Thornton Wilder

HAJSZÁL HÍJÁN

(Színmű)

Fordította: Bányay Geyza

Rendező: FORGÁCS PÉTER

Bemutató: 2005. március 04.



Szereposztás


Továbbá
GERLE ANDREA, TAMÁS KINGA, BOTOS BÁLINT, ILLYÉS ÁKOS, Patláné Simon Ágnes, Borsos Mónika, Jakab Attila, Apjok Rodica, Sárközi Attila, Sárközi István, Engi Gábor, Szalona János, Kazár Tíciána,
Papp Tamás, Száraz Tamás, Dankó István


Díszlet-jelmez: FÜZÉR ANNI , KOVALCSIK ANIKÓ
Zenei vezető: KAZÁR PÁL
Video: CSORDÁS LÁSZLÓ
Segédrendező: NAGY ERZSÉBET


A darab

Ádám és Éva története ez, a jégkorszakból, a vízözön idejéből és az emberiség végső pusztulásának napjaiból. Helyileg innen, Nyíregyháza mellől.
Ez az Ádám és ez az Éva (esetünkben Árpád és Emőke) mégsem a történelmet végigélő, avagy végigálmodó hősi páros. Őket néha jobban izgatja, hogy helyén van-e a fotel, hogy ki rúzsozta vörösre kis mackólányuk száját, vagy hogy hogyan szólítják Henrik fiúkat az iskolában.
Bár emellett – legyünk igazságosak – mégis marad erejük, hogy megmentsék az emberiséget. A jégtől, a vízözöntől és talán végső pusztulásától is.
Hogyan csinálják?



Galéria




Kritikák

TUDÓSÍTÁS A RÓKABOKORBÓL

Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Thornton Wilder Hajszál híján című darabját – A mi kis városunk, illetve A házasságszerző szokott feltűnni olykor a színházak repertoárján. Oka lehet ennek – ezen gondolkodtam Nyíregyházára menet, a mű friss újraolvasása után.

Tézismű – méghozzá amerikai módra. Benne van ebben is – akárcsak a nagy amerikai nemzeti triász darabjaiban – az a nagyra törő ambíció, hogy nemzeti sajátosságaik és történelmi léptékkel mérve rövidke saját múltjuk, de annál hosszabb európai emlékezetük hálójában meg-, illetve újraalkossák az európai drámai kánont. Valamint benne van az az illúzió – amely az európai művészet történetében is egyre-másra fölbukkant, és olykor nagy teljesítmények teremtek a nyomában -, hogy a művészet egyik fontos célja, hogy tanítsa-nevelje közönségét.

Wilder életművéből számomra a Szent Lajos király hídja a legfontosabb – ámbár mára alighanem elveszítette „kultregény" jellegét –, mert noha ez is egy pregnáns tézis jegyében fogant, mégis remekmű. A determináció felől nézve rekonstruálja a leszakadó perui híd öt áldozatának az életét, és ez az öt sors, illetve az alakok környezete az egész világot magába öleli. És végső soron a Hajszál híján is az egész világra kacsint: az emberiség száll szembe benne a létét, jövőjét fenyegető veszedelmekkel. Pars pro toto: egy család, a család. A mából visszatekintve a mű legérdekesebb eleme alighanem az, hogy a harmadik csapás, amelyről a harmadik felvonás szól: a háború – a mű megjelenésének időpontja pedig 1942. De mielőtt bárki messzemenő következtetéseket vonna le ebből, hozzá kell tenni, hogy nem Wilder tartotta kezét a világtörténelem ütőerén, hanem a háború került addigra előkelő helyre a katasztrófalistán: mindjárt a jégkorszak és az özönvíz mögé.

És mivel Nyíregyháza még autópályán is elég messze van Budapesttől, azon is volt időm töprengeni, vajon Forgács Péter rendező mit láthatott ebben a műben, ami ennyire fölcsigázta. Bármit is, döntöttem el magamban – a legkevésbé sem valószínű, hogy Wilder színművét kottának használva múlt század közepi katasztrófapéldázatot fogok látni. Ámbár – jutott még eszembe – bizonyos markáns darabok szinte maguktól váltanak formát, tartalmat, de még minőséget is, ha sikerül megmutatni bennük a telő időt.

A Móricz Zsigmond Színház kamaratermének rendkívüli adottságát ezúttal sem hagyták kihasználatlanul az alkotók. A téglalap alakú tér egyik hosszabbik oldalán ültünk mi, a közönség, szemben a hatalmas üvegajtóval, amely a színház mögötti szolgalmi útra nyílik. És mivel világos volt még, jól láthattuk, amint egy öreg szekéren számtalan bőrönddel vándortrupp érkezik az ajtó elé: színészek, zenészek, a műszak, de még a súgó is. Jókedvű pakolásba, díszletépítésbe fogtak: a szekérből jókora plató lett, televízió került rá, a zenészek a fal mellett rendezkedtek be, a súgó a másik oldalra telepedett, a színészek levették a kabátot, megigazították jelmezüket, sminkjüket – és máris megkezdődött az „Alma-tévé" híradója, melyben a riporter, Gerle Andrea stílusosan egy almában végződő mikrofonnal tudósított.

Mégpedig a Rókabokorból. Ahol egy tüchtig családi házban él a négytagú (plusz egy) család, Antrobusék. Árpád, a családfő, a kerék, az ábécé és még sok minden feltalálója, felesége, Vértesszőlősi Emőke (ő a kötényt találta föl), két gyermekük, Gladys és Henrik, akinek homlokán csúnya, K-alakú bélyeg éktelenkedik, valamint Sabina, a cseléd, aki persze szerelmes a ház urába (aki „a szabin dombokról rabolta el őt"), és olykor a Lili névre hallgat. És van két háziállat: dinoszaurusz és mamut.

Tehát semmi New Jersey – a Rókabokor létezik: a Nyíregyháza környéki tanyavilágban sok bokor van, ezek egyike. A szereplők nevével Forgács már nem következetes: George-ból Árpád lett, Maggie-ből Emőke (Vértesszőlős mint ősember-lelőhely magáért beszél), a gyerekek és a szolgáló neve viszont nem vagy alig változott. A tévében látható tudósítás szerint jégkorszak közeleg, ítéletidő – bár a világvége, mint látjuk, egyelőre várat magára.

Forgács a teatralitást hangsúlyozza, egyrészt az előadás nyomatékos színházi kezdetével, másrészt a szereplők olykori reflexióival. Ez utóbbiakat a darabban elég gyakori és elég terjedelmes amolyan félre-kiszólások képviselik; valamint bele-beleszól a rendező is, Mr. Fitzpatrick, hogy megregulázza a méltatlankodó szereplőket. (Nota bene: a rendező A mi kis városunkban is fölbukkan, jeléül annak, hogy Wildert igen megörvendeztette, amikor saját vegykonyhájában sikerült kikísérleteznie a maga V-effektjét.) Forgács rendezésében a distanciáló szöveg a tévé képernyőjén folyik át, valahogy így: „hogy ez mekkora marhaság, én sem értek belőle egy szót sem" és hasonlók. Wildernél ez elsősorban azt hivatott magyarázni, hogy egyszerre két idősíkban élnek a szereplők. Hiszen valóban: az emberiség őstörténete és a tapasztalati fejlődés XX. századi (amerikai) állapota egyaránt része a szövegnek; Forgácsnál azonban a direkt játék és a reflexiók egyszerre, egymásra kopírozódva vannak jelen, homogén közeget alkotva.

Így aztán a családfő hazatérésére való készülődést – az anya kisfia homlokába simítja a haját, mert az apát nagyon fölidegesítené, ha szemébe tűnne az a bizonyos forradás, amely azonnal arra emlékeztetné, hogy kővel agyondobta a testvérét – természetszerűen követi az apa megérkezését aláfestő Máté Péter-sláger („Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld…"), és a diadalmas bevonulás után a kis családi kórus a dinóval és a mamuttal kiegészülve egy másik dalra zendít: „Mi arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk…"

A dráma példázatos karakterét fokozatosan elborítja az irónia, valamint a populáris, olykor a magas kultúra köréből származó különféle idézetek. Gyorstalpalón futunk végig a történelmen: egy-egy villanás Mózes, a múzsák, Homérosz; Antrobus egy ponton kiküldi a vonakodó dinoszauruszt és mamutot a pusztító jégkorszakba – „kihaltak", legyint rájuk. Fönn a platón összetömörül a család, méltó tisztelettel és ájult hozsannával ünnepelve a családfőt, akinek „kemény napja volt a hivatalban, mert még a kereket is föl kellett találni"; Sabina őrzi a tévé képernyőjén lobogó tüzet, eléneklik Zelk Zoltán Este jó című versét, melynek rózsaszín idilljét elönti a szatíra (a darabban Longfellow A csillag című verse szerepel, a „fordítás" itt is tökéletes, akárcsak a daloknál) – és a jégkorszakot ezzel meg is úsztuk. Szünetben meleg „napközis" teát kapunk, hozzá a család közben elkészült vacsoráját: krumplit vajjal és sóval.

A második rész már az előcsarnokban kezdődik: vörös szőnyeget terítenek le, érkezik az elnök és a „first lady" az emlőskonferenciára, úgy is mint főemlősök, ugye. A trópusokon vagyunk, negyvenkét fok árnyékban, az elnöki pár ötezredik házassági évfordulóját ünnepli, szemmel láthatólag nem fog rajtuk az idő.

A színpadon felfújható gumimedence, benne víz, mellette nyugszékek, napernyő. Voltaképpen ebben a részben válik a díszlet és a jelmezek révén is érzékelhetővé, hogy Forgács Péter globális szatírája csak ugródeszkának használja Wilder – amúgy így, atomjaira szedve, avagy elegánsabb kifejezéssel: dekonstruálva eléggé használhatónak tűnő – színdarabját. Füzér Anni (aki a díszletet a rendezővel, a jelmezt pedig Kovalcsik Anikóval jegyzi) a látványt is telipakolja idézetekkel, az eredeti kontextusból kiemelve abszurdként működő elemekkel. Ha a drabális, tenyeres-talpas – és mint jól tudjuk: gyilkos – Henrik fiú békatalpakban szeli át öles léptekkel a színpadot, abban határozottan van valami fenyegető. Ha a felfújható medencében átmenetileg egymásra találó Antrobus Árpád és a kultúrtörténetből ezúttal Lilith alakjába bújó Sabina habfürdőben tapicskol, közben hol a Pancsoló kislány szól nosztalgikusan, hol maga Árpád üvölti el farkasszemet nézve a közönséggel, hogy „Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem", akkor ez mind együtt a szatírának nemcsak a nevetséges, hanem a fekete tartományát is megidézi. Amiként Árpád jelmeze is ilyenformán eklektikus: virágos rövidgatya, felül zakó, alatta piros szegélyes fehér póló, piros baseball-sapka, barna aktatáska, barna cipő, zokni – egyszerre röhejes és szánalmas, mindazonáltal elsősorban is nagyon ismerős, és nem csak a turkálókból.

A szegény Antrobusné ötezer év házasság után megtörten, szenvedve figyeli férje románcát – „Boldogság, gyere haza", énekli –, erős melodramatikus légáram söpör át a színen, szállnak a szappanbuborékok – és hát közben özönvíz fenyeget. És Emőke bizony az utolsó pillanatig hiába nógatja szerelmes férjét, hogy a mólónál ott a bárka, és még bele kell pakolni az állatokat is…

Forgács nem fogy ki az ötletekből; zenei, akusztikus, vizuális és verbális poénok épülnek egymásra. Noé bárkáján például megannyi állat formájú úszógumi hivatott megmenekíteni az állatvilágot a kihalástól. Henrikből újra előtör Káin – és majdnem sikerül hátrahagyni őt, de végül mégis a teljes család (a Sabinává visszakozott Lilithtel) száll föl a bárkára, ilyenformán az emberiség cipeli tovább az ősbűnt. A darab nem annyira – az előadás kétségtelenül fokozódik.

A harmadik felvonás egy háború utáni pillanatban játszódik. Mondanom sem kell, mindhárom végveszély napjainkban fokozottan aktuális, hiszen mindre akad tragikus példa a közelmúltból. És bár kétségtelen, hogy Forgács rendezése rendre eszünkbe juttatja őket – nyoma sincs az előadásban semmiféle konkrét aktualizálásnak, utalásnak. A cunami vagy az „özönvíz" által elsodort Nógrád megyei falu, esetleg a csecsen, arab, zsidó merényletek a befogadói hozzáadott érték része.

„Mérföldes léptekkel halad a béke" – írja Wilder Bányai Geyza fordításában (amely a maga kissé archaikusnak tűnő nyelvhasználatával maga is szatirikus elemmé válik); először anya és lánya tűnik föl a puszta színpadon gázálarcban (Gladysnek a pusztulás közepén kisbabája született, hogy a szimbólumok előretörését is érezzük), a plató közepén egy jókora fotel, lepellel letakarva, nyilván a családfőt várja. Aztán berobban Henrik is, zabolázhatatlanul vágtat föl s alá fölfegyverkezve a színpadon – hiába: az ölés, pusztítás Káin aranykora. Forgács nagyon fölpörgeti ezt a felvonást, egyszerűsíti a dramaturgiai „rugókat", átugorja a motívumok ismétlődését, az összegzésre koncentrál: a nagy semmi, a puszta élet vár a családra, mint ezt a családfő, Árpád többször, többféleképpen megfogalmazza. Ismét egy „nulla pont": kezdődhet minden elölről. Ami volt, azt ezúttal a Leonard Cohen-dal magyar verziója, a Zorán énekelte Volt egy tánc foglalja össze – olyan magyar ez, hogy elképzelni sem lehet magyarabbat. E pillanatban ez – és nem csak a szereplők komor ábrázata miatt – kevéssé ironikus, az meg csöppet sem az, ahogy Árpád minduntalan az odaveszett könyveit siratja. A könyvek mint az emberiség által fölhalmozott tudás megtestesítői – a remény, hogy nem „üresben" pörög a történelem kereke. Az előadás immanens slusszpoénja, hogy (és ahogy) a könyvek mégis előkerülnek. Senki és semmi nem hiányzik: lehet kezdeni újra.

De befejezik inkább. A vándorszínház szétszerel, lebont, összepakol, felöltözik, és kitolja a szekeret az utcára. Integetnek, mosolyognak – mi meg tapsolnánk, de nincsen kinek. Az erőteljesen kézben tartott játékhoz ugyancsak erőteljesen kézben tartott alakítások tartoznak. Avass Attila Antrobus Árpád szerepében mint valami középkorú Ádám éli meg a csapásokat, csakhogy nem ártatlanul és tiszta lappal, mint Madách szimbolikus embere. Ő ugyanis az emberiség megmentésére szakosodott, ezért családfő, és az emberiség az ő igen vegyes családja. Avass Attila a naivitást és a hitet hangsúlyozza játékában – tudván jól, hogy a kontextustól függően ezek változatos hatásokat képesek elérni. Széles Zita Emőke szerepében erősebben él a stilizáció eszközével – úgy rajzolja el a figurát, hogy az asszonyi közhelyek elevenednek meg benne. Juhász Éva Sabinája flott csábító, Nagyidai Gergő Henrikje szüntelenül mutatja önmagában az ölésre kész Káint, Sándor Júlia Gladyse pedig az ön- és éntudatára sosem ébredő „történelmi embert". A rengeteg kisebb szerepben Gerle Andrea, Tamás Kinga, Botos Bálint, Illyés Ákos és a többiek kivált a fegyelmezettséggel tűnnek ki. És jók a zenészek is, amiként mindenki, akit mindvégig fogva tart az erőteljes rendezői irányítás. Márpedig az nem lankad – ezért aztán remekül szórakoztunk.

Csáki Judit
Színház

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi