Obernyik – Osztovits – Darvas

RIBILLIÓ BÉCSBEN

(Zenés vígjáték)

Rendező: SCHLANGER ANDRÁS

Bemutató: 1989. szeptember 30.



Szereposztás

  • TORLAY GÁSPÁR: SIMOR OTTÓ
  • KLÁRA: DÉTÁR ENIKŐ
  • ÖDÖN: JUHÁSZ GYÖRGY
  • SZÉKFY: HORVÁTH ISTVÁN
  • PISTA: RÉKASI KÁROLY
  • LILLA: MOLNÁR ERIKA
  • ELSŐ IFJÚ, FŐHADNAGY: HORVÁTH LÁSZLÓ ATTILA
  • MÁSODIK IFJÚ: TÓTH KÁROLY
  • HARMADIK IFJÚ, EZREDES: PETNEHÁZY ATTILA
  • ELSŐ LEÁNY: OROSZ ANNA
  • MÁSODIK LEÁNY: PÁLFFY KINGA


Díszlet: MAKAI PÉTER m.v.
Jelmez: KEMENES FANNI m.v.
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

Torlay Gáspár földbirtokos, megrémülve a magyar forradalomtól, leányával Bécsbe menekül. Szerencsétlenségére a második bécsi forradalom eseményeibe csöppen. Vígjátéki helyzetekbe kerül, s hiába tiltakozik a republikánusok ellen, egy időre a fiatal forradalmárok vezetője lesz. Ödön, a demokraták elismert vezére, nem tud az eseményekben részt venni, mert Tolnaynak és gyönyörű leányának keres szállást a felbolydult császárvárosban. Ödön így kikerül az események fősodrából, ami egyúttal azt is jelzi, hogy Obernyik nem a forradalmárokkal, hanem az ingadozókkal, az esemény valódi tartalmát nem ismerőkkel kíván foglakozni. A vígjátékban nevetségessé válik Torlay maradisága, szűklátókörűsége. Végül az események, de legfőképpen Klára iránt érzett atyai szeretete beláttatják vele, hogy hamis úton járt eddig, hogy a fiatal forradalmárok jó és nemes ügyért harcolnak.



Galéria




Kritikák


Simor Ottó játékában hitelesen kelt életre a figura. A komikus helyzetekben volt benne elég fegyelmező erő, hogy ne fusson a játék harsányságba. Így válhatott Simor Ottó interpretálásában Torlai a Bessenyei György által már nagyhatásúan megfogalmazott parlagi gondolkodásmód folytatójává. Klára és Ödön a vígjátékban nincs megírva, arctalanok, egymás iránti érzelmeik sem nyilvánulnak meg hitelesen. Détár Enikő és Juhász György megtették, amit lehetett; Détár Enikő énekhanggal többet is bírt volna, de nem kényeztette el őt a zeneszerző, Darvas Ferenc. A XIX. századi magyar drámairodalom fejlődési irányát jól jelzi, hogy ezúttal is a mellékszereplők a hitelesebbek. Pista és Lilla természetesek, a szívükre és az ösztöneikre hallgatnak. Azonnal kimondják gondolataikat, szabad utat engednek a vágyaiknak. Rékasi Károly és Molnár Erika valóságos testet adtak a két figurának. Különösen Molnár Erika játéka tetszett, aki a nagydarab szobalányban élő testiséget őszinte örömmel közvetítette. Rékasit jó volt látni Pista szerepében, mert kiderült, hogy a vígjátékhoz is van érzéke, még akkor is, ha az inas figurájában a népszínművek sablonná silányított parasztjaiból is volt néhány gesztus.

Minden bizonnyal Osztovits Levente, a vígjáték dramaturgja és Schlanger András rendező is érezték, hogy Obernyik darabja ma már kevés érdekességgel bír. Ezért Darvas Ferenc zenéjére, Várady Szabolcs versére várt az a feladat, hogy az alapszövegből szórakoztató játék legyen. Sajnos, a vígjáték zenéje nem elég dús, főképpen a jelenetek közötti átkötés szerepét vállalja csak fel, a dalszövegek pedig nem elég szellemesek, helyenként csikorognak is.

Schlanger András nyíregyházi művészi pályafutása alatt sajátos színt tudott elfogadtatni közönségével. Alapvető vonása volt ennek a fanyar humor, olykor a groteszkre való hajlam. Ez az attitűd illett is hozzá, és mélységet adott a figuráknak. A rendezés legnagyobb hiánya ennek elmaradása. Mintha nem lenne rajta Schlanger keze nyoma a darabon, kényelmesen, olykor ötlettelenül csordogál a játék, különösebb meggyőző erő nélkül. Némi vitalitást Rékasi játéka visz az előadásba de így túlságosan kiáltóvá válik a kontraszt közte és a darab többi szereplője között.

Makai Péter díszlete funkcionálisan működött, bár a második felvonásbeli barikád csaknem teljesen elfoglalta a színpadot. A térelemek aprólékos kidolgozása kitűnően szolgálta a hitelességet. Kemenes Fanny jelmezei nem vonták magukra a figyelmet, jól harmonizáltak a figurákkal, akik viselték őket, közeledtek a polgári ízlés által elfogadottakhoz.

Közismert, hogy minden történelmi tárgyú darab azokhoz szól, akik a színházban ülnek. Az aktualizálás szándéka nélkül illő, hogy a befogadó találjon olyan gondolatokat, amelyekre érdemes felfigyelnie, s olyan üzenetekre, amelyet érdemes meghallania. A Ribillió Bécsben színpadi formájában nem közvetített nagyhatásúan gondolatokat. Bele-belekapott egy-kettőbe, de egyiket se vitte végig, nem zárta le, nem tette egyértelművé. A magyarságnak csatlakoznia kell a nyugat-európai demokráciákhoz, harcolnia kell a fejlődést, az előrehaladás útját fel nem ismerők ellen. Vagy inkább az az optimizmus sugárzik az előadásból, hogy a demokratikus erők előbb-utóbb győzedelmeskednek? Lehet ez is az is. Egyet nem lehet. Komolyan nem venni a tréfát.

Az pedig már végképp kritikusi kötekedés, hogy nem értek egyet a cím ilyen átalakításával. A forradalom szinonimája a rebellió, bár kissé más a csengése. De a rebellió és a ribillió már nem ugyanazt jelentik! S éppen a Jellasics serege felett aratott magyar győzelmen felbuzdult bécsiek október 6-i második forradalmát felfordulásnak, rendbontásnak, zűrzavarnak felfogni (ezt jelenti ma a ribillió) enyhén szólva tiszteletlenség. Méltatlan azok emlékéhez, akik a 80 ezer császári katona gyűrűjében védték a bécsi forradalmat, majd elestek a barikádokon. Vagy éppen átszöktek az ostromgyűrűn, és csatlakoztak a magyar szabadságharc katonáihoz. Számukra ez nem ribillió, hanem forradalom volt.

Nagy István Attila
Kelet-Magyarország


Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi