangokat húznia – mi mással is lehetne úgy igazán jellemezni egy Kasztíliai Blankát, ugye? És mindehhez nagyon kitalált díszlet, nagyon kitalált jelmez, nagyon kitalált hangok, nagyon kitalált gesztusok, nagyon kitalált színek, nagyon kitalált zene, nagyon kitalált smink, és úgy egyébként is mindenre kiterjedő nagyon kitaláltság telepszik, hogy mindinkább megnehezítse a játszók és Dürrenmatt dolgát is. Keresztes Attila rendező ugyanis annyira elmerül a stilizáltság igényében, hogy mellette szinte minden egyébről elfeledkezik – kezdve rögtön a darab abszurd humorát, amit szinte egyedüliként Nagyidai Gergő tud abszolválni Lipót, Ausztria hercegének szerepében, ő ugyanis rájön, hogy ha egy teljesen hétköznapi, nagyra nőtt óvodást játszik, akkor az színpadilag is értelmezhető módon kerül konfliktusba a közeggel és a darabbal, és így képes akár még viccessé is válni.

A kényszeres stilizáltság már a szcenikában jól tetten érhető, amely a fekete-vörös közhelyesen divatos, ám hatásos kombinációjára épül, olykor teret engedve egy kis fehérnek vagy citromsárgának, de dominanciáját végig megtartva határozza meg az egész előadás vizuális világát. Ehhez társul egy hatalmas – persze, hogy fekete – asztal, egy ugyancsak nagy tükör – igen, azért mert tükröt tart az előadás… –, és a színészek arca is alapvetően fehérre van meszelve, mert hogy is lehetne e nélkül stilizálni? Egy ilyen formalista közegben pedig izzadhat a színész literszám, Petneházy Attila Plantagenet János szerepében vagy Vicei Zsolt Fülöp, francia királyként is mindent megtesznek azért, hogy eszelősök, de racionálisak, infantilisek, de komolyan vehetőek legyenek, azonban ilyen túlterhelt rendezői jelenlétben csak akkor lenne esélyük, ha Keresztes totális, többsíkú értelmezését adná a János királynak, és a szöveget nem csak a cselekményhez szükséges vokális vontatónak használná – ehhez mondjuk egész biztosan elkelt volna egy biztoskezű dramaturg, de a színlap ezt a munkakört nem tünteti fel.

Mert attól nem lesz jelenidejű valami, hogy olykor a színészek beülnek a közönség közé, vagy hogy néha felkapcsolják a nézőtéri fényt, vagy János király megérinti népét és úgy mond el pár mondatot, esetleg egy világító gömböt adnak az első sor egyik kiválasztottjának kezébe. Ezek csak manírok akkor, ha nem társul hozzájuk releváns tartalom, mert az azért nem mondható releváns tartalomnak, hogy mialatt János király kifejti, hogy a nép az csak csőcselék, akkor ránk tolják a világítást. Persze a formalizmus ilyen és ehhez hasonló gesztusai arra mindenképpen alkalmasak, hogy fent tartsák a figyelmet, az artisztikum pedig arra, hogy meg legyünk arról győződve, hogy mindennek varázslatos mélységű jelentése is van. És a fene tudja, talán ha a színészek emberként mondhatták el volna a mondatokat, mondjuk fele ennyi stilizáció mellett, akkor talán el is kezd valami élni a látszat alatt, de ezt már nem tudjuk meg.

A látszat viszont erős, a színészek mindent meg is tesznek azért, hogy ez működjön, és ez sem kevés munka. Így viszont marad az egy mondat, amit hazaviszünk, és amit az előadással nem sikerült árnyalni csak gazdagon illusztrálni, de legalább nem ment veszendőbe teljesen az este.

Zsedényi Balázs
(7óra7)

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi