Akutagava Rjúnoszuke – Müller Péter

A VIHAR KAPUJÁBAN

Fordította: Gergely Ágnes

Rendező: TELIHAY PÉTER

Bemutató: 2000. szeptember 29.



Szereposztás

  • A FELESÉG: UDVAROS DOROTTYA
  • A FÉRJ: SERESS ZOLTÁN
  • A RABLÓ: EGYED ATTILA
  • A FAVÁGÓ: SZÉLES LÁSZLÓ
  • A KOLDUS: HONTI GYÖRGY
  • A PAP: MEZEI ZOLTÁN


Díszlet-jelmez: ZEKE EDIT
Dramaturg: FARAGÓ ZSUZSA
Koreográfus: HORVÁTH CSABA
Segédrendező: LENCSÉS ISTVÁN


A darab

Az előadásban – akárcsak az adaptáció alapjául szolgáló Kuroszava-filmben – ugyanazt a történetet többféle nézőpontból ismerjük meg. A rabló, A feleség és A férj is elmeséli, hogy mi történt az erdő mélyén: hogyan kívánta és erőszakolta meg A rabló A feleséget, miképpen halt meg A férj. A három szereplő eltérően emlékszik az eseményekre: elbeszéléseik nem abban különböznek elsősorban, hogy mi történt (bár a gyilkosságról, a gyilkos személyéről mindhárman mást állítanak), inkább abban, hogy mindez miért is történt valójában. Ezáltal nemcsak az emberi motivációkról, hanem a történet személyiségeiről is mást állítanak. (Természetesen elbeszélésük során mindhárman önmagukra osztják a hős szerepét, és ez a viszonyítási pont határozza meg a többiekről festett képet.) Sándor L. István (Színház)



Galéria




Kritikák



Gazdag rendezői koncepciót magas színvonalú színészi munkával egyesítő izgalmas előadás látható Nyíregyházán. Miközben A vihar kapujában egy kaotikus világállapot emberi következményeit ábrázolja, a színházi korszakváltás teátrális problémáit is felveti...

...Az előadás mindhárom főszereplője ragyogóan oldja meg bonyolult feladatát. Az egyes történetvariációkban eltérő karaktervonásokkal ruházzák fel a figuráikat, úgy, hogy a személyiség egysége mégse kérdőjeleződjék meg...

...Telihay Péter rendezése az egyformán valószerű és mégsem valóságos történetváltozatok eldönthetetlen relativizmusát a történetmesélés hangsúlyozásával érzékelteti. A rendező kétfajta megoldást csúsztat nagyon finoman össze. Egyrészt a vallomástételt, amikor a főszereplők – mintha az esküdtszék előtt állnának – a nézők felé fordulva elmesélik a saját változatukat. A megelevenedő történetbe maguk is belelépnek, de időnként ki-kiszólnak belőle, megjegyzésekkel kommentálva az eseményeket. (Szokatlan nálunk az a könnyedség, ahogy A vihar kapujában színészei ki-be lépnek a szerepeikbe. Valószínűleg ennek pontosan elsajátított technikája készítette elő azt, hogy egyik alakváltozatból a másikba is magától értetődő természetességgel tudnak átlépni. Ritka „mutatvány” ez a magyar színpadokon.) Ezek a történetváltozatokat a kísérő kommentárok alapozzák meg a történetmesélés másik módszerét, az utólagos értelmezését, azt a szituációt, amelyben mintegy felidéződnek a főszereplők történetvariációi. Az egész játékot ugyanis – akárcsak a Kuroszava-filmben – epikus keret fogja egységbe: egy romos pagoda előtt beszélgető három kívülálló idézi fel a főszereplők vallomásait. A három kívülálló eltérően viszonyul a történethez (és ezáltal a világhoz). A Favágó (Széles László) makacs dühvel, elképedt elszántsággal próbálja legyűrni az érthetetlent (a megmagyarázhatatlan emberi tetteket, s ezáltal a világban eluralkodott káoszt). A Koldus (Honti György) kétkedő kárörömmel leltározza a történetváltozatokban feltáruló ellentmondásokat, s mindez csak keserű ember- és valóságismeretét, kétségbeesett cinizmusát erősíti. A Pap (Mezei Zoltán) megértőbb, mert az emberek bűneit a világból rájuk zúduló szerencsétlenségek következményének tartja. (Telihay színészvezetését dicséri, hogy ez az alkalmi társulat rendkívül egységes csapat benyomását kelti. Mindenki magas színvonalon teljesít: Udvaros Dorottya játéka régen volt ennyire sokszínű és árnyalt, Seress Zoltán légies gesztusait határozott jelenléttel párosítja, Széles László markáns, erőteljes színészetet mutat, Honti György a legjobb színeit hozza, és Mezei Zoltán sem lóg ki a csapatból.)

Alapos dramaturgiai munkára következtethetünk abból (dramaturg: Faragó Zsuzsa), hogy ugyan számos utalás hangzik el a szövegben a szereplőket körülvevő világ kaotikus állapotára, de ezek a felsejlő történetek, apró helyzetek, párhuzamos események nem válnak tolakodóan hangsúlyossá. Így nem törik meg a játék lendületét, mégis fontos motívumokkal gazdagítják a történetet: azt az érzetet keltik, hogy a világban eluralkodott káosz nem marad hatástalan az emberekre sem, kapcsolataik szétzilálódása az általános züllés és romlás személyesen megélt formája.

Sándor L. István
Színház

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi