Szigeti József – Kovács Kristóf

A VÉN BAKANCSOS ÉS FIA, A HUSZÁR

(Eredeti népszínmű három szakaszban dalokkal és tánccal)

A Millenáris Programiroda Kulturális Kht. és a Móricz Zsigmond Színház közös produkciója

Zenéjét szerkesztette, részben eredetileg írta Bognár Ignác, még inkább Kazár Pál

Rendező: SIMON BALÁZS

Bemutató: 2000. november 17.



Szereposztás

  • VERES ALOJZ, CSAPLÁR: GAZSÓ GYÖRGY
  • ILON, LEÁNYA: GERLE ANDREA
  • FRICI, FIA: EGYED ATTILA
  • SUGÁR MIHÁLY, KISZOLGÁLT BAKANCSOS: DERZSI JÁNOS
  • LACI, FIA: RÓBERT GÁBOR
  • BAKH GYULA, KÁNTOR: HETEY LÁSZLÓ
  • LIDI, LEÁNYA: SÁNDOR JÚLIA
  • DUTYI TÓNI, FALU BOLONDJA: AVASS ATTILA
  • CSUDAFY KÁZMÉR, HUSZÁR KAPITÁNY: DEMARCSEK GYÖRGY
  • TÁLLÉROS SIMON, HUSZÁR KÁPLÁR: FÁBIÁN GÁBOR
  • ELSŐ ATYAFI: KOVÁTS ISTVÁN
  • MÁSOD ATYAFI: SZÁNTÓ SÁNDOR
  • HARMAD ATYAFI: KOVÁCS KRISTÓF
  • NEGYED ATYAFI: KAMENICZKY LÁSZLÓ
  • FUJTATÓ ATYAFI: TUCKER ANDRÁS
  • LEÁNY ATYAFI: KÖVÉR JUDIT
  • ELŐ HUSZÁR: TÓTH ZOLTÁN LÁSZLÓ

Továbbá
muzsikusok, huszárok

Közreműködik:
A Nyírség Táncegyüttes és a Móricz Zsigmond Színház népi zenekara


Díszlet: ASZTALOS ADRIEN
Jelmez: KÁRPÁTI ENIKŐ
Zeneszerző: KAZÁR PÁL
Koreográfus: DEMARCSEK GYÖRGY
A jelenetek szövegét átdolgozta: KOVÁCS KRISTÓF
Világítás: ÁTS ZOLTÁN
Segédrendező: KÓKAI MÁRIA


A darab

Egy zug valahol Magyarországon, egy Angyalzug, ahol nem szárnyas kerubok élnek, hanem szegény magyarok és gazdag németek, pár évvel Világos és Arad után, ahol az emberek szeretnek, nélkülöznek, gyűlölködnek, ármánykodnak, sóvárkodnak és sóvárognak. Némelyek egymás, némelyek a pénz és mesebeli kincsek iránt. Itt él Mihály bácsi, a becsületes és kiszolgált vén gyalogos katona, s egy szem ágrólszakadt Laci fia, aki a huszáréletnél jobban csak a gonosz német kocsmáros szépséges szép leányának kezére vágyik, természetszerűleg a gaz apa szándékaival éppen ellenében. A jó fiú egy ádáz csapda révén besoroztatik egyenesen egy háború kellős közepébe, amelynek egészségkárosító hatása bizony köztudott. E felettébb víg szomorúság sok zenével, tánccal, nevetéssel, s boldogsággal zárul amikor is sok hányattatás után végül egymáséi lesznek a szerelmetes fiatalok.



Galéria




Kritikák



Sugár Mihály, kiszolgált bakancsos (Derzsi János) Laci fia (Róbert Gábor) Veres Alojz kocsmáros (Gazsó György) mamlasz Frici fia (Egyed Attila) helyett nem akármilyen jutalmat remélve áll be katonának. A jutalom a kocsmáros Ilon leányának keze, amit aztán el is nyer a sűrű magyar gyerek, de már csak egy kezével tudja azt megfogni, mert a csatában elveszített másik keze helyett régi fabábuk függesztett végtagjaira emlékeztető, kékesszürkére festett műkezet visel, legalábbis ezt kívánja tőle a rendező. Vakkan az ember egyet meglepetten, látva a morbid nézőbosszantót, aztán nevetve elteszi a többi közé. Ez is amilyen „simonbalázsolás”: magánosnak tetsző ötlet, de ha utánajárunk, rendszerint rájövünk, hogy az előadás egyik héjában megokolható helye van. Csak ki kell nyitni a mű és a műfaj más helyein is a használható asszociációs járatokat, és a rendező által választott stílus igazolja magát.

A hirtelen hidegre fordult estén hosszas befutóval kezdődik el a játék. Bőven van idő nézdegélni fölfelé, és Asztalos Adrienn figurákkal telerajzolt magas, világos háttérfalai, mint egy élére állított képeskönyv lapjai, tanítani kezdik a nézőt az előadás nyelvére. A karikatúrán még éppen innen lévő rajzok motívumaiban rajzanak az idézetek, s a játékos utalások, ugyanúgy, ahogy a felhangzó szövegben hemzseg, bújócskázik a sok szóvicc, hajdani memoriterek maradékával keveredve. Baloldalt tehénke nyújtózik fönt a háztetőn, valami égből csüngő almáért kapaszkodik merészen. Beljebb világos sörényű pej legel, domb fölött gólya száll, s egy nyakkendős ökör mások újságjába bámul. Baglyok kapaszkodnak párosával a görbe fa derekén, s jobbra már gyöngycsíkos kakaska lépdel a magasba külön bejáratú szemétdombján, no meg persze, hogy ne hiányozzék, s ahogy azt kell, akkurátusan görbíti farkát egy fekete macska.

Míg velük ismerkedünk, észre sem vesszük, hogy a kezdő, tétova járkálásokból és civilnek tűnő beszólásokból jelenet indul és pontos színpadkép áll össze. Másnapos huszárok földön fekvő, piros-zöld egyenruhás hada próbálja túlélni az ébredést. Hirtelen belül találjuk magunkat a történet ajtaján. Már ha annak van ajtaja! Mert a színpadkép oldalsó és hátsó falai szinte mindenütt képesek megnyílni. Falon, ablakon át jár ki-be a nép, vagy csak mutatják magukat, mint például a nagyszerű zenészek.

Hátul, majdnem teljes fedezékben húzza meg fújja a nyíregyházi színház népi zenekara. A színlap annyit árul el, hogy az „előadás zenéjét szerkesztette, részben eredetileg írta: Bognár István és még inkább Kazár Pál”. Mindenesetre nagyon jó muzsikusok vannak itt a falba beépítve. És ami szeles nyáréjszakákon ritkán fordul elő, egészen kiváló a hangosítás technikai szintje, pedig a romtemplom környéke sem kényezteti el a nézőket. Nyíregyháza szépen kivonult: a Nyírség Táncegyüttes szép tartású legényei adják a darabban a huszárgyerekeket, koreográfus és huszárkapitány: Demarcsek György.

A zenés-táncos ébresztő, mint egy jóleső tüsszentés indítja el a játékot. Az irgalmatlan piálás után a katonák még most is kóválygó vezére el is süti a „Majdnem kardélre hánytam…” beszólást. Nem írnánk 2001-et, ha a „Nyeregbe!” felszólítás után nem biciklinyeregbe pattannának a színészek. Ebben a szezonban szinte minden előadásban gurult valaki egyet. Avass Attila mint Dutyi Tóni, fekete foghiányokat csinált magának. Meg lehetne kérdezni, hogy nem lesz-e már sok ezekből az egy kaptafára húzható szerepekből, amiket az utóbbi években játszott, mert ki tudja, hányadik olyan figura ez már megint, akinek „lóg egy deszkája”. De semmi baj nincs, még nem üres az alkotói kamra. Kedves, szeretni való gazember ez a falu bolondja.

A színpad közepén magasított pódium áll. Ha kell, eléje lugas gördül be, burukkoló párral. A sváb kocsmárost játszó termetes Gazsó György mesebelien kutyaházi: csal is, lop is, hazudik is, s mégis olyan könnyed, mint a pitypang virága. Tele van vele a szín. Nagyon jó párost alkotnak a málé Fricivel, a jódlizáshoz öltözött Egyed Attilával.

A kocsmáros várakozó Ilon lánya (Gerle Andrea) a második részben fehér futórózsával van beszőve (jelmeztervező: Kárpáti Enikő). Helyette is ébren van a kántor igen épeszű lánya, Lidi (Sándor Júlia), aki földközeliségét jelezve többször röffentget is a nevetgélő pletykálkodás közben (sőt, három-néggyel többet is horkant talán, mint amennyi elegendő lenne). Lidi és Frici közt elhúzódó enyelgés kezdődik, de azért igen gyenge dramaturgiai motor segíti azt. Kisvártatva megjön Laci a „csatapiacról”, Kossuth-nótával ünneplik titkon, borzasztó szintjén az öntudatnak, de a végkifejlet még várat magára.

A harmadik részben kezdetét veszi az őrület. Egy szabályos Egyed Attila one-manshow után a Gazsó György alakította Lojzit, a pénzéhes „sohonnait” a vén bakancsos meg a fia mondvacsinált kincs „megtalálásával” dühíti a temetőben. Ez a csel meghozza a kívánt eredményt, most már a kocsmáros sürgeti az eljegyzést. De hogy közben mi minden történik! Jó kis népi horror vált át nemzetiszín abszurdba. A bábjelenet stílusában megidézett II. Lajos köp egyet, egyenest a Csele patak vizéből, s jönnek a többiek is, felvonulnak a múlt árnyai és kísértetei. Ez a bohózat a látott estén – finoman szólva – nem állt egész biztonsággal a lábán, de ahhoz elég volt, hogy arra gondoljunk: amint a franciáknál Labiche és Feydeau munkásságából az abszurd kisarjadt, nálunk a népszínműtől visz út a Tóték groteszkjéig, vagy Kiss Anna népi ihletésű szürrealista jeleneteiig.

A tagadhatatlan hézagok ellenére úgy tűnt, minden egyes színre lépő tudja, mit játszanak együtt, s hogy neki személy szerint mi a dolga. Hetey László például tüneményes Bakh Gyula kántort játszik. Akár a harmónium elé ül, akár Lidi lánya akaratának adja meg magát, fondorlatos kisembere színészi remeklés az első pillanattól az utolsóig.

Derzsi János vén bakancsosa akár önmaga szobra is lehetne. Messziről érzik a magány szaga rajta, s mégis – vagy épp ezért? – ez a „ha akarom piktor, ha akarom, doktor, ha akarom harangozó”-figura valami ördögi bűbájt, vonzó és varázsos férfierőt áraszt.

A kulturális hedonizmussal megáldott rendező csak úgy visszakézből – s ráadásul minden kirakott idézőjel ellenére – eléri, hogy a közönség ilyen szavakat dédelgessen magában hazafelé, mint „rozsólis”, „sohonnai” meg a többi. Nem fél a koreográfiai sorminták alkalmazásától sem, a lányok kara farkasfogú, régi vasakkal bábozva játszik, a legények hokedliken lovagolnak ebben a gazdag és szétfolyó előadásban.

A legfontosabbnak azonban az látszik, hogy Simon Balázs ért ahhoz, hogy rávegye az embereket, „jó kedvvel és jó színvonalon tegyék azt, amit egyébként úgyis meg kellene tenniük”. Ezt a képességet a jó vezető jellemzésére említette nemrég a híressé lett zeneszerző és karmester, Doráti Antal, egy róla készült filmben. Pedig ő aztán tudott erről valamit.

Gabnai Katalin
Criticai Lapok

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi