Federico García Lorca

VÉRNÁSZ

A verseket fordította: Veress Miklós

Fordította: Gajdos Zsuzsa

Rendező: FORGÁCS PÉTER

Bemutató: 2001. október 27.



Szereposztás

  • ANYA: VARJÚ OLGA
  • VŐLEGÉNY: SZABÓ ZOLTÁN
  • MENYASSZONY: SZÉLES ZITA
  • LEONARDO: MENSZÁTOR HÉRESZ ATTILA
  • LEONARDO FELESÉGE: HORVÁTH RÉKA
  • MENYASSZONY APJA: SZEGEDI DEZSŐ
  • ANYÓS: SZABÓ TÜNDE
  • CSELÉDASSZONY: ZUBOR ÁGNES
  • HOLD: AVASS ATTILA
  • HALÁL: KUTHY PATRÍCIA
  • ELSŐ FAVÁGÓ: FÁBIÁN GÁBOR
  • MÁSODIK FAVÁGÓ: RÉTI IRINGÓ
  • ELSŐ LÁNY: DECZKI KLÁRA
  • MÁSODIK LÁNY: BOKOR GABRIELLA
  • HARMADIK LÁNY: APJOK RODICA
  • ELSŐ FIÚ: TÓTH ZOLTÁN LÁSZLÓ
  • MÁSODIK FIÚ: ILLYÉS ÁKOS


Díszlet-jelmez: FÜZÉR ANNI
Zeneszerző: WEBER KRISTÓF
Dramaturg: FARAGÓ ZSUZSA
Mozgás: GYÖNGYÖSI TAMÁS
Asszisztens: KÓKAI MÁRIA


A darab

„Federicót a gyermekkel kell összehasonlítani, vagy az angyallal, a vízzel, a sziklatömbbel. Reggelente nevetett. Vidáman, üdén, mint a harmat, amivel mintha arcát megmosta volna. Egy nap leforgása alatt emlékeztetett a friss szántóföldekre, a zöld dombra, a távoli síkságra, barna földeken a szürke olajfák susogására, a spanyol tájak egész sorára, amelyek a nap minden órájában változnak.
És láttam őt az éjszaka kellős közepén, egy titokkal teljes korlátra támaszkodva, amint a hold párbeszédet folytatott vele, és arca ezüsttel volt bevonva. Ekkor nem volt gyermek. Öreg volt, milyen nagyon öreg. Meseszerű és misztikus volt. Csak egy öreg énekessel tudom összehasonlítani, csak egy andalúz táncosnővel, akik ma már csak kőbe faragva élnek köztünk. – Federico, milyen is az emberi szív? – faggattam. – Mennyit tud szeretni és mennyit kell szenvednie?
Ő nézett engem, és nevetett, mint egy gyermek.”
Részlet az előadás műsorfüzetéből



Galéria




Kritikák



Rettentő látások gyötörtek a vidéki színházak találkozóján – mint Ádámot a Tragédiában. Országomat egy előadásért. Nem egy jóért. Legalább egy vitaképesért.

Enyhülés a fájdalomra a nyíregyháziak Vérnásza. Van vele bajom, de az csekély a benne mutatkozó tehetséghez képest. Forgács Péter sutba vágja a García Lorca-közhelyeket. Hamuszürke falécekből összerótt padló a szín, oldalra lejt, és a végei fölkunkorodnak a falaknál. Rögzített fekete függöny a hátsó horizont, rést kell húzni rajta, ha valaki be vagy ki akar lépni. Zárt, de megbillent, ingatag világ; fényekkel szabdalható, egynemű tér, camera obscura. Füzér Anni száműzi az andalúz kék-fehéret; szürke-fekete a díszlet, fehér-feketék a ruhák, majd csak a lagzi ünneplői lesznek folklór-színesek, széles, piros övvel, szalagdíszítéssel, főkötővel, drapp mokaszinnal, aranyos függőkkel, okker alapozású, fehérre csíkozott arccal, ami törzsi ritualitást kölcsönöz az ünnepnek.

Az első jelenetek kemény, csillogó feketeszénből vannak kifaragva. Az Anya (Varjú Olga) a lánykérőbe induló Vőlegény (Szabó Zoltán) haját vágja. Semmi lefojtott dráma, vihar-előrejelzés, tragédialappangás. Anya és fia kapcsolata bensőséges, fehér izzású, szinte erotikus; nyers, erős érzelmekkel vannak egymás iránt, elmenőben a fiú szájon csókolja anyját. Leonardo, a rivális „háza” a színpad másik sarkában szürke tónusú, szürke a szék is, melyen az Anyós (Szabó Tünde) a kisdedet ringatja, a hangulat itt tompa, balladás, állott, a bölcsődal (túl) hosszú, a várandós Feleség (Horváth Réka) derűje fedett, Leonardo (Menszátor Héresz Attila) földre szegezett, helyét nem lelő tekintettel, idegenként viselkedik.

A lánykérés középen történik, bejátssza a teret. A Menyasszony (Széles Zita) szőke és vidám: erőteljes alkat és kicsattanó kedély; ha nevet, az összes foga villog, boldogságra van kódolva, semmit sem hoz magával Leonardóval való múltjából. Keze összekulcsolódik a Vőlegényével a fehér széktámlán, fehér fénypászma vetül a kötésre, a szék mögött álló két alak deréktól fölfelé belevész a homályba. A joviális Apa (Szegedi Dezső) és a családban az anyaszerepet betöltő Cselédasszony (Zubor Ágnes) egészséges kedélyűek, utóbbit a Vőlegény meglapogatja és a falhoz nyomja a lagziban, ami a játék végéről „visszalapozva” válik föltűnővé, mivel a Vőlegénynek erősebb az erotikus kapcsolata az Anyával és a Cselédasszonnyal, mint a Menyasszonnyal.

Az előadás a lakodalomban kezd el más színházi nyelvet beszélni, legalábbis a stilizáció magasabb fokára lépni. Wéber Kristóf zenéje révén a két zenész – Papp Csaba és Roskó Béla – határozott ritmikai-strukturáló elemet visz a játékba, és megtámogatja a rendező, a dramaturg (Faragó Zsuzsa), illetve a fordítók (Gajdos Zsuzsa és Veress Miklós) által a szövegben végzett ritkító-sűrítő tevékenységet. (Úgy értem: ritkítják a szövegbozontot és sűrítik a lényeget.) A táncot szaggatott, kopogó pantomimmá változtatja Gyöngyösi Tamás: fölgyorsított, repetitív gesztusokba stilizálja a naturális mozgást, s nemcsak a rendezetlen, laza tánclépéseket, hanem a vendégek közötti kommunikációt, közlekedésmódot is. Fölfedezhetők a mozdulatokban a ruhaigazítás, az izzadságtörlés, az asztalon könyöklés, sőt a rosszullét motívumai, s a töredezettségben, az egész „bábtáncoltatásban” van valami haláltáncszerű.

Ami a végjátékban teljesedik ki, csakhogy fordított előjellel. Leonardo és a Menyasszony szökése, majd az üldözés ahelyett, hogy fölgyorsulna, lelassul. Fölszedik a deszkapadló egy részét – alatta fűcsomók - , és allegorikus figurák berendezik a maguk háztartását. Egy virtuális világot: a túlvilágot. Ez színtiszta transzcendencia: a törvény szövedéke szétfoszlott, és a megbomlott természet magába zárja halottait. García Lorca erotikusan forró szerelemmisztériuma lefagyott halálmisztériummá dermed. Favágókból lett enigmatikus lények (Réti Iringó és Fábián Gábor) fakuckóikból előkászálódva rémülten kommentálják a történteket. A Hold (Avass Attila) és a Halál (Kuthy Patrícia) sírversekkel vacogja körül a szerelmi riválisok esztétikusan halálba hanyatló, meztelen testét. Jéghideg lamentálás, hibernált érzelmek, fölfüggesztett karikában holdsarlóként kuporgó emberalak – fagyban szikrázó, éles kontúrokkal megszerkesztett képek tárgyias költészete.

Forgácsnak egyéni módon sikerült megszólaltatnia a szürreális García Lorcát. Ám a hideg stilizáció folyamatosan lehűti az emberi viszonyokat, nincs a drámának a sorsokban megnyilvánuló tétje: kikopik a játékból a színész. Elenyészik az az életszerű dráma, amelyet az első jelenetben Varjú Olga, az előadás legjobbja megpendít. De mit lehet tenni, ha az élet végső soron halálszerű?

Koltai Tamás
Élet és Irodalom

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi