Edmond Rostand

CYRANO DE BERGERAC

(dráma két részben)

Fordította: Ábrányi Emil

Rendező: ZSÓTÉR SÁNDOR

Bemutató: 1991. október 29.



Szereposztás

  • CYRANO: FÖLDI LÁSZLÓ
  • CHRISTIAN: KORCSMÁROS GÁBOR
  • ROXAN: MOLNÁR ERIKA
  • GUICHE GRÓF: MOLNÁR ERIKA
  • MONTFLEURY SZÍNÉSZ: TÚRÓCZY SZABOLCS
  • A DUENNA: CSORBA ILONA
  • LIGNIÉRE: CSORBA ILONA
  • VALVERI: BAJZÁTH PÉTER


Díszlet-jelmez: AMBRUS MÁRIA m.v.
Zenei vezető: KOLLONAY ZOLTÁN
Segédrendező: PANKOTAY ÉVA


A darab

Igazából három ember drámája zajlik Rostand művében. Cyranót csúnya külsővel (hatalmas orr csúfítja az arcát) verte meg az élet. De a torz külső nemes lelket, zseniális gondolkodást, sziporkázóan szellemes költőt rejt magában. Christian éppen ellenkezőleg: szép ifjú, de csak üresen fecseg, illetve képtelen a kor divatja szerint szerelmét megvallani. Roxane szerelemvágyó ember, aki testét-lelkét kiszolgáltatja ennek az érzésnek. Mindhárman önmaguk foglyai. A rejtőzködésé, a tehetetlenségé, a várakozásé. Magányos emberek, akik képtelenek áttörni a vágy emelte falakat. Szerencsétlen sorsú romantikus hősök. Azonosulhatnánk is velük, hiszen hányszor dermeszti reménytelenség a szívünket, hányszor vonulunk vissza a hiábavalóság miatti félelemtől, hányszor törünk össze a lemondás zátonyán. Megtehetnénk, de nem történik meg a csoda, mert csúf játékot űznek velünk: a teljesség helyett a zavaros csonkaságot kínálják, morzsákkal vendégelnek meg bennünket, holott lakomára készültünk.



Galéria




Kritikák


Zsótér Sándor Rostand színművének törmelékeiből hozta színre Nyíregyházán a Cyrano de Bergeracot. A színészdiplomás rendező, aki már több drámát dúlt színpadra meglehetős dramaturgiai kegyetlenséggel – legutóbb Shakespeare Titus Andronicusát –, ezúttal heves, erőteljes és abszolút színházszerű színházat hozott létre. Nem az ötleteknek s az orcátlan anyagkezelésnek hódolok; a világért se rajonganék önmagában azért, hogy a lompos címszereplő fürdőkádból kel ki, loboncos punkként pengeti elektromos gitárját, s a karcos mezzóban megszólaló Roxane, feledve klasszikus libuskaságát, korosodó apácaként mint hímzőrámát tartja ölében a szeretett Christian testét. Nem késztetne örömteli visongásra az avantgardizmus megannyi tanújele, az időfelbontás, melynek köszönhetően lóugrásos oda-vissza menetekben ismerkedünk meg a cselekménnyel – meghal elébb a derék főhős, aztán találkozik szerelmével –, s tán még a kitűnő Csorba Ilona játékmegszakító operai trillái sem késztetnének megadásra. Hanem az egész együtt, Földi László Cyranójának kaján kis mosolyok mögé rejtett, férfias büszkesége, az orgánum zengzetes iróniája, a Roxane-t játszó Molnár Erika nagy, csodálkozó, olvatag szeme, Korcsmáros Gábor Christianjának kackiás bajszossága, s főleg e három, egymást keresztül-kasul szerető ember viszonyának megható, ostoba és nevetséges reménytelensége, ahogy megjelenik a Picasso-repró mint torzkép elé zsúfolt emelvényrendszeren – tervező Ambrus Mária –, nos ez valami elementáris. A pozdorjává zúzott, negédes újromantika romjain létrejön az „unesztétikus” esztétika élménye. Merőben színházi jelenség, és van benne rendszer.

Koltai Tamás
Színház


VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi