John Webster

AMALFI HERCEGNŐ

Ruszt József emlékének

Fordította: Vas István

Rendező: KOLTAI M. GÁBOR

Bemutató: 2006. március 25.



Szereposztás

  • FERDINÁND, CALABRIA HERCEGE: AVASS ATTILA
  • BÍBOROS, A BÁTYJA: HORVÁTH LÁSZLÓ ATTILA
  • HERCEGNŐ, A HÚGUK: SZÉLES ZITA
  • BOSOLA, BÉRGYILKOS: FAZEKAS ISTVÁN
  • ANTONIO, A HERCEGNŐ TITKÁRA: PORTIK GYÖRFFY ANDRÁS
  • DELIO, ANTONIO BARÁTJA: BOTOS BÁLINT
  • CARIOLA, A HERCEGNŐ SZOBALÁNYA: GERLE ANDREA
  • JÚLIA, A BÍBOROS SZERETŐJE: ANTAL OLGA
  • ORVOS: BALOGH GÁBOR
  • ÖREG HÖLGY: ANTAL OLGA
  • GRISOLAN, UDVARONC /1.TISZT / 1.SZOLGA / 1.ZARÁNDOK / 1.HÓHÉR: BALOGH GÁBOR
  • PESCARA, UDVARONC /2.TISZT / 2.SZOLGA / 2.ZARÁNDOK / 2.HÓHÉR: RAJKÓ BALÁZS

Továbbá
LAHLOUH DÁNIEL, VÁMOSI MÁTÉ, DANKÓ ISTVÁN


Díszlet-jelmez: VERECZKEI RITA
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA


A darab

A mindig divatos rémdráma műfaji kellékei nem sokat változtak az idők során: testvérszerelem, vérbosszú, őrült intrikusok és kísértő holtak… Webster darabja azonban különleges módon él e kellékekkel, s nem véletlenül emelkedik ki a korabeli „pszicho-horrorok” tengeréből. A világ színházainak kedvelt repertoárdarabjaként az Amalfi hercegnő évszázadról évszázadra csak modernebbnek tűnik – izgalmas és felkavaró módon beszél a hatalom romboló, deformáló erejéről, a személyiség félhomályos labirintusáról, arról, hogy külső és belső démonai közt hogyan őrlődik fel az ember, vagy hogyan maradhat éppen önmaga.


A szerző
John Webster (?1570-?1630), Shakespeare kortársa, az elismert Jakab-kori drámaírók egyike. Darabjait ugyanazon színészek és társulatok számára írta, mint Shakespeare. A kortársak gyakran teszik szóvá a korabeli tudományos felfedezések, optikai szerkezetek iránti megszállottságát, és előszeretettel emlegetik a kor legvéresebb rémdráma-szerzőjeként.

A kor
A darab egy olyan korban fogant, amelyet meghatározott két egyház viszálya: az anglikáné és a katolikusé, amelyek homlokegyenest ellenkezőt gondoltak életről, halálról és túlvilágról. És meghatározta Kopernikusz nemrég publikált kötete a bolygók mozgásáról, ami porrá zúzta az addig bevett világképet. Az embereknek többé fogalmuk sem volt, középpontja vagyunk-e a teremtésnek vagy parányi foltja; vajon eltervezett rend szerint zajlik-e életünk vagy nem több a vakszerencse játékánál; vajon tisztítótűz vár ránk vagy az ismeretlen… Ha az égre néztek, egy mértani ábra ragyogott fölöttük hidegen és sötéten, amelynek szabályaihoz többé nem maradt közük.

A darab
Az Amalfi hercegnő az ekkoriban divatos rémdrámák közé tartozik; a korabeli krimik, borzongató történetek közé. Reneszánsz horror. Csupa gyilkosság és bosszú, elátkozott szerelem és kísértő holtak… Mégis azért veszik elő a színházak újra és újra, mert megrendítő módon ragadta meg egy korszak (s így a létezés) bizonytalanságát: mert különleges módon beszél lázadásról és függetlenségről, a hatalom deformáló erejéről – arról, külső és belső démonai közt hogyan őrlődik fel az ember, vagy hogyan maradhat éppen önmaga.



Galéria




Videó

Reklámfilm az előadáshoz (készítette: Pál Tamás)






Kritikák

„A CSILLAGOK TENISZLABDÁI”

Reneszánsz rémdráma a Móricz Zsigmond Színházban

Haszonlesés, aljasság, őrület – tisztaság, szerelem, pusztulás: – az Amalfi hercegnő kulcsmotívumai ezek. John Webster műve a végletek drámája: a reneszánsz mester erkölcsileg elrettentőnek láttatott világa elevenedik meg a Móricz Zsigmond Színház színpadán.

Webster (? 1570 – ? 1630), Shakespeare kortársa, 1614-ben bemutatott olasz témájú darabjában velejéig romlott társadalmat mutat: hősnőjét az anyagi haszonszerzés vágyától hajtott testvérei kergetik a halálba. A végletesen förtelmes websteri világ és napjaink között nem nehéz párhuzamot vonni: Koltai M. Gábor rendező és Sediánszky Nóra dramaturg is ezt teszi. S hogy a háromórás játék mégsem rendít meg igazán, az nem csak az ő felfogásuk eredménye. Hanem mindenekelőtt a szövegé. Webster fenségeset és alantast költői emelkedettségbe foglaló nyelvének megértése nem kis erőfeszítést igényel a nézőtől. Vereczkei Ritának a szöveget térbe kivetítő, kriptát mintázó, a fekete, fölfelé szaladó előfüggöny mögé álmodott díszletei az első pillanattól kezdve a végzetszerűséget sugallják. (A kortalanságot szuggeráló jelmezek eklektikáját csak fokozzák, egyben az egész játék hatását gyengítik az olyan eszközök, mint az írógép és a Ljubitel fényképezőgép…)

Koltai M. Gábor a hercegnő és a bérgyilkos alakjára koncentrált: Széles Zita rendkívül impulzív módon láttatja a tiszta szerelmet megélő, özvegyből ismét asszonnyá és anyává lett nő sorsát. A mű központi figurája Bosola, a bérgyilkos: Fazekas István némi hamleti rezignációval átitatott gazembere, aki olykor filozófiai–lírai magaslatokba szárnyal, s „a csillagok teniszlabdáinak” nevezi az embert, máskor érzelem nélkül öl, telitalálat. Bosola a websteri filozófia esszenciája, a drámatörténet legendás szerepe: Fazekas kitűnően formálja meg ezt a démoni gonosztevőt. Ferdinándot, Amalfi hercegnő bátyját, aki meg akarja akadályozni, hogy özvegyen maradt húga ismét férjhez menjen, mert az örökségre pályázik, Avass Attila állítja elénk. A bűn súlya alatt megőrülő herceget Avass olykor külsődleges eszközökkel jellemzi. Testvérét, az elvetemült bíborost Horváth László Attila fegyelmezetten formálja meg. Antonio, a hercegnő titkárából annak férjévé lett fiatal szerelemes Portik Győrffy András őszinte megfogalmazásában látható. (A kisebb szerepekben Gerle Andrea, Botos Bálint, Antal Olga, Balogh Gábor, Rajkó Balázs tűnik fel e riasztó világ színpadán…)

Az Amalfi hercegnő a reneszánsz idején kedvelt rémdráma műfajába tartozik. Összetett, sokrétű nyelvi regisztereken megszólaló mű, amely a romlottság, a hitványság, a becstelenség közegében az igaz érzelmekért küzdő asszony áldozattá válásával az immoralitás tombolására figyelmeztet. Nézőjének feladatot ad, ezért nem szórakoztató, hanem gondolkodtató színház. Nehezen értelmezhető, de töprengésre késztető játék.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



JOHN WEBSTER: AMALFI HERCEGNŐ

A színpad előterében álló egyszerű alumínium keret mögött, egyébként sem túl cifra díszletben (az egyik oldalon emelkedő falon két állát fogó, gondolkodó alak, meg egy harmadik, amelyik a kalapjába időnként vizet köp) játsszák az Amalfi hercegnőt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Néha-néha nekidől valaki a hideg középkori porolónak, hogy így mondjon valami okosat, az előadás egy pontján a tövébe kerül a korábban – ha a színpadon volt – mindig mögötte elhelyezett kisasztal a rajta lévő, koponyára applikált gyümölcsöstállal: hogy mindez jelent-e valamit, esetleg valami különöset, vagy csak az a célja, hogy hűvösen övezze John Webster borzongatónak tartott rémdrámáját, nem derül ki. Nagyjából-egészében nem derül ki semmi. Ha ezt hibának nevezzük, nem kifejezetten Koltai M. Gábor rendezése mulasztott: a nem könnyű nyelvezetű drámát olvasva is igen talányos, miért kell pusztulnia a címszereplő hercegnőnek férjestül, gyerekestül, szobalányostul; ugyanakkor jó lenne, ha látnánk erről valami elképzelést a színpadon.

A hercegnőt, aki özvegy volt, és titokban újra férjhez ment az intézőjéhez, családjával együtt testvérei, az egzaltált, utóbb teljesen eszét vesztett herceg és a kemény, számító bíboros irtatják ki. Egyik vélemény szerint azért, hogy a nemesi vagyon egyharmada ne vesszen el holmi rangon aluli házasság folytán, mások szerint a gyilkosság mozgatója a féltékeny és csalódott herceg, Ferdinánd saját húga iránt érzett szerelme, az is lehet, hogy a bíborosnak jön rosszul testvére szégyellendő lépése; avagy leginkább mindezek együtt vezetnek a borzalmas végkifejlethez. Legyen bárhogy, Nyíregyházán nemigen kapunk választ a kérdésre. Ami bizonyos: a hercegnő férjhez megy, mert ezt mások nagyon ellenzik. Mutatna legalább igazi szerelmet Antonio iránt (ugyanúgy nem mutat, ahogyan Ferdinánd sem iránta), érteném, hogy ezért akár meghalni is érdemes, de még ez sem látható. Számomra felismerhetetlen a koncepció: a játék elmeséli ugyan, micsoda gonoszok is ezek a testvérek, a reneszánsz horror azonban külcsín marad, a belbecs kevés.

Tanácstalanságomat a fentieken kívül megannyi mozzanat fokozza.

Az előadás elején nagyobb szerepet kap az említett ráma, néhány jelenetben állóképekből – akárha festményből – lépnek ki a megszólalók (megjegyzem, van úgy, hogy nem csak a legelső mondatukkal); előfordul, hogy a fiútestvérek által felbérelt gyilkos, Bosola csettintésére mozdulnak meg az addig merev alakok (ő valóban egyfajta rezonőr, és részben irányítja is az eseményeket), aztán ez a megoldás valahogyan elfelejtődik. Nagyon nem is kár érte, hiszen végig nem mondana sokat. Valami hasonló történik az utolsó két színben, ellenkező előjellel: a szereplők egymástól távol, széken ülve játsszák el, hogyan öli meg Bosola – először a bíboros helyett véletlenül – Antoniót, aztán a bíborost, végül Ferdinándot, és hogyan kap ő maga is halálos sebet a Ferdinánddal való „dulakodás" közben (miközben Ferdinánd a bíborost is megsebzi): így merevednek bele mindannyian az örökkévalóságba; értem én, hogy a helyzet már-már abszurd, de ennyire? A hercegnő titokban megy férjhez; azt, hogy ezután gyermeket vár, a szöveg szerint megfelelő ruhával próbálja palástolni, ami ehhez képest szemtelenül szűk, az áldott állapotot csak az nem ismeri fel, aki vak, a hercegnőt megfigyelő bérgyilkos azonban csak gyanakszik. A házasságra a hercegnő által kiszemelt, erőtlen, az eseményekkel sodródó Antonio az első (a szöveg szerinti harmadik) felvonásban a hitvesi ágyon, lepedő alá bújva hallgatja végig, hogyan kéri számon Ferdinánd a húgán a viselkedését. Aztán a herceg – anélkül, hogy tudná, ki bújik meg a lepel alatt – tőrt szorít a gaz csábító nyakához: megölhetné a gyűlölt férjet, de nem teszi; ez persze nyilván nem az ő dolga, hisz a kezét ilyen tettel nem mocskolja be, ez így azonban teljesen indokolatlan. A testvérénél sokkal reálisabban gondolkodó, velejéig romlott bíboros, aki egyébként már-már szadista módon ad-vesz kielégülést szeretőjénél, a nőt mérgezett imakönyvvel küldi a másvilágra, aztán mielőtt őt magát leszúrnák, ezt az imakönyvet lapozgatja, majd ujjait szinte kéjesen nyalja végig: meghalna tehát mindenképpen, hiszen végül is öngyilkos lesz. Miért is? Nemigen hihető, hogy megbánta volna tetteit. Az pedig legfeljebb jópofa, hogy Antonio írógéppel kezdene neki a munkának, mikor a hercegnő diktál, vagy hogy a bíboros katonai ruhába való beöltöztetése során (merthogy a császár megbízásából harcolni megy) egy koldusnak tűnő zarándok fényképezőgépével örökíti meg az eseményeket, meg az is, hogy Ferdinánd a második felvonásban ugyanolyan, csak három számmal nagyobb ruhában jelenik meg, jelzendő, hogy belefogyott az őrületbe. Jut eszembe: az előadásban a bíborost – hiába mondják – nem katonának öltöztetik fel, hanem annak, ami, vagyis bíborosnak; kap azért egy trendi napszemüveget, ami bizonyára jó szolgálatot tesz majd a harcmezőn. A kétségtelenül elhibázott öltöztetés során jelen van a hercegnő is, hogy a bíboros bocsánatát kérje, a fejére borított világoskék kendő egyértelműen Szűz Máriára utal; hogy a rendezői elképzelés szerint nemcsak a gyermekei, hanem az ő fogantatása sem volt szeplőtelen, kiderül: a másik zarándok, nem a fényképezőgépes, megfosztja kendőjétől, jóllehet inkább olyan „ez még jó lesz valamire" arckifejezéssel.

Hogy az, aki a drámát nem olvasta, mindezekből mire következtethet, nem kérdéses: az első felvonást követő szünet végén kedves hölgy kéredzkedik mellém a foghíjas nézőtéren, szeretném jobban látni a díszletet, mert az tetszik, mondja, hogy miről van szó, nem nagyon értem, legalább ne hadonásznának ennyire. Valóban: a dikció sok esetben bizony csapnivaló, különösen a herceg és a hercegnő kénytelenek folyton gesztikulálni, kapkodnak jobbra-balra. Ha kimerülnek, a vízköpő kalapjából hűsítik magukat. Az Avass Attila játszotta, kezdettől fogva rendkívül izgága herceg történetének – talán éppen ezért – nincs íve, kevéssé vehető észre, hogy állapotában valami változás állna be. Hanghordozása, folyamatosan felfokozott jelenléte folytán Avass az előadásban kívülállóvá válik. Hercegnőként Széles Zita is hasonló sorsra kárhoztatott, lázadása csakazértis-magatartás, ilyenként azonban nem rossz. Antal Olga Júliájának (ő a bíboros szeretője) van lehetősége leginkább arra, hogy őszinte érzelmeket közvetítsen, Gerle Andrea szobalánya a hercegnő árnyékában kénytelen végig azt játszani, kicsit túlzóan, hogy ő érti, miről is van szó. Horváth László Attila bíborosa, Fazekas István Bosolája és Portik Györffy András tehetetlen Antoniója meggyőző, ők hárman azonban kevesek ahhoz, hogy a borzongató hangulat létrejöjjön.

Az utolsó jelenetben a herceg, a hercegnő és a hercegnői férj kezüket tarkójukon összefonva, székükön hátradőlve, döglegyek zümmögése közepette adják át magukat az enyészetnek; ők nagyon elégedettek, a falon gondolkodó alakok, ha jól vettem észre, nem annyira.

Karuczka Zoltán

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi