Akutagava Rjúnoszuke – Müller Péter

A VIHAR KAPUJÁBAN

Fordította: Gergely Ágnes

Rendező: TELIHAY PÉTER

Bemutató: 2000. szeptember 29.



Szereposztás

  • A FELESÉG: UDVAROS DOROTTYA
  • A FÉRJ: SERESS ZOLTÁN
  • A RABLÓ: EGYED ATTILA
  • A FAVÁGÓ: SZÉLES LÁSZLÓ
  • A KOLDUS: HONTI GYÖRGY
  • A PAP: MEZEI ZOLTÁN


Díszlet-jelmez: ZEKE EDIT
Dramaturg: FARAGÓ ZSUZSA
Koreográfus: HORVÁTH CSABA
Segédrendező: LENCSÉS ISTVÁN


A darab

Az előadásban – akárcsak az adaptáció alapjául szolgáló Kuroszava-filmben – ugyanazt a történetet többféle nézőpontból ismerjük meg. A rabló, A feleség és A férj is elmeséli, hogy mi történt az erdő mélyén: hogyan kívánta és erőszakolta meg A rabló A feleséget, miképpen halt meg A férj. A három szereplő eltérően emlékszik az eseményekre: elbeszéléseik nem abban különböznek elsősorban, hogy mi történt (bár a gyilkosságról, a gyilkos személyéről mindhárman mást állítanak), inkább abban, hogy mindez miért is történt valójában. Ezáltal nemcsak az emberi motivációkról, hanem a történet személyiségeiről is mást állítanak. (Természetesen elbeszélésük során mindhárman önmagukra osztják a hős szerepét, és ez a viszonyítási pont határozza meg a többiekről festett képet.) Sándor L. István (Színház)



Galéria




Kritikák



Gazdag rendezői koncepciót magas színvonalú színészi munkával egyesítő izgalmas előadás látható Nyíregyházán. Miközben A vihar kapujában egy kaotikus világállapot emberi következményeit ábrázolja, a színházi korszakváltás teátrális problémáit is felveti...

...Az előadás mindhárom főszereplője ragyogóan oldja meg bonyolult feladatát. Az egyes történetvariációkban eltérő karaktervonásokkal ruházzák fel a figuráikat, úgy, hogy a személyiség egysége mégse kérdőjeleződjék meg...

...Telihay Péter rendezése az egyformán valószerű és mégsem valóságos történetváltozatok eldönthetetlen relativizmusát a történetmesélés hangsúlyozásával érzékelteti. A rendező kétfajta megoldást csúsztat nagyon finoman össze. Egyrészt a vallomástételt, amikor a főszereplők – mintha az esküdtszék előtt állnának – a nézők felé fordulva elmesélik a saját változatukat. A megelevenedő történetbe maguk is belelépnek, de időnként ki-kiszólnak belőle, megjegyzésekkel kommentálva az eseményeket. (Szokatlan nálunk az a könnyedség, ahogy A vihar kapujában színészei ki-be lépnek a szerepeikbe. Valószínűleg ennek pontosan elsajátított technikája készítette elő azt, hogy egyik alakváltozatból a másikba is magától értetődő természetességgel tudnak átlépni. Ritka „mutatvány” ez a magyar színpadokon.) Ezek a történetváltozatokat a kísérő kommentárok alapozzák meg a történetmesélés másik módszerét, az utólagos értelmezését, azt a szituációt, amelyben mintegy felidéződnek a főszereplők történetvariációi. Az egész játékot ugyanis – akárcsak a Kuroszava-filmben – epikus keret fogja egységbe: egy romos pagoda előtt beszélgető három kívülálló idézi fel a főszereplők vallomásait. A három kívülálló eltérően viszonyul a történethez (és ezáltal a világhoz). A Favágó (Széles László) makacs dühvel, elképedt elszántsággal próbálja legyűrni az érthetetlent (a megmagyarázhatatlan emberi tetteket, s ezáltal a világban eluralkodott káoszt). A Koldus (Honti György) kétkedő kárörömmel leltározza a történetváltozatokban feltáruló ellentmondásokat, s mindez csak keserű ember- és valóságismeretét, kétségbeesett cinizmusát erősíti. A Pap (Mezei Zoltán) megértőbb, mert az emberek bűneit a világból rájuk zúduló szerencsétlenségek következményének tartja. (Telihay színészvezetését dicséri, hogy ez az alkalmi társulat rendkívül egységes csapat benyomását kelti. Mindenki magas színvonalon teljesít: Udvaros Dorottya játéka régen volt ennyire sokszínű és árnyalt, Seress Zoltán légies gesztusait határozott jelenléttel párosítja, Széles László markáns, erőteljes színészetet mutat, Honti György a legjobb színeit hozza, és Mezei Zoltán sem lóg ki a csapatból.)

Alapos dramaturgiai munkára következtethetünk abból (dramaturg: Faragó Zsuzsa), hogy ugyan számos utalás hangzik el a szövegben a szereplőket körülvevő világ kaotikus állapotára, de ezek a felsejlő történetek, apró helyzetek, párhuzamos események nem válnak tolakodóan hangsúlyossá. Így nem törik meg a játék lendületét, mégis fontos motívumokkal gazdagítják a történetet: azt az érzetet keltik, hogy a világban eluralkodott káosz nem marad hatástalan az emberekre sem, kapcsolataik szétzilálódása az általános züllés és romlás személyesen megélt formája.

Sándor L. István
Színház

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi