Szophoklész

OIDIPUSZ

(Játék egy részben)

Fordította: Babits Mihály

Rendező: TÓTH MIKLÓS

Bemutató: 2003. március 21.



Szereposztás



Díszlet: PASECZKI ZSOLT
Jelmez: VÉBER TÍMEA
Zenei összeállító: KAZÁR PÁL
Dramaturg: SEBESTYÉN RITA
Segédrendező: NAGY ERZSÉBET


A darab

A darabról:
„Sorsdráma.
Szörnyű, barbár mese. Véres és szexuális talányok. Elnyomott emlékek és gyermekkori borzalmak fölkeverése. Hirtelen, képtelen, előre tudott és mégis elháríthatatlan katasztrófa. Babona, vallás és matematika különös fonadékú szövete. A sors irracionális gyökereinek ízeit érezzük. Micsoda ellentét forma és tartalom közt! Ilyen vad, ős, nyers, babonás mélyeket éppen az emberi tudat és kultúra leglucidusabb művészete tár föl: annál megrendítőbb! A Szophoklész művészete. (…)
Lehet-e a jég forró? Lehet, egy másodpercre, egyszer, egyetlenegyszer, a legelőször, mikor váratlan hozzáérsz. Ehhez hasonlítom a Szophoklész tökéletességét.”
Babits Mihály



Galéria



Kritikák

ANTIK ÉS MODERN

„Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,/ kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad!” – ez Oidipusz életének summája, egyben tragédiája. Ez a végső felismerés, válasz arra a kérdésre, amely a legnagyobb emberi kérdés: „ki vagyok?” A Móricz Zsigmond Színház a Krúdy Kamaraszínpadon ezt az ember állította elénk.

Oidipusz ebben a felfogásban nem király, hanem csak ember. (Az eredeti címből – Oidipusz király – az alkotók elhagyták a második szót, ezzel a gesztussal is hangsúlyozván a látottak általános érvényűségét.) Mert Szophoklész (i.e. 496-406) ugyan a thébai történetben a Labdakidák rettenetes mítoszát dolgozza fel, a darab – mint a mítosz általában – tértől és időtől független lényegszerűséggel rendelkezik. Oidipusz a sorsának kiszolgáltatott ember, aki végzetes cselekedetet hajt végre anélkül, hogy tudná: ezzel beteljesíti a jóslatot. Az ő drámája az, hogy nem tud nem ölni; nem kerülheti el azt, ami kiszabatott rá. Az egyik pillanatban még uralkodó, a másikban a föld szennye, aki megölte apját s együtt hál anyjával.

Az igazság azonban kiderül, Oidipusz megvakítja magát, hogy ne lássa többé a bűnt s annak következményeit. Azt a világot, amelyet ő teremtett maga köré. Az Oidipusz mítosz számtalan kérdést szegez a mai értelmezőnek is: többek között a tisztességes hatalom, vagy akár a lélek mélyén lakozó szörnyek borzalmainak titkát. A Freud-féle Oedipusz-komplexus továbbgondolása nyomán („Álmaiban már sok ember szeretkezett / saját anyjával” – mondja Iokaszté) eltöprenghetünk azon is, kik is vagyunk valójában? A nyíregyházi bemutató is egyfajta töprengés és értelmezési kísérlet. Nagy kérdés ugyanis, hogyan játszható ma az antik dráma? Hagyományosan, amúgy „görögösen”, ahogy annak idején, úgy semmiképp. Hanem csak „modernizálva”. De meddig mehetnek el az előadók az effajta újításban?

Nos Tóth Miklós rendező és csapata mértékletesen „nyúlt bele” a Szophoklész műbe. Igaz, hogy Paseczki Zsolt konstruktivitást, egyszerűséget és posztmodernitást ötvöző díszletei, Véber Tímea stilizálást és modernséget idéző jelmezei hatásosan teremtik meg a mai dimenziókat, az előadás nem lendült át az eredetieskedésbe. Szuggesztív maradt, hagyta élni Babits Mihály veretes fordítását, s lehetőséget adott a színészeknek a figurákban rejlő dráma kibontásához.

Az előadás izgalmas (és vitatható) dramaturgiai beavatkozása (Sebestyén Rita) a kar illetve a hírmondó szerepét érinti: A thébaiak (Jenei Judit, Kövér Judit, Illyés Ákos, Tóth Zoltán László) amolyan halál-arcú menekültek, bőrönddel, kis motyóval, pólyás gyermekkel a várost sújtó dögvész elől futnának el; az ő túldimenzionálásuk a rítus felé hajlítja a látottakat. Szintén ellentmondásos az eredetiben Hírmondóként fölléptetett szereplőből az „Egy nő a palotából” (Gerle Andrea) alakját megalkotni, s főleg az Iokaszté és Oidipusz összefüggéseit szerelmi extázis-imitáló magánszámként előadatni…

A darab utólag kreált figurája a Korinthoszi pásztor, aki kissé bugyuta, s „mindent kétszer mond, kétszer mond” (Petneházy Attila) – Szophoklésznál ő csak pásztorként szerepel. A hősök tiszta, drámai játéka az előadás maradéktalan élményét nyújtja. Horváth László Attila visszafogott, izzó Kreónja, Szabó Tünde mindentudó Theiresziásza, Tóth Károly valamint Varjú Olga szerető-óvó, férjét/fiát gyámolító, az iszonyú erkölcsi-emberi drámát legmélyebben megélő Iokasztéja igazi színházzal ajándékozza meg a közönséget. Kokics Péter fiatalos Oidipuszáról, s Varjú Olga lelki átalakulásáról külön tanulmányt kellene írni; legyen itt elég most annyi, hogy jelezzük: a színésznő ismét meggyőzött arról, mekkora belső tűz, mekkora szenvedély lehet egyetlen kézmozdulatban, egyetlen meredő Oidipusz, s a fehér botot neki nyújtó Theresziász maradandó képi-szellemi élményével távozunk a nézőtérről, megerősítve azt, hogy a szuggesztív zenei hatásokat igénybe vevő premier (zenei munkatárs: Kazár Pál) Tóth Miklós emlékezetes rendezése, amelyben szerencsésen egyesül mítosz és újdonság, dráma és látomás, hogy elgondolkodtasson azon: kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk…

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló




Szfinx
Oroszlán-ember keveréklény görög elnevezése, amely hírnevét elsősorban az 57 méter hosszúságú gizehi szfinxnek köszönheti. A gizehi szfinx sok fantasztikus elképzelésnek adott tápot, noha valószínűleg Khephrén fáraót (i.e. 2600 körül) ábrázolja oroszlántesttel, hogy legyőzhetetlenségét jelezze.
A görög mítoszok női szfinxe valószínűleg mesemotívumból ered. Gyakorta szárnyakkal, női haláldémonként ábrázolják, aki az út szélén leselkedik, rejtvényt ad fel az arra haladóknak, s ha azok nem tudják megoldani, felfalja őket, mindaddig, amíg Oidipusz meg nem fejti a talányt.
A szfinx ez által az emberiség nagy kérdéseinek szimbóluma lett; ezt a kérdést az élet értelmére irányuló egzisztenciális kihívásnak kell tekinteni.
H. Biedermann Szimbólumlexikona nyomán

Teiresziasz
Thébai vak látnoka, aki messze földön híres jóstehetségérõl, és számtalan görög mítoszban szerepel. Két változatban él látása elvesztésének története. Az egyik szerint meglátja a fürdõzõ Athénét, aki büntetésül megvakítja, de aztán kárpótlásul jóstehetséget ad neki, a madarak beszédét is megérti, ezen kívül az átlagosnál hétszer hosszabb ideig él. A másik, sokkal bizarrabb történet szerint meglát két párosodó kígyót, rájuk csap botjával és megöli a nõstényt. Teiresziasz ekkor azonnal átalakul nõvé, és hét évig az is marad, akkor megint meglát két párosodó kígyót, de ekkor a hímet öli meg, és újra férfi lesz. Ez a tapasztalat teszi képessé arra, hogy eldöntse Héra és Zeusz vitáját arról, hogy ki leli a nemiségben nagyobb örömét, a nõ vagy férfi. Héra azt állítja, hogy a férfi az, de Teiresziasz azt mondja, hogy a nõ kilencszer nagyobb örömét leli benne. Héra feldühödik, és megvakítja, Zeusz viszont hosszú életet és jóstehetséget ad neki kárpótlásul. Teiresziasz ott van Thébaiban, amikor a bor ifjú istene, Dionüszosz gyõzedelmesen visszatér Ázsiából, arra biztatja a thébai királyt, Pentheuszt, hogy fogadja be az istent, s megjósolja, hogy Dionüszösz tisztelete még Delphoiban is meg fog honosodni. Õ az, aki felfedi, hogy Oidipusz tudtán kívül megölte apját, Laioszt, és feleségül vette anyját, emiatt tizedeli thébait járvány.

Az Oidipusz témakörhöz linkek:
www.nexus.hu/tszilvia/oidipusz.html
www.tabulas.hu/okotaj/23-24/utak3.html

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi