M, VAGY MÉGSEM

Rendező: BODÓ VIKTOR

Bemutató: 2004. szeptember 25.



Szereposztás



Látvány: BODÓ VIKTOR
Dramaturg: TASNÁDI ISTVÁN
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

Néhány hétig, néhány színész egy teremben… erről néhány szó…

Keresgélés, elemzés, részletezés, improvizációs technikák elemein alapuló munka néma és szöveges improvizációk és színészgyakorlatok - játékok, helyzetgyakorlatok, szerepnapló írás, mozgásra, beszédre, gesztusokra vonatkozó tréning. Munkánk legfőbb célja, nem egy produkció létrehozása, inkább pusztán a keresgélés, a tapasztalás és a megismerés maga. Nem akarunk szórakoztatni vagy megdöbbenteni. Ez most inkább rólunk szól. A munkánkról. Nincs üzenet, nincs tanulság. Azon nézőink számára lehet majd érdekes játékunk, akik nyitottak színházi kísérletekre. Gyertek, nézzétek!!!
Ja igen, a játékidő…khm…nos….több mint egy óra, kevesebb mint kettő…



Galéria




Videó




Kritikák

KORLÁTOKAT DÖNTÖGETŐ RÉSZEGSÉG

Energiával teli virgonc produkció, fegyelmezett, mégis fékevesztett örömködés és ökörködés az M, vagy mégsem című produkció a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában, Bodó Viktor rendezésében. Egy rakat színész beszabadul egy terembe, darab, kötött szöveg, különösebb szándék nélkül, és kipróbálják egymást. Felmérik, ki mire képes. Végeznek mozgás- és beszédgyakorlatokat, pofákat vágnak, őrülési, kikészülési attrakciókat mutogatnak, nyelvet öltenek, gúnyolódnak. És közben halálra élvezik, amit csinálnak. Elvileg fütyülnek a nézőkre, gyakorlatilag azért Tasnádi István neve dramaturgként szerepel, ő nyilván valamelyest gatyába rázta a szabadon burjánzó ötleteket. Tulajdonképpen helyzetgyakorlatok sorát látjuk. Bodó szereti a mozaikokból építkező és nem egészen felépülő előadásokat, már a remek Attack is lezserül egymásba fűzött, rögzített improvizációk halmaza, csakúgy, mint a Ledarálnak, eltűntem. De ezekben azért van némi cselekményszál, az M, vagy mégsem erre sem tart igényt. Ez határtalan szabadságot ad mindenben: abban is, hogy a különböző részleteket egyenlőtlenül dolgozzák ki, vannak erős és kissé elnyúló, de bizonyos pontokon fölszikrázó jelenetfoszlányok. Amikor velünk szemben hordókon ücsörögve ugyanazt a néhány mondatot ismételgetik, különböző hangsúllyal, egymástól átvéve a szavakat a szereplők, akkor vannak briliáns felvillanások és üresjáratok. Amikor viszont mindenki hihetetlen nekibuzdulással, féktelen lendülettel és mégis figyelve az összhatásra, lázas hevülettel dobol, akkor dermesztően szép pillanatok születnek. Bodó és színészei – Jenei Judit, Juhász Éva, Sándor Júlia, Szabó Márta, Fábián Gábor, Illyés Ákos, Kedvek Richárd, Nagyidai Gergő, Petneházy Attila – kedvvel és magukat nem kímélve kísérleteznek. Keresik a saját határaikat és a színházéit. Szeretnék áthágni azokat. Nem centizik ki a lépéseiket, bedobnak apait-anyait, aztán lesz, ami lesz. Ezúttal pezsgő humorú, fancsali este lesz belőle, ami nem hiszem, hogy korlátok tömkelegét döntögetné, de szép hitvallás a színház mámoráról. Arról, hogy ez a szertelen művészeti ág miképp tud megrészegíteni alkotókat és közönséget egyaránt.

Bóta Gábor
Magyar Hírlap



NAGYON KORTÁRS

Aztán meghajlás után, mikor mindenki szedelőzködik, visszajönnek a játszók. Közülük öten felállnak a hangszerekhez – csak most vesszük észre, hogy jobboldalt hátul zongora, bőgő, komplett dobszerkó, két rézfúvós hevert idáig. Örömzene kezdődik, a nézők visszaülnek a helyükre. Négy színésznek nem maradt hangszer, ők a színpad közepén rágyújtanak, civilként figyelik tovább a felálló zenekart. Érezni, hogy valami nem stimmel, nehezen hihető, hogy Szabó Márta ilyen jól szaxofonozik. Belesimul a dzsessz motívumaiba, ahogy a többiek is lazán, fesztelenül játszanak, akárha anyanyelvük volna a zene.

Nekem egyedül a zongorán játszó Kedvek Richárd gyanús az elejétől fogva, mintha csak a Nagyon eksztatikus zongorista művész című film forgatásán játszaná a címszerepet. Aztán lassan kiürül a színpad, a játszók egyenként leteszik a hangszereiket, de a szám persze megállás nélkül szól tovább; fél tizenkettő van, mire végül a playback is elhalkul, s az utolsó taps is elhangzik.Az előadás végén egyszerűen hálát érzek: nem akartak becsapni. Bodóék nem hazudnak szakrális színházat, nem akarnak rítust teremteni – mondani sem kell, épp ettől jöhet létre néha mégis. Az előadást ismertető rövid szövegnek inkább még mentegetőzésíze van a szórólapon. „Nem akarunk szórakoztatni vagy megdöbbenteni… Nincs üzenet, nincs tanulság." Az ilyesféle kísérőszövegeknél mindig félő, hogy mellébeszélésről van szó. Mert az első néhány percben tényleg még nyílt a kérdés: a próbák során bevált, és a társulaton belül jól működő poénok „ülnek-e" a közönség előtt is. Büntetlenül ki lehet-e pakolni egy egyszerű csapatépítő tréninget a nézők elé? Különösen érvényes kérdés ez a Vidéki Színházak Találkozóján, ahol ismeretlen nézőknek adatik elő az M, vagy mégsem, nem pedig a nyíregyházi közönség tekint be a jól ismert városi társulat kulisszái mögé. Aztán Bodó–Tasnádi nem is megválaszolja, sokkal inkább egyszerűen érvényteleníti a kérdést.

Darab nincs – az alkotók bevallása szerint néma és szöveges improvizációk, különböző színészgyakorlatok laza füzéréből áll össze a produkció, melynek célja „a tapasztalás és a megismerés maga". Egy fiatalember lép a publikum elé, és köszönteni próbálja. Az egyik néző azonban krákogni kezd, túlságosan hangosan ahhoz, hogy elhiggyük: nem beépített ember. Aztán egy másik is artikulálatlan hangokat ad ki magából, a mellettem ülő srácnak pedig megszólal a mobilja. „A Canesten a hűtő mögött van" – közli a hívóval. Végül mindegyik játszó a nézők közül ugrik ki a színre, ahol szoborkompozícióvá merevednek. Így állnak hosszú-hosszú percekig, vörösödő szemmel, mikor végre az egyikük odasziszegi a szomszédjának: „Te, mi most miért csináljuk ezt?" Az egész előadás erre épül: a jelenetek többsége egy-egy koncentrációs gyakorlat végsőkig feszítése, amelyet az elejétől fogva kikezd – sajnos nincs rá jobb szó – az önirónia. A kifejezést azért nem használom szívesen, mert divatos úgy alkalmazni, hogy sokszor valójában cinizmust takar; márpedig amíg az önmagunkon nevetni tudás képessége tényleges esztétikai minőséggé válhat, addig ez utóbbi legfeljebb szánalmas emberi magatartás marad. A nyíregyháziak előadása úgy tudja kinevettetni a színházi munkát, hogy közben érezhető a mesterség iránti alázat. Kevesen képesek erre: nem veszik komolyan magukat a színpadon, miközben magát a színpadot mindvégig komolyan veszik. Legtöbbször ez fordítva van, különösen éppen a „nagyon kortárs előadások" esetében. „Ha valaki ebben történetet vélne felfedezni, az szóljon nekünk" – hangzik a szereplői instrukció az előadás elején. Bodó tehát előre megfosztja a produkciót bármilyen lehetséges narratívától, s ezzel gyakorlatilag a szék háttámlájához szögezi, ellazulásra kényszeríti a fürkésző-elemző attitűdhöz szokott nézőt. Az alkotók azonban ennél is tovább mennek az önreflektív (na, ezt vajon így mondják-e; pontosabban: mondják-e így?) színházi nyelv tekintetében. „Miért kell mindig formabontónak lenni?" – üvölti artikulálatlan hangon, magából kikelve az egyik játszó; s a néző felszabadultan nevet, mert szívéből szólnak, hiszen sokszor érezte már ezt, de a „nagyon kortárs előadások" szüneteiben inkább izmusokkal dobálózott, vagy egyszerűen engedte, hogy becsapják hazug komolykodással. Persze az M, vagy mégsem azért lehet hiteles, mert a szűk másfél óra másról sem szól, mint folyamatos útkeresésről, valóban komoly kísérletezésről. Katartikus élményt nyújtani ökörködéssel – Bodó és csapatának titka mintha ebben állna; és persze abban, hogy ez véletlenül sem válik deklarált céllá. „Óh, szent bohóc-üresség" – énekli Esti Kornél, aki elég jól áll az irodalmi tőzsdén, lépten-nyomon idézgetik. Az M, vagy mégsem nem akar se üres, se szent, se sekély, se mély lenni. Játékot ígér, és ezt be is váltja. Ahogy tisztességes játékoshoz illik.

Fekete Márton
Színház

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi