Carlo Goldoni

A CHIOGGIAI CSETEPATÉ

(Vígjáték két részben)

Fordította: Révay József

Rendező: KOLTAI M. GÁBOR

Bemutató: 2004. november 06.



Szereposztás


Továbbá
matrózok, halászok:
Andrásdi Tibor, Harsányi Zoltán, Kováts István, Mráz László, Sárközi Attila, Szalonna János


Díszlet: VERECZKEI RITA
Jelmez: FÖLDI ANDREA
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA
Segédrendező: NAGY ERZSÉBET


A darab

Goldoni az olasz komédia és komédiaszínház megújítója, aki tevékenységét a hagyományőrzés és a korszerűsítés jegyében kezdte meg. Megszabadította az addigi commediát az állandó maszkok kötöttségétől és egyéni sorsú, valószerű alakokkal, köznapi, életteli szituációkkal tette izgalmasabbá, bonyolultabbá a korabeli színházat. Műveit igyekezett közel hozni közönségéhez: darabjainak szereplői mindig az adott vidék tájszólásában beszélnek és minden aktuális velencei, vagy környékbeli pletykát felhasznált témáinak kidolgozásaikor, hogy még „életszagúbbá” tegye őket.
A címben szereplő Chioggia, Velence egyik vízi „elővárosa” is személyes ismerőse volt: maga is töltött ott egy időt bíróként, így sokat tudott a különböző emberek problémáiról, hétköznapjairól, szívügyeikről, ügyes-bajos dolgaikról. Az egyszerű pletykából aztán évszázadokon átívelő remekmű született, mely a nemek örök harcát állítja középpontba, a birtoklásvággyal összefonódó féltékenységet, a szerelem kínzóan gyönyörűséges ambivalenciáját, az önállóságra és megértésre egyszerre vágyó nőt, a bizalmatlan, gyanakvó férfit, mindezt egy szigorú, zárt, képmutató társadalom tükrében, megspékelve a generációs és családi konfliktusok hagyományos tűzijátékával, vérbő helyzetkomikummal, helyenként már az abszurdba hajló humorral.



Galéria




Kritikák

CSIPKE, CSÓNAK, RÁDIÓ

Mint tudjuk, a színház kiszámíthatatlan. Csak az biztos, hogy semmi se biztos. Goldoni darabjaiban nemigen találunk bravúros dramaturgiát, különösebben mély filozófiai tartalmat, izgalmas cselekményt, trükkös cseleket, meglepő fordulatokat. Igazi erénye az emberábrázolás, pontosabban a kisember ábrázolása. Utálta is érte Gozzi, az átmenetileg győztes vetélytárs. Művészete, amely már két és fél évszázada színpadon tartja darabjait, a részletekben rejlik. A jelenetekben, a mondatokban. Abban, ahogy szereplői beszélnek, ahogyan viszonyaikat összegabalyítják, majd kibogozzák.

A chioggiai csetepaté talán azért is Goldoni egyik legtöbbet játszott műve, mert minden mintegy ciklikusan ismétlődik benne. Az asszonyok összevesznek, majd kibékülnek. A viszályt kikotyogják, a férfiak is egymásnak esnek. A jegyző békét teremt, az asszonyok megint összekapnak. Mehetne ez így, míg világ a világ. A békesség kurta átmenet két háborúság között. A jelentéktelen cselekménynek ez a ciklikussága elvben bravúrosan jelentékeny színészi alakításokat igényelne. A jelentéktelen figurákat és a rendre ismétlődő helyzeteket a színészi bravúr tehetné súlyossá, illetve izgalmasan változatossá.

Nyíregyházán, ahonnan a fél társulat – s tegyük hozzá, a jobbik fele – eltávozott, alig lehet kiosztani a darabot. Aki nemben, életkorban nagyjából stimmel, azé a szerep. Úgy gondolnánk, ilyen körülmények között eljátszhatatlan a darab. S ezt az első percek mintha igazolnák is. Az öt csipkeverőnő, aki hajba kap a halászat idején a faluban maradt egyetlen férfiszerűség, Toffolo sült töke ürügyén, nehézkesen hozza össze az első csetepatét, s a viszonyok is lassan bontakoznak ki, holott mielőbb meg kellene tudnia a nézőnek, ki kinek a kicsodája. A két feleséget alakító színésznők közül Horváth Margit szikárabb egyéniségnek tetszik, mint Antal Olga; a két menyasszony közül Pregitzer Fruzsina belülről jámbor, visszafogott, csöndesen sértett, Széles Zita forszírozottan igyekszik színes, szenvedélyes lenni. Kuthy Patrícia, a kis kacér, rosszcsont Checca alakítója természetesen eleven, józanul célratörő.

A hamarosan megérkező férfiak között markánsabb, erőteljesebb személyiségeket is találhatunk. Tóth Károly erélyes-korlátolt családfőt, bárkatulajdonos főnököt hoz színre, Petneházy Attila befolyásolható melák. Az, hogy Titta Nanét, az öntudatos-érzékeny-sértődékeny halászlegényt, a lányok vágyálmát játszó Tóth Zoltán László akár szerepet is cserélhetne a faluban semmibe vett, folyton bohóckodó Toffolót alakító Portik Györffy Andrással, talán abból is adódik, hogy ezúttal komolyan kell vennünk Toffolo öntudatát, azt az elszánt akaratát, amellyel a jövőjét építi. A másik, általában kizárólag komikus betétként, röhögtető színfoltként felfogott alak a hadaró, érthetetlenül beszélő Fortunato halászmester, Horváth László Attila azonban a helyére teszi a figurát. Mégiscsak ő az egyik veszekedő család feje. Az csak technikai bravúr, hogy a színész pontosan tudja, mikor nem szabad egy szavát sem értenünk, és mikor kell pontosan tudnunk, mit mond. Az viszont a személyiség, a színészi-emberi tapasztalatok valóságos csodája, ahogyan ebben a rémesen hadráló, ki-kivörösödő pukkancs emberkében megmutatja a tekintélyes, okos férfit, a veszekedő chioggiaiak legjózanabbját, aki végül éppen erélyével, tekintélyével döntően járul hozzá a béke megteremtéséhez. Avass Attila a békén saját hasznára is csalafintán munkálkodó jegyzőt szokott hatásos túlmozgásával jellemzi, van benne jóakarat és ravasz hátsó szándék, izgága türelmetlenség és kitartó igyekezet, bár legszívesebben a rádiójából operaáriákat hallgatna. Ez mintha még a Toffolóval és Checcával ügyesen kialkudott édes hármas reményénél is jobban izgatná. Puskás Tivadar sötét öltönyben, kis bevásárlószatyorral járja végig a békeszerzésben ugyancsak szorgoskodó halkereskedő szerepútját, szentimentális kapitalista ő, aki állandón gyümölcsöt visz a mamájának, s mellesleg szépen megformál egy érzelmes monológot. Illyés Ákos méla Altisztje gondoskodik a nézőtér váratlan szórakoztatásáról, amikor arra szükség mutatkozik.

Koltai M. Gábor rendező végiggondolt rendet tart a színen, s nem akarja sarkaiból kiforgatni sem a világot, sem a darabot. Szórakoztató igazságokkal és a szűkös színészállomány ellenére is néhány jól formált emberi portréval szolgál a néző mulatságára, netán épülésére. Földi Andrea a férfiakat mai ruhákba öltöztette, a nők az időtlen feketét hordják. Vereckei Rita színpadképét a foglalkozási jelképek szabják meg: kötélen csipkék szolgálnak térelválasztóként, ezek elhúzásával váltakoznak a helyszínek, jobboldalt elöl meg csónak támaszkodik a falnak. A jegyző vagy fél évszázaddal ezelőtti rádiója nyilvánvaló anakronizmus, de természetesen illeszkedik az előadásba: Chioggiában kétszáz esztendő ide vagy oda, lényegében mindegy. Az 1700-as évek közepétől az 1900-as évek közepéig nemigen változott meg ez a paraszti halász életforma, mentalitás, szokásrend. De talán éppen akkoriban bomlik föl Európa-szerte, amikor ez a bájos kis ribillió folyik a színpadi Chioggiában.

Zappe László
Színház



Carlo Goldoni

Végig nevetett és végig nevettetett egy izgalmakkal teljes évszázadot, méghozzá két nyelven: olaszul és franciául. A kor nevezetes, nagy hatású írói - Voltaire, Rousseau, a Bécsben élő olasz Metastasio, Goethe - elismeréssel írnak, beszélnek róla. Van úgy, hogy vígjátékait egyszerre játsszák Párizsban, Velencében, Bécsben, Weimarban. A felvilágosodás fénykorában ő is harcos felvilágosodottnak számít. De öregkorában, megérve a nagy francia forradalmat, meghőköl. Ezt már nem érti, de a forradalmárok sem őt. Régóta járó ösztöndíját is megvonják. Igaz, később visszaadják, de akkor már 87 éves, hamarosan meg is hal. Halála óta is a legtöbbet játszott színpadi szerzők közé tartozik. A nagy ókori görög és latin komédiaszerzők, és az előbbi században élt Molière után ő fedezi fel a színpad számára a humor új forrásait, amelyek azóta is elemei az újkori és még újabb kori vígjátékoknak. Több mint 150 színjátékot írt, ezeknek java része vígjáték. Olykor azonban, hogy megmutassa, nem kevesebb ő, mint a tragédiaköltők, komoly hangú történelmi drámákkal arat sikereket. A tragikus sorsú bizánci hadvezérről, Belizárról írt ifjúkori drámája ugyanolyan zajos siker, mint "Két úr szolgája" című komédiája. - Szakadatlan író volta mellett volt rendező, színigazgató. És közben fiatal kora óta igen jó hírű jogász. Chioggiában évekig bíró, Velencében mindvégig az ügyvédi kamara tagja, tudós hírű, keresett perbeli képviselő. És nyelvészi buzgalommal kutatja az olasz, majd a francia tájszólásokat. Ezt az ismeretét fel is használja mint humorforrást. - E mozgalmas életet nagyon is jellemzik a szerelmi kalandok, házassága előtt az olyan nagy szerelmi botrányok, hogy hasznosabb menekülnie előlük, nehogy büntetőügyekké váljanak. Természetesen a szerelmi bonyodalmak is alkotórészei humorának. Jellemkomikum és helyzetkomikum - vagyis lélektani tartalmú vígjáték és váratlan fordulatokkal is nevettető bohózat egyaránt otthonos az ő színpadán.

Ez az évszázad a konokul fennmaradni akaró feudalizmus és a polgári változásokat - forradalmakat, reformokat - előkészítő felvilágosodás kora. Angliában már az előbbi században lezajlott a polgári forradalom, Franciaországban fénykoránál tart a felvilágosodás filozófiája és irodalma. A színpadokon már irányító múlt tragédiában is, komédiában is Shakespeare és a francia klasszicizmus. Élnek azonban az előbbi korokból örökölt színpadi formák is, mindenekelőtt az álarcos szerepalakítások és a vígjátékokban a "commedia dell'arte". Ezeknek nincs megírt szövege, csak a cselekmény menetét őrző canavacciók (kanavászok), amikor is a dialógusokat a színészek rögtönzik. Ez a műfaj háttérbe szorítja a szerzőt, a színész érzi magát alkotóművésznek. Goldoni egyik nagy újítása, hogy lassanként kiszorítja ezt a meggyökeresedett módszert, és újra a mű alkotójává emeli az írót, költőt, akinek a szövegét - a maga művészetével - csak tolmácsolja a színész. Goethe és Schiller weimari színháza éppen ezért ismeri fel nagy fordulatnak Goldoni vígjátékait.

Az a jogásznak induló fiatalember, aki majd a jogi pályát is sikeresen futja be, már iskolás korában feltűnik mint szellemes dialógusíró. Apja jó hírű velencei orvos volt. Nagy műveltségű férfiú, aki a lehető legjobb nevelést igyekezett adni hamar tehetségesnek mutatkozó fiának. Ő azonban gyakran kényszerült távol lenni családjától. Sokfelé hívták gyógyítani, anyagi jólétüket ennek a jövedelemnek köszönhették. Fia nevelését egyedül nem irányíthatta, felesége azonban nemcsak nagyszerű házastársa, de szokatlanul művelt, irodalom- és tudománykedvelő asszony volt. A leendő írót ránevelte az olvasás szeretetére, a tudományok gyönyörűségére. Akárcsak a férje, ő is hamar rájött arra, hogy a jogtudás minden tevékenységnél hasznos. Goldoni pedig eleve jó tanulónak bizonyult, hasznosan nevelte az otthon, a szülői példaadás. Latinul, görögül, franciául tudni - ez gyermekkorától fogva természetes volt. Az antik görög drámákat és főleg a latin vígjátékírókat - Terentiust, Plautust - végigolvasta. Ezektől tanulta meg a humor lényegét. A korai papi iskolákban is kiváló tanuló volt, majd a jogtudományokat oktató tanintézetekben gyönyörködve itta az ókori, középkori és saját korabeli jogi ismereteket. Úgy készült tudósnak, hogy már diákkorában drámákat írt. És az életben megismert érdekes alakokat szerepekké formálta. Előbb vidéki színjátszók, majd hamarosan városi színészcsoportok is felismerték drámáinak hatásosságát. Akkor még nem is dőlt el, hogy mindenekelőtt vígjátékíró lesz. Korai tragédiáit is szívesen fogadták. Már chioggiai bíró korában, de még inkább, amikor Velencében már keresett ügyvéd, a színházak egyre szívesebben látták vidám színjátékait.

Velencéből azonban menekülnie kellett, mert egy be nem váltott házassági ígéret folytán házasságszédelgés és előlegzett hozomány elsikkasztásának vádjával büntetőeljárás indult ellene. Tehát városról városra költözött. Az egységes Itália még nagyon távol volt, az olasz városok és tartományok külön-külön kis államok voltak. És szinte mindenhol másképpen beszéltek. Az olasz nyelvről ugyanis mindmáig sokan úgy vélik, hogy olasz nyelv nem létezik, az "olasz" gyűjtőneve az Itáliában beszélt, egymástól nagyon eltérő tájszólásoknak. Egy lombardiai olasz és egy szicíliai olasz ugyanúgy nem érti egymás beszédét, mint egy francia és egy német. Goldoni pedig, ahol csak járt, igyekezett alaposan megtanulni a tájszólást, és hamarosan azon a tájszóláson írt komédiát. Ezek fogalmazása közben jött rá arra a humorforrásra, hogy egymással beszéltet különböző tájszólású embereket. Olaszul beszélnek, de alig vagy egyáltalán nem is értik egymást.

Ez a nevettetés egyre többfelé lett népszerű. Goldoni témavilága is tetszett. A nézők saját világukat érezhették a színpadi játékban. A falu, a városi utca vagy főtér, a tengerpart, esetleg a kocsma vagy a piac volt a színhely. Az alakok pedig jellegzetes jellemek. A "Világfi", a "Hazug", a "Fogadósnő", a "Ravasz szolga" - aki esetleg két eltérő természetű urat szolgál, a "Felfuvalkodott" esetleg az "Alamuszi". Mindenki ismer ilyeneket, holott a színpadi szerzők általában nem ilyenekkel foglalkoznak. Goldonit tehát hívták is mindenfelől. Jogászi tevékenységét is abbahagyta. Hol az egyik városban volt színigazgató, hol a másikban rendező, néha helyenként maga is fellépett színészként. A színdarabot azonban mindig maga írta. Eközben íróként is, rendezőként is szívósan igyekezett megvalósítani újításait, amelyek mindmáig hatnak a színházi gyakorlatban. Ez nem volt könnyű, a színészek tiltakoztak, olykor lázadoztak ellene. Az egyszerűbb feladat az álarc nélküli játék megszoktatása. Ez az ókor óta természetes játékforma a színpadokon sok helyütt már visszahúzódott. Angliában, utána Franciaországban már uralkodó volt a maszk helyett a maszkírozás, vagy saját arccal, esetleg festett és ragasztott szakállal módosított orcával való játszás. Itáliában azonban csökönyösen megmaradt vagy visszatért a jellemet jelző álarc. A színészek sokáig féltek saját arcukkal játszani. Ez a saját arccal való játék volt a "mimika". Újféle magatartásra késztette a színészeket. Mégis egyszerűbb volt leszoktatni őket az álarcról, mint a "commedia dell'arte" módszeréről, hogy tudniillik a színész né rögtönözze a szöveget, hanem azt mondja, amit az író vagy költő írt. Ez ellen indulatosan küzdöttek a színészek. Szerintük a szerző dolga csak annyi, hogy leírja a cselekmény menetét, s jelezze, mikor melyik személy szólal meg. A hogyant azután valósítsa meg a színész. Ezek a színészek úgy is érezték, hogy a színdarabot a színész valósítja meg. Goldoni előre megírt dialógusait a színészet megsemmisítésének látták. Ez ellen lépésről lépésre kellett küzdeni. Ennek módszere az volt, hogy a főhős szövegét szóról szóra megírta, de a többi személyét csak jelezte. Persze a megírt irodalmi, esetleg költői szöveg hatásosabb volt, mint a rögtönzések. Ezért lassan a mellékszereplők is kívánták vagy legalább elfogadták az egész színjáték végigszövegezését.

A műfajokban is újításra volt szükség. A commedia dell'arte mellett már a reneszánsz óta létezett a zenés-táncos "pastorale", a későbbi operett elődje. Monteverdi óta bevett műfaj lett a végigénekelt opera. Goldoninak is szüksége volt olykor zenére, de olyanra, amely csak kíséri-színesíti a cselekményt, és nem zavarja a dialógusok megértését. Ki is találta a mondott szöveg és hangszeres zene olyan vegyítését, amelyben világos a cselekmény, és külön-külön is gyönyörködtető a zeneszám. A zenészek nem is riadtak vissza a kísérőzenék komponálásától. A kor legnagyobb itáliai muzsikusa, Vivaldi is szívesen működött együtt Goldonival az új műfaj, a "zenés vígjáték" megvalósításában.

Az egyre népszerűbb írónak számos ellenfele is volt. Régi ízlés, maradi politika riadozott a felvilágosodás szellemétől, ez pedig áradt a kritikus élű jellemvígjátékokból is, a harsány bohózatokból is. Az ellenfelek közt volt egy igazi nagy tehetség: gróf Carlo Gozzi, szemléletében megrögzött, a feudalizmust örökkévalónak tartó író, költő, vitatkozó. Az ő műfaja a "mesejáték" volt. A különböző népek népmeséiből formált színes játékokat. Ő írta például a "Turandot"-ot, a "Szarvaskirály"-t. Sikeres is volt. Amikor Goldonit meghívták Rómába, ott szembekerült Gozzival. Személyes vetélkedés és politikai ellentét volt ez. Végül is a műfajteremtő, tehetséges arisztokrata elűzte Rómából a műfajteremtő tehetséges polgárt.

Híre azonban már eljutott Párizsba is. A franciák meghívták. Jó ideig vezethette a híres "Olasz színházat" (Théâtre des Italiens), amelyről mindmáig Boulevard des Italiens-nak nevezik a körutat, ahol állt. Neki mindegy volt, hogy az anyanyelvén vagy franciául ír. Utazgatott is az országban, hogy tanulja a tájszólásokat, és nevettessen azzal, hogy egy gascogne-i beszélget egy elzászival, és nem értik egymást. Hosszú évekig élt Párizsban. Ott írta franciául prózai remekművét: önéletrajzát. A felvilágosodottak lelkesedtek érte, a nagyközönség ünnepelte, az államtól életjáradékot kapott. De túl volt már a nyolcvanadik évén, a felesége meghalt, már csak olykor-olykor írt még egy vígjátékot. És egyszerre kitört a forradalom. Minden megváltozott. Már nem értette, mi is történik, nem is gondolhatta, hogy felvilágosodott barátaival együtt ő is ezt a forradalmat készítette elő.

Hiába látogatott haza Velencébe, ott is idegen volt már. Végül megüzenték, hogy visszakapja életjáradékát, hiszen a forradalmárok legértelmesebbjei is tudták, hogy hozzájuk tartozik. Azt még megérte, hogy a járadék első esedékes részét átvehette. Örülhetett neki néhány napig. 87 éves korában meghalt. A 150-nél is több vígjátékból legalább tízet máig is játszanak mindenütt, ahol van színház.



Néhány szó Chioggiáról

Chioggia római eredetű kikötőváros, a középkorban a Velencei Köztársaság második legnagyobb települése. A halászhálóra emlékeztető elrendezés jellegzetes képet nyújt a csatornák szabdalta, hidakkal átszőtt városkáról. Az eredetileg Clodia, Cluza nevet viselő helységet a legenda szerint az etruszkok alapították, az első írásos feljegyzés a római korból származik. Később, a népvándorlás során ez a kis kikötőváros lett a majdani Serenissima Regina, a velencei állam magja. 902-ben a kalandozó magyarok is eljutottak erre a területre és jelentős pusztítást végeztek. Chioggia igazi jelentőségre 1100 körül tett szert: ekkor már fejlett kereskedelemmel rendelkezett, és ekkor lett püspöki székhely is. A XIV. században a város komoly csatározások színhelye volt, a Velence és Genova között, a tenger uralmáért folyó harc legjelentősebb ütközete zajlott itt le, melyet hosszadalmas és véres csaták után végül a velenceiek nyertek meg. A háborúknak és a lakosságot tizedelő járványoknak köszönhetően a város lassan veszített korábbi jelentőségéből, lakóinak fő tevékenysége a halászatra korlátozódott. A Velencei Köztársaság bukása (1797) után Chioggia egy ideig az osztrák birodalom része volt, majd 1866-ban az Egyesült Olasz Királyság tagjává vált, Velencével együtt.

A chioggiaiak fő foglalatossága tehát a középkortól kezdve a halászat volt. A halászok gyakran hónapokon át kint voltak a tengeren és végig hajózták a környező partvidéken kívül az egykori Jugoszlávia és Albánia partjait is, a gazdagabb zsákmány reményében. Ma már a halászok nem tesznek ilyen utakat, területük is jóval lecsökkent: 1945 óta egy nemzetközi egyezmény értelmében csupán Triesztig mehetnek. A bárkák rendszerint kora hajnalban indulnak a nyílt tengerre és 3-4 órát töltenek kint; miután visszatértek, a kifogott halakat eladják a halkereskedőknek, akik azt jó áron értékesítik – ez utóbbi metódus keveset változott az évszázadok során. Régen a család minden egyes tagja kivette részét a halászatban: az asszonyok szőtték otthon a hatalmas hálókat, és amikor a férfiak visszajöttek, olykor segítettek a halak tartósításában és értékesítésében is. A gazdagabb halászok hajóikat gyakran díszítették faragott díszekkel, angyalfigurákkal, vagy különböző népszerű szentek alakjaival – így kevésbé féltek a hajótöréstől. De a halászoknak más gondokkal is szembe kellett nézniük; mivel a bárkákon csak pár hétig tudták eltartani a halakat, ha a kedvezőtlen széljárás szerint nem tudtak a megfelelő ütemben haladni, előfordult, hogy a zsákmány egy részét vissza kellett dobniuk a tengerbe, nehogy rájuk romoljon.

A nők Chioggiában is vertek csipkét, mint bárhol a lagúnák vidékén, ez azonban csak a helybeli forgalomra korlátozódott, inkább csak afféle jövedelem kiegészítés volt a szegényebb családoknak. A helybeli népművészet egyik jellegzetessége a terrakotta pipa – amennyire a 40-es évekig nem volt elterjedt itt a cigarettázás, olyan népszerűségnek örvendett a pipa, vagy a szivar. Még napjainkban is exportálnak chioggiai terrakotta pipát, többek között a távoli Ausztráliába is.

Mint a legtöbb tengerparti nép esetében, az itteni konyha jellegzetes fogásai a különböző halételek: sült és főtt lepényhalak, tőkehalak, pérhalak, paradicsommal és olajbogyóval, tintahallal és kagylóval ízesített tészták, hagymával és citrommal készített, sűrű hallevesek. Velencében ínyencségnek számít a zsenge chioggiai radicchio, minden jobb étterem étlapján szerepel. Karnevál idején Chioggiában is élénkebb az élet, szól a zene, táncolnak az utcákon, a serpenyőkben sül a fánk, s gesztenye, az édes sütőtök.

Chioggia tulajdonképpen mindmáig Velence „kisöccse”, csak kissé szürkébb, egyszerűbb, szegényesebb változatban: de zászlójában büszkén viseli Szent Márk szárnyas oroszlánját, ahogy lakói is mind a mai napig a lágyabb, helyenként keleties zamatú velencei tájszólást beszélik.

(Gianni Scarpa és Sergio Ravagnan nyomán)

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi