Bohumil Hrabal

HARLEKIN MILLIÓI

Rendező: IVO KROBOT

Bemutató: 2002. május 11.



Szereposztás



Díszlet-jelmez: ZEKE EDIT
Zenei vezető: KAZÁR PÁL
Koreográfus: FERENCZ KRISZTINA
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

A darab nyugdíjasotthonban élőkről szól, azokról, akik minden esetben próbálnak védekezni az ellen az érzés ellen, hogy ők már semmire sem jók, már nincs semmi értelme az életüknek. Nem más ez, mint az élettel való kiegyezés, ami elhozza az ember számára a harmóniát. A darabban ezek az idős emberek emlékeznek vissza a fiatalságukra.



Galéria




Kritikák



„Ezt a darabot látnia kell mindenkinek, aki elmúlt ötven éves” – mondta az egyik barátom. Én tovább megyek: meg kell néznie mindenkinek, aki elmúlt húsz esztendős. Mert Hrabal mindannyiunkról beszél. Az öregedésről szól, közben azonban az életről, jobban mondva az Életről hoz hírt. Arról a kisszerű és csodálatos, monoton és nagyszerű, boldogságos és fájdalmas valamiről, ami egyetlen kincsünk, mert pótolhatatlan, mert múlandó, s ezért örök…

A Móricz Zsigmond Színház nézőterén most ismét olyan élményben lehet részünk, amely csak ritkán adatik meg. Nincs befogadó, akit föl ne kavarna. Elevenbe vágó, elemi érzéseket – gondolatokat megmozgató, időtlen emberi érzéseket kínáló mű.

Éppen ezért nem is szeretnék „szabályos” kritikát írni róla. Ismerhetném, hogy a játék szövegkönyvét Bohumil Hrabal három műve (Harlekin milliói, Sörgyári capriccio, Díszgyász) alapján Ivo Krobot és Zora Vondračková komponálta meg. Fejtegethetném, hogy a kiváló cseh rendező, Ivo Krobot immár újból „hazajött” Nyíregyházára; negyedszer állít színpadra Hrabal-művet a megyeszékhelyen. Sőt, elemezgethetném új munkáját az adaptálás lehetősége, illetve lehetetlensége szempontjából is, megállapítva: a Harlekin milliói úgy hozott létre új minőséget, hogy hűtlenségben a legteljesebb mértékig hű maradt az eredeti szövegek lényegéhez; azaz Hrabal szelleméhez.

Elolvasván a címadó regényt, elmorfondírozhatnék azon, hogy az írói textus szinte felkínálja magát a megjelenítéshez: az egyes szám első személyű emlékezésfolyam Maryška elbeszélése; az ő nézőpontja a meghatározó. Analizálhatnám az epikai és a drámai megjelenítésmód különbségeit – de nem teszem. Az előadás olyan erős, olyan sokrétű, olyan katartikus, hogy úgy vélem, nincs helye itt a részletek vizsgálatának.

Ivo Krobot szép, mondhatni bölcs előadást hozott létre. Mértéktartóan adagolta a drámát és a lírát, a létfilozófiai töprengést, valamint a sodró lendületű életöröm tobzódó áradását. Megtartotta a címadó regény terét, a Špork gróf egykori kastélyából nyugdíjas otthonná degradálódott épület társalgóját-ebédlőjét (díszlet és jelmez: Zeke Edit), s a főhőst Maryškát, akinek sivár jelene és színes emlékezései alkotják a játék cselekményét. Ügyes ötleteket alkalmaz Krobot akkor, amikor az idősíkokat többszörös szereposztással jelzi: a fiatal hősnőt Horváth Réka, a középkorút Horváth Margit, az idős asszonyt pedig Varjú Olga játssza. (Ugyancsak „meghatározza” a rendező Francint, a férjet: Petneházy Attila, Horváth László Attila illetve Gados Béla formálja meg a figura különböző életszakaszait.)

A legtöbb lehetősége Varjú Olgának van, hiszen az ő történetét látjuk. A művésznő végre olyan szerepet kapott, amelyben megmutathatja sokszínű tehetségét. A valós életkornál jóval korosabb asszonyt alakítva képes elhitetni mindazt, ami ennek a hajdani színésznőnek a drámája lehet. Közel hozza a „mi értelme volt az életemnek?”, a „minden másképp van”, „az élet elfolyt az ujjaim között”, a „szégyellem az öregséget” gyötrelmes kérdéseit és fájdalmas felismeréseit. Varjú Olga torokszorítóan szép és – olykor – nosztalgikusan fiatalos teremtést állít elénk: sugárzó ifjúsága, érett asszonyisága, s a park szobrait fürkésző, bennük a létezés gazdag mámorát kereső, az önmaga lepusztulásával számot vetni készülő, öregedő nő életre keltésével felejthetetlen marad.

Nem kevésbé emlékezetes Schlanger András Pepin bácsija. Ő hordozza az elpusztíthatatlan életörömöt, a humor kegyelmét, a harsogó jókedv és vidám bohóságot – az emlékezésekben: a múltban. A jelenben, a nyugdíjas otthonban már csak magatehetetlen, haldokló roncs. S amikor legendás fehér sapkája a magasba emelkedik, (oda, ahonnan az első felvonásban maga is érkezik), érezzük, hogy immár végérvényesen mítosszá lényegült: átröpült az örökkévalóságba. Schlanger ragyogóan formálja ezt a fecsegő, Háry János-szerű, folyton-folyvást szerelmet-erotikát-boldogságot hajszoló férfiút. Kevesebb lehetőséget kapott a mindig rádiót hallgató Francinként Gados Béla, illetve a régi idők őrzője, Hetey László, Egyed Attila és Gyuris Tibor. A népes szereplőgárda (Tóth Károly, Szabó Tünde, Széles Zita, Csorba Ilona, Gerle Andrea, Kövér Judit, Fábián Gábor, Kocsis Antal, Szabó Zoltán, Koblicska Kálmán, Tóth Zoltán László) valamennyi tagja kitett magáért, s így joggal osztozott a sikerben.

Mert a Harlekin milliói egyértelmű siker. A városka, „amelyben megállt az idő”, itt van bennünk. Maryška, Francin, a sörgyár: régi ismerőseink. Krobot (és Hrabal) színházában akár cseh, akár magyar dal hangzik fel: valami olyan egyetemes (és nem csak közép-kelet-európai) dimenziók tárulnak fel, hogy elszédülünk, ha beléjük pillantunk. Sírunk és nevetünk. És emlékezünk. Emlékezünk, hogy el tudjuk viselni a halált.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi