Edmond Rostand

CYRANO DE BERGERAC

(dráma két részben)

Fordította: Ábrányi Emil

Rendező: ZSÓTÉR SÁNDOR

Bemutató: 1991. október 29.



Szereposztás

  • CYRANO: FÖLDI LÁSZLÓ
  • CHRISTIAN: KORCSMÁROS GÁBOR
  • ROXAN: MOLNÁR ERIKA
  • GUICHE GRÓF: MOLNÁR ERIKA
  • MONTFLEURY SZÍNÉSZ: TÚRÓCZY SZABOLCS
  • A DUENNA: CSORBA ILONA
  • LIGNIÉRE: CSORBA ILONA
  • VALVERI: BAJZÁTH PÉTER


Díszlet-jelmez: AMBRUS MÁRIA m.v.
Zenei vezető: KOLLONAY ZOLTÁN
Segédrendező: PANKOTAY ÉVA


A darab

Igazából három ember drámája zajlik Rostand művében. Cyranót csúnya külsővel (hatalmas orr csúfítja az arcát) verte meg az élet. De a torz külső nemes lelket, zseniális gondolkodást, sziporkázóan szellemes költőt rejt magában. Christian éppen ellenkezőleg: szép ifjú, de csak üresen fecseg, illetve képtelen a kor divatja szerint szerelmét megvallani. Roxane szerelemvágyó ember, aki testét-lelkét kiszolgáltatja ennek az érzésnek. Mindhárman önmaguk foglyai. A rejtőzködésé, a tehetetlenségé, a várakozásé. Magányos emberek, akik képtelenek áttörni a vágy emelte falakat. Szerencsétlen sorsú romantikus hősök. Azonosulhatnánk is velük, hiszen hányszor dermeszti reménytelenség a szívünket, hányszor vonulunk vissza a hiábavalóság miatti félelemtől, hányszor törünk össze a lemondás zátonyán. Megtehetnénk, de nem történik meg a csoda, mert csúf játékot űznek velünk: a teljesség helyett a zavaros csonkaságot kínálják, morzsákkal vendégelnek meg bennünket, holott lakomára készültünk.



Galéria




Kritikák


Zsótér Sándor Rostand színművének törmelékeiből hozta színre Nyíregyházán a Cyrano de Bergeracot. A színészdiplomás rendező, aki már több drámát dúlt színpadra meglehetős dramaturgiai kegyetlenséggel – legutóbb Shakespeare Titus Andronicusát –, ezúttal heves, erőteljes és abszolút színházszerű színházat hozott létre. Nem az ötleteknek s az orcátlan anyagkezelésnek hódolok; a világért se rajonganék önmagában azért, hogy a lompos címszereplő fürdőkádból kel ki, loboncos punkként pengeti elektromos gitárját, s a karcos mezzóban megszólaló Roxane, feledve klasszikus libuskaságát, korosodó apácaként mint hímzőrámát tartja ölében a szeretett Christian testét. Nem késztetne örömteli visongásra az avantgardizmus megannyi tanújele, az időfelbontás, melynek köszönhetően lóugrásos oda-vissza menetekben ismerkedünk meg a cselekménnyel – meghal elébb a derék főhős, aztán találkozik szerelmével –, s tán még a kitűnő Csorba Ilona játékmegszakító operai trillái sem késztetnének megadásra. Hanem az egész együtt, Földi László Cyranójának kaján kis mosolyok mögé rejtett, férfias büszkesége, az orgánum zengzetes iróniája, a Roxane-t játszó Molnár Erika nagy, csodálkozó, olvatag szeme, Korcsmáros Gábor Christianjának kackiás bajszossága, s főleg e három, egymást keresztül-kasul szerető ember viszonyának megható, ostoba és nevetséges reménytelensége, ahogy megjelenik a Picasso-repró mint torzkép elé zsúfolt emelvényrendszeren – tervező Ambrus Mária –, nos ez valami elementáris. A pozdorjává zúzott, negédes újromantika romjain létrejön az „unesztétikus” esztétika élménye. Merőben színházi jelenség, és van benne rendszer.

Koltai Tamás
Színház


Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi