Móricz Zsigmond

BARBÁROK

(Zenés mesejáték)

A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a Közép-Európa Táncszínház koprodukciója.

Zene: Doors, Dukay Barnabás, Sofia Gubaidulina, Peter Sadlo, Bugge Wesseltoft, Godefroy De St Victoire

Rendező: HORVÁTH CSABA HARANGOZÓ-DÍJAS

Bemutató: 2002. november 23.



Szereposztás

  • Fodor Katalin Harangozó-díjas
  • Szent-Ivány Kinga
  • Jászberényi Éva / Bozsó Ágnes
  • Bora Gábor
  • Vida Gábor
  • Katona Gábor / Rogácsi Péter


Jelmez: BENEDEK MARI
Koreográfus: HORVÁTH CSABA HARANGOZÓ-DÍJAS
Szcenika: PALLAGI MIHÁLY


A darab

Értelmezhetjük a barbárságot mint idegenséget, mint kulturális antropológiai tárgyat, mint szociális stigmát, de ezzel még nem juthatunk megértésének közelébe. Ahhoz még az is kell, hogy jelenünkben, saját magunkban ismerjük meg azt, vagyis hogy nézzünk szembe vele. Pontosan úgy, ahogy ez Móricz művének mélyrétegében történik, vagy ahogy Pilinszky költészetében megkísérli, illetve Meditációjában meg is fogalmazza:
„ Lehetséges -e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve?
Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombjait-ágait?
Mert van itt valamiféle szomjúság, amit még senki meg nem itatott. Nyomorúság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál. Övé lesz minden hatalom és dicsőség.”



Galéria




Kritikák



Két juhász agyonveri társát a csobori pusztán. Agyoncsapják a fiát is. Gödörbe rejtik. Elhajtják háromszáz birkáját, két szamarát. A juhász asszonya évszakokon át keresi férjét. A puli tavasszal nyomra vezet. Csendőrkézre kerül az egyik tettes: bevallja bűnét. Ez a nyers történet. Szikár rémdráma. „Irodalomról leghelyesebb nem beszélni – írja Kosztolányi a Nyugatban Móricz Barbárokjáról –. Okosan arról csak hallgatni lehet. A verseket dalolni kell, a prózát ízlelgetni, nyelvünk hegyével. Amit ösztön teremtett, azt csak egy másik ösztön foghatja föl, egészen. Értelem aligha.” A rémdrámát hiába kínálgatta volna librettista Rábai Miklósnak, balett irodalmi alapjául is kilátástalan lett volna elfogadtatni. Horváth Csaba érzékenyen, színházi biztonsággal áttette a brutális történetet novellából táncszínpadra... Móricz Zsigmond kegyetlen elbeszélésében a görög klasszikusok tiszta tragédiáját fedezte föl. Táncdrámává tette az elbeszélő prózát. A jóra felhasznált művészi szabadság magával ragad… Nincsen puli, csordakút, dolmány. Sem néptáncgyűjtési csokréta, bár érezni a nép-táncos alapokat. Móricz cselekményéhez nem tapad hozzá a táncdráma. Az alapos figyelem mégis mindenre rátalál a színen. Még a pulikutya is szerepel; igaz: magas költőiséggel. Itt nem táncosok illusztrálják az irodalmat: a nyers ösztönök fájdalmasságát kínzó erővel, kínzó őszinteséggel, mély életismerettel megjelenítik. Fodor Katalin, Jászberényi Éva, Szent-Ivány Kinga, Bora Gábor, Katona Gábor és Vida Gábor a tánctechnikával párosult belső erővel, megkapó előadói készséggel jelenítik meg a táncdrámát. Három pár szakasztott egyformán mozog. Késleltetve. Mintha átven-nék egymástól a mondandót. Mintha nem volna külön életük. Mintha egymásba volnának bilin-cselve. Alig néznek össze. Mégis elszakíthatat-lan közöttük a kapcsolat. A kegyetlen viszony-latok szelíd lírával telítődnek. Cseppet sem finomkodnak a mozdulatok. Az ábrázolás változtatja gyengéd szükségszerűséggé a brutális küzdést. A Doors, Sofia Gubaidulina, Peter Sadlo, Bugge Wesseltoft zenéit használták. Három bádog mosdóvályú Pallagi Mihály díszlete. Benedek Mari a vidámságukba belefáradt standruhákba vetkőztette a táncosokat. Ki milyen színű ruhadarabot visel, olyanra festették teste szabadon maradt felületét. Leolvadnak a festett testek. A vályúk vize csatakossá teszi a verítékes testeket. A játéktér talaja csatakossá lesz a küzdelmektől. Skanzen-szépelgés vagy artisztikumhajszolás helyett az ösztönvilág mélységei tárulnak föl. A Közép-Európa Táncszínház Móricz Zsigmondból napjaink legerősebb magyar drámáját állította elő. A nemtelen indulatokat nemesen előkelő formává emelte. A hetvenesztendős elbeszélés történelmi régmúlt helyett kortársian friss.

M. G. P.
Népszabadság





„…A derengő fényben három időtlenné kövült, a világ változásaitól érintetlen, közönyös moira üldögél. Lábuknál földre hullott tetemek – még nem tudni, angyaloké, hősöké vagy gazembereké–, hátul és oldalt itatóvályúk (vagy talán koporsók) fémes csillogása. Emberi élet nélküli, kopár és kietlen világ ez, csak az álmokban, vagy a tudat mélyén jelenlévő mitikus táj. De aztán a lassan mozduló lábfejek első gesztusa életre jelöli a három fekvőt. A lendülő lábak – másik „végükön” törékeny női test és a mindent tudástól kiürült rezzenetlen arc – érzelem és indulat nélkül rúgnak a fejre, s ez az animáló érintés a homlokokról fut végig a testeken, s húzza, hol a földre, hol felfelé az éledezőket. S ha már megtörtént az átlépés az eddigi mozdulatlan öröklétből a mindenkori itt és mostba, nincs többé menekvés. Hiába rej-tőznének mindhárman a testüket teljesen elborító, uniformizáló vörös, kék és zöld „maszk” mögé, vagy bújnának vissza a bizton-ságos földbe, a sorsukat vállalni kell. Egyikük-ből lassacskán és véletlenül áldozat, a másikból ugyanilyen váratlanul és értelmetlenül gyilkos válik, míg a harmadik a kívülállásba, a szemlé-lődésbe menekül a pusztulás/pusztítás örök alternatívája elől.

Horváth Csaba a Barbárok rendező-koreog-ráfusa e három – motiváltságtól mentes – ősi szerep mai érvényességét faggatja dermesz-tően hűvös tisztánlátással. Vérbeli kortárs koreográfusként eszébe sem jut felidézni Móricz Zsigmond azonos című novellájának ritka, de súlyos történéseit és ösztönlényeit, hiszen akkor csupán illusztrátor maradna. Ő azonban szuverén világot teremtő alkotó, aki számára az irodalom – most is, mint az ugyancsak a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházzal közös Nero, szerelmem esetén – csak ösztönzője, ihletője a koreográfusi gondolatoknak, melyek csakis a tánc szavakon túli, vagy inkább előtti nyelvén közölhetők. Azon a balladai sűrűségű, lassúsága ellenére is drámai, kegyetlen, de szép színházi nyelven, amely a hat nagyszerű táncos – Fodor Katalin, Jászberényi Éva, Szent-Ivány Kinga, Bora Gábor, Katona Gábor és Vida Gábor – alázatos és szinte aszkétikusan fegyelmezett előadásában születik meg estéről estére. S ami e testek közvetítésével elsősorban az érzékeken, néha szinte már a pólusokon át fészkeli bele magát a tudatunkba. A zihálás hangjait, az izzadságcseppek csillo-gását, az egymásba bonyolódó testek formátlanságát, a torkokból feltörő hörgést, a súly alatt megfeszülő hús és megroppanó csont rémületét, a leolvadó festékektől a lassacskán mindent elborító mocsok látványát viszi magával a néző a Közép-Európa Táncszínház gyötrelmesen gyönyörű előadásáról. S a megkerülhetetlen ráismerést, hogy a „civi-lizáltság” vékony hártyája alatt évezredek óta változatlanul – bár fejlődést hazudva – ott lüktet a „barbárság”. Mint valaha, a mitikus idők, az emberlét kezdetén.

Fuchs Lívia
Élet és Irodalom





… Előre megírt sorsformulák köszönnek vissza a Közép-Európa Táncszínház és a Móricz Zsigmond Színház Barbárok című előadásában is, ám náluk a tánc absztraktabb nyelvezete miatt eleve cseppfolyósabbak a határok a mindennapi és a mitikus-metafizikus között. A Horváth Csaba koreografálta táncjáték első mozdulataiban rögtön megüt a párhuzam ereje a modern és az ősi barbarizmus között. A három nő könnyed, ámde érzéketlen és határozott rúgással homlokon taszítja a három férfit, akik mindaddig mereven ültek helyükön a napfelkelte narancsos fényében. Az emberiség hajnalán vagyunk, és mint a 2001 Űrodüsszeiában, ahol az állatvilágból kiemel-kedés pillanata a gyilkossághoz kötődik, a teremtés gesztusa a Barbárokban sem nélkülözi az agressziót. A pirosra, kékre és zöldre festett félmeztelen férfiak szexuális aktust imitáló szilaj táncba kezdenek a társaikul szegődő, divatosan szűk, színes és fényes ruhákba bújt nőkkel, akik letéphetetlenül csüngenek izmos párjukon, hogy szinte egy testté olvad a kettő. A férfiakat azonban hamarosan jobban kezdi érdekelni a másik hímmel való versengés-verekedés, mint saját csajuk. A piszkálódásból élethalálharc fejlődik ki Kék és Vörös közt, miközben a háttérbe vonuló zöld mozdulatlanul figyeli, ahogy társa a kizárólagos díszletelem-ként szolgáló három koporsószerű vályú egyikében önostorozással felérő megtisztulási fürdőzést csap. A kezdetben egyazon koreog-ráfiára mozgó három férfiember mintegy véletlenül nyer saját sorsot magának: egyikbõl gyilkos lesz, másikból áldozat, a harmadikból pedig nézõ. A férfisorsokra szépen felelnek a női magatartásminták, a visszatartó féltés, a gyász, a felmagasztalás és – Zöld partnere esetében – a másikon való uralkodás. Az utcáról, a diszkóból és a strandról ismerős gesztusok és mozgások az absztrakt térben természetesen alakulnak át archaikus mozdulatokká. Az utolsó jelenet lassan kihunyó fényében Kék és Piros a nyilazó vadász és a futásnak induló vad ősképébe merevedik. A címhez és az inspirációul szolgáló Móricz-novellához képest már-már visszafogott hatáseszközökkel élő, a fényeket elegánsan, a színeket és jelmezeket pop-os esztéticizmussal használó előadás egyetlen megkérdőjelezhető pontjának a zeneválasztás (különösen a sajátos jelentésmezővel rendelkező Doors-számok fel-használása) tűnt…

Stöhr Lóránt
Balkon (Kortárs Művészeti Folyóirat)


Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi