Manuel Buňo

ESZTRÁD SOKK

ŐSBEMUTATÓ

Rendező: BODÓ VIKTOR

Bemutató: 2006. január 7.



Szereposztás


Továbbá
BAJUSZ EMŐKE, FENYVESI VIKTÓRIA, MAJOROS ANGÉLA, SZÁRAZ JANKA,
FAZEKAS TIBOR, GÁTFALVI ISTVÁN, KIRÁLY DEZSŐ, KOVÁTS ISTVÁN,
NYIZSNYIK ÁRPÁD, VERES ZSOLT


Látvány: BODÓ VIKTOR
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

A bank elvette a házamat… a feleségem idegösszeomlást kapott… összetörte a kocsimat két őrült alak, akik ezek után beköltöztek ideiglenes otthonomba… kiengedték a börtönből az öcsémet és a haverját… ők is ideköltöztek… kiderült, hogy az öcsém és a feleségem éveken keresztül… na mindegy… egyik sem normális és elég elviselhetetlenek… megittam 2 üveg mézes pálinkát… nem kellett volna… Áron, aki itt éjjeliőr ebben a raktárban ahol lakunk, most magára haragította az ukránokat, most itt állnak a bejárat előtt és készülnek a leszámolásra… pár méter választ el minket… hát így vagyunk… szerinted?

Vannak helyzetek amelyek kikerülhetetlenek.
Vannak emberek akik elviselhetetlenek.
Vannak dolgok amelyek érthetetlenek.
Vannak szlogenek amelyek rossz helyre kerültek.


MANUEL BUNO ÉLETRAJZA

1952 október 28.-án született az andalúziai Málagában (épp 71 évvel híres honfitársa és földije, Pablo Ruiz Picasso után).
13 évesen családjával együtt Madridba költözött, ez a tény véget vetett annak az ambíciójának, hogy matador legyen, mint hőse és példaképe Juan Antonio Dominguín, akiről később könyvet is írt (El Caballero – A lovag, 1980).
Középiskoláit Madridban végezte, két évig karikaturistaként, fényképész-asszisztensként dolgozott, iskolatársaival pedig utcaszínházi csoportot alakított, Abajo Lope de Vega (Le Lope de Vegával) néven. Csoportjukat az akkori hatalom betiltotta.
1970-ben Barcelonában felszáll egy teherszállító hajóra és Izlandra utazik, hogy tanulmányozza a mélytengeri halászatot és disszertációt ír az éghajlati hatások és a kulturális szokások összefüggéseiről. Fél évig koordinátorként dolgozik Reykjavíkban a később izlandi államelnökké váló, akkor muzeológus és színháztörténész Vigdis Finnbogadottir mellett.
1971 májusában Izlandról - rövis marrakeshi kitérővel- Párizsba utazik. Eleinte karikatúrákat rajzol a La Coupole kávéházban lévő amerikai turistákról. Egy nap lerajzol egy kissl túlsúlyos, hosszúhajú amerikai fiatalembert, aki, amikor megtudja, hogy spanyol, a biakviadalokról faggatja, és megismerve madridi utcazenészi múltját, meghívja másnap egy kis spontán zenélésre a rue Sarrazin stúdiójába egy Fred nevű afrikai utcazenésszel együtt. Harmincöt perces felvett anyaguk azóta világhírű lett, mint az 1971 júliusában Párizsban elhunyt Jim Morrison utolsó ismert stúdiófelvétele. A Lost Paris Tapes címen ismert egyveleg azonban Buno nyilvánosság-irtózata miatt mindeddig „két ismeretlen utcai zenészt” nevez meg Morrison társaiként – Frednek időközben nyoma veszett egy casablancai kocsmai verekedés során.
1972-ben Mexikóban öt hónapot tölt együtt őslakos indiánokkal, s róluk készített fotósorozata világhírűvé válik. A következő néhány évben ornitológiával foglalkozik, majd olajkutatók kétnyelvű tolmácsaként dolgozik a mexikói öbölben.
1976-ban Belizére utazik, ahol úszásoktatóként, majd gyümölcsárusként dolgozik. 1980-ban fogadott hazája színeiben részt vesz a Moszkvai Olimpián, az 50 kilométeres gyaloglásban. Nem ér el helyezést.
1985-ben ismét északon találjuk, ezúttal Alaszkában épít energiatakarékos házakat. E tevékenység hatására hosszú időn át a természetes energiákat propagáló mozgalom élharcosa és lelkes környzetvédő lesz. A 90-es évek elejéig a National Geographic című folyóirat munkatársa.
1989-ben szülőhazája is felfigyel sokirányú tevékenységére, és szűkebb pátriűjában, Andalúziában ő a Sevillai Matadorok 50 Éves Világtalálkozójának díszvendége és moderátora. Buno díszebédeken, fogadásokon és vallásos ünnepségeken propagálja a kereszténység alternatívájaként elképzelet crocieras (kereszteződések) elnevezésű irányzatot, mely a keleti harcművészetek és a hagyományos matador-kultúra összefonódásán alapszik. Idővel Buno olyan népszerűségre tett szert hazájában, hogy még a világhírű rendező, Pedro Almodóvar is megmintázta alakját Kika című kultuszilmje egyik figurájaként…
Buno 1996-ban az Amazonas vidékére utazott, hogy társaival együtt propagandafilmet készítsen az esőerdők megmentésének érdekében. Novemberben interjút adott a perui rádiónak egy új, addig nem ismert madárfaj felfedezéséről, melyet – természetvédelmi elkötelezettségének megfelelően – gaia verdének, zöld földnek nevezett el. Ám e történelmi jelentőségű interjú óta sajnos, sem a smaragdkőhöz hasonlatos apró madárról, sem Bunoról nincs hír, mai napig ismeretlen helyen tartózkodik. Állítólag többen felismerni vélték San Francisco kínai negyedében – sőt, arról is érkezett hír, hogy szubkulturális ihletettségű motelt üzemeltet az arizonai sivatagban…
Passzázs, vagy Sokk néven elhíresült abszurd művét egykori mexikóvárosi tanítványai állították össze különböző fennmaradt töredékek, interjúrészletek, magnófelvételek és egy montevideói hölgy tulajdonában lévő amatőr film felhasználásával.



Galéria




Videó




Kritikák

VÉRESEN KOMOLYTALAN

„M vagy mégsem" – ez volt Bodó Viktor és a nyíregyházi társulat első közös munkájának címe. Az idei előadás első címváltozata (emlékeim szerint) „M vagy mégis" lett volna – ami a lehető legközvetlenebb módon utalt volna a folytatás tényére. Ez persze felesleges; a most született előadáson e nélkül is látható a folytatás és a továbblépés is. Az előző bemutató elszigetelt jelenetei, koncentrációs és helyzetgyakorlatai immár egy kvázitörténetbe ékelődnek, a korábbinál tágabb teret engedve a színészi fantáziának és kreativitásnak.

A történet Nyíregyházán, de legalábbis az ukrán határ közelében játszódik, egy kétes kereskedelmi forgalmat is lebonyolító műhelyben, melybe betoppan a tönkrement vállalkozó és felesége, hogy ott húzzák meg magukat éjszakára. Rövidesen azonban feltűnik a vállalkozó rég (vagy talán soha?) nem látott unokatestvére és annak felesége, akik homályos tranzakciókba próbálják bevonni a csődbe jutott párt. Megérkezik a börtönből szabadult öcs és annak bűntársa is, akik mintha tisztességes útra készülnének lépni, aztán erről megfeledkeznek. Megjelenik (egy frissen rögtönzött buli kellős közepén) a bűnöző öcs fizikailag és szellemileg egyaránt lepusztulóban lévő barátnője, majd – miután a kompánia tagjai válogatott eszközökkel próbálják pusztítani egymást – színre lép az ukrán maffia is… Közben mellesleg kiderül, hogy hősünk öccse és felesége már évek óta kevéssé tartják tiszteletben a házastársi és a testvéri hűséget, ám hősünk sem ártatlan. A történet természetesen csak keret, mely egyetlen percig sem vehető komolyan; Bodó és színészei a végletekig fokozzák a blődlit, színvonalasan megoldott stílus- és helyzetgyakorlatokat építenek egymásra, kommentálják, idézőjelbe teszik a cselekményt, ha kell, zenélnek, ha kell, provokálnak (nem jelentéktelen mennyiségű és igen élethűnek tűnő testnedvek kerülnek többek közt a színpadra), eljátszanak a befogadói elvárásokkal, s amikor már fokozhatatlannak látszik egy szituáció, mindig sikerül elkanyarodni valamilyen újabb őrültség felé.

Az alkotói eszközök változatosak. Bodó maximálisan kihasználja azt az egyedülálló lehetőséget, hogy a nyíregyházi stúdió hátsó ajtaja a szabadba nyílik. „Játszik" az utca is: éppúgy látunk kerékpáros nélkül sebesen guruló biciklit, mint egymásnak koccanó autókat, tanúi vagyunk annak, ahogy a frissen vett kocsit be kell tolni, látjuk az ukrán banda felsorakozását, majd a lendületesen megkoreografált, véresen komolynak azért nem mondható vérfürdőt is. Ami kint zajlik, akkor a leghatásosabb, amikor kiegészíti, ellenpontozza, idézőjelbe teszi a bent folyó történéseket. A gátlástalan, morbid humor amúgy is fő erőssége az előadásnak – ennek talán az a jelenet a csúcspontja, amikor a korábban tisztességes bevásárlást ígérő bűnöző nem pusztán elképzelhetetlen mennyiségű szesszel érkezik vissza, hanem a korábban vásárolt kocsi ellentételezéseként a pénztárgépet adja át a meglepett unokaöcsnek. A pénztárgépen pedig egy csuklóból levágott, vérrel átitatott kéz is található. Lehetne persze filmes idézeteket összeszámolni, példákat emlegetni Tarantinótól Guy Ritchie-ig (mint azt többen is tették a Motel idején), de teljesen felesleges: ezek autonóm komponensei a szertelennek látszó, de biztos kézzel megépített játéknak. Mint ahogy azok az ironikus médiaparódiák, a kifordított, abszurd kontextusban alkalmazott reklám-szövegek is (az unokaöcs elviselhetetlen feleségének gyilkosát például egy közismert televíziós vetélkedő sémáit alkalmazva választják ki, maguk a szlogenek pedig nem könnyen megszámlálható formába csomagolva. Az irónia az egész játékot idézőjelbe teszi: az utolsó, akár sci-fi-paródiának is felfogható csavar a legkisebb értelmet, komolyságot is visszavonja.

Gátlástalanul alkalmazza a társulat a felhasznált formákat is: előfordul, hogy minden átmenet nélkül zenekarrá alakulnak (az észrevétlenül belépő dobostól később alig tudnak megszabadulni), majd egyikük éles iróniával megjegyzi, hogy most is sokat lendítettek a történeten. A bulira dj, táncosnők állítanak be, előbbi a végén akkurátusan kiállítja az áfás számlát is. A formai változatosság mindenképpen fontos, hiszen a verbális dominanciájú, a történetet görgető részekben óhatatlanul is beszűkül kissé a játék, helyenként vészesen közel kerül a „Besenyő család" típusú jelenetekhez – szerencsére egy-egy újabb forma, effekt, ötlet még idejében kibillenti onnan. Hajszálpontosak a ritmusváltások, feszes a tempó, pontosan kidolgozott a koreográfia, mindvégig szórakoztató a játék. A színészi alakítások többrétegűek. Valamennyi színész megteremt egy erősen karikírozott, elrajzolt figurát – Petneházy Attila az örök baleknak tűnő, majd az események által elsodort férjét, Pregitzer Fruzsina a riadtan bámuló, vadak közé keveredett feleségét, Fábián Gábor az infantilis, ütődöttnek tűnő, de minden helyzetből kimászó unokaöccsét, Gerle Andrea az idegőrlő, elviselhetetlen, folyton kavaró, elpusztíthatatlan nőszemélyét, Avass Attila a főnökösdit játszó, nagyszájú, ám életképtelen bűnözőét, Illyés Ákos a fogyatékos elméjűnek tűnő, ám „főnökénél" jóval életrevalóbb bűntársét, Széles Zita a teljesen lepusztult, beszámíthatatlannak tűnő exbarátnőét, Koblicska Kálmán az öntudatos, érzékeny, helyenként brutális alkalmazottét –, ám az eltartott, élesen stilizált figurák mögül folyamatosan kilép a színészi személyiség. Érezhető a színészi kreativitás, a szereplők aktív részvétele a játék megteremtésében. Azt persze nem tudhatom, hogyan készült az előadás, de nyilvánvaló, hogy nem egy teljes egészében rögzített konstrukciót építenek fel a színészek, hanem az általuk életre hívott helyzetekből, jelenetekből épül meg az előadás szerkezete. A rendező egyébként még ezt is ironikus keretbe foglalja: kitalál egy Manuel Buño nevű, sosemvolt andalúz szerzőt, akinek a műsorfüzetben még kalandos életrajzot is kölcsönöz. (A mókás alkotói gesztus legfeljebb finom mosolyt érdemelne, ha nem láttam volna saját szememmel olyan komoly recenziókat, melyek azt elemzik, hogyan írja át, alkalmazza a mai – nyíregyházi – viszonyokra Bodó Viktor Manuel Buño darabját.)

A létrejövő konstrukció persze nem olyan látványos, a formák alkalmazása nem annyira variatív, mint Bodó legfontosabb rendezéseiben. De észlelhető az a tudatos építkezés, ahogy a korábbi előadás tapasztalata, hozama beleépül ebbe az újabba, kialakulni látszik az a közös nyelv, melynek mentén rendező és társulat együtt tud továbbhaladni. S mivel meglehetősen kevés példát látni arra, hogy egy tehetséges, formátumos rendező vendégként rendszeresen, bemutatóról bemutatóra előrelépve dolgozzon egy vidéki társulattal, ez még akkor is örömre adna okot, ha az előadás nem volna ennyire szellemes, pontos és szórakoztató.

Urbán Balázs
Színház



MANUEL BUÑO NYÍREGYHÁZÁN

Nyíregyháza az ország keleti …khm….bástyája. Tudom, mert odavalósi vagyok. Pár évvel ezelőtt, amikor a régi állomásépület még állt, oroszul volt benne kiírva, hogy Kitajszkij Junyivermág (Kínai áruház). Ha tehát abba a lepattant, üres raktárba, amelyet a Móricz Zsigmond Színház Krúdy Kamarája most megjelenít, megérkezik egy ukrán fószer, és közli, hogy teljesen tiszta ügyekre bérelné a helyiséget (drog, cigi, lopott holmi), akkor minden földim „odakap az agyával”, tekintettel az ukrán maffiáról szóló városi legendákra.

Ha ezek után elhangzik az a mondat, hogy: „Csajok, találkozzunk a Barbizonban.”-, már nem is kétséges tovább, ez a Buño gyerek itt járt köztünk. A Barbizon a nyíregyháziak alapélménye, itt lép be mindenki a felnőtt életbe, ez a helyi vállalkozók bulijainak helyszíne. Mivel Buño ezen darabja azzal a szándékkal születhetett, hogy mintegy esszenciálisan összefoglalja az itteni, vagy ehhez hasonló orbitális bulik visszatérő motívumait, nyilván az anyaggyűjtés fáradságos munkáját is itt végezte. Az előadást néző helybéli erőket két érzés kapja el az előadást nézve. Egy: ezek mi vagyunk. Kettő: ez a miénk. Ilyen felemelő lehetett a pestieknek, amikor az első nyócker-film megjelent, és megszólalt benne egy autentikus mondat egy autentikus kerületi figurától. Mondanom sem kell: három kispadot cipelnek be a terembe nem férő nézőknek.

Buño ezekből az újdivatú, nyóckeres-gengszteres közönségfilmekből kölcsönözte a lúzereket és szituációikat, amikor azon gondolkodhatott, mit adjon elő a nyíregyháziaknak. Elsőként is új, helyi jellegű típusokat fogalmaz meg a jellemkomikum minél mélyebb kiaknázására. Olyan tipi fissiket hoz létre például, mint a börtönből épp most szabadult kiskaliber, akit Avass Attila játszik. Remek színész, erre a szerepre pedig telitalálat. 15 éve nézik a helyiek ebben a színházban, mindig ilyen izgága és kezelhetetlen bajkeverőket formáz, és jó komikushoz méltóan kegyetlenül önironikus. Itt is szinte ficánkol a röhejes kisstílűség sziporkázóan szellemes megmutatásában.

Tipi fissik még: a fémkeretes szemüveges melák balfékek: Petneházy Attila és Fábián Gábor. Unokatestvérek az előadás szerint, ugyanolyan a szemüvegük, ugyanolyan nyomik, és menthetetlen lúzerek, miközben egymást akarják megvágni. Petneházy mindig meglep sokszínűségével, tiszteletreméltó a rugalmassága, ahogy előadásról előadásra nemcsak beilleszkedik a produkciókba, de mint itt is, az egyik motorjává válik azoknak. A harmadik tipi fissi, a feneketlenül undok, férjét hátulról kormányzó feleség: Gerle Andrea. A színésznő az előadás legjobbja, kiváló komika rossz testtartású, nyúlósan nyávogó utálatoskodásával. Imádtam Széles Zitát és jelenetét is, aki az Avass Attila által játszott kiskaliber elhagyott nőjét játszotta. A buli meglepetéseként mászik elő valahonnan a háttérből, idegbetegen cigizve kéri vissza a tőle kölcsönkért ötezrest ez az élő roncs. Klasszul le lehet venni róla, milyen volt ezt a nyámnyila gengsztert várni, hogy mikor szabadul ki a börtönből, miközben teljesen bizonytalan lehetett a - valószínűleg csak az ötezres ürügyén létrejött - kapcsolat.

Az andalúziai Buño kiváló figurákat alkotott. (Persze ismétlem, voltak már filmes és színházi elődei is ezeknek az figuráknak.) Tele van szellemes ötletekkel az egyre fékeveszettebb és szürreálisabb buli, amely dramaturgiailag azonban a varrás mentén olykor eléggé foszlós. Ebben már a magyar Bodó Viktor előadásaira hasonlít a produkció: ő az, aki rendezte ezt az előadást. Ahogy előrehalad a lineárisan kibontakozó sztori, egyre inkább egy ötlethalmazra esik szét. Először akkor roppan egyet ez a linearitás, amikor minden egyéb magyarázat nélkül végigmegy a nézőtér előtt egy figura, beül a dobhoz, és az eddig felvonultatott szereplők elkezdenek vele együtt zenélni. Az egyik szereplő zavarosan magyarázkodik, miszerint ebben az eddig marakodás tárgyát képező raktárban, ahová mindenki csak úgy beesik, spontánul buli kerekedik, meglepetésnek volt szánva a színpad a börtönből szabadult kiskalibernek. Na ne. Aztán sokasodnak a váratlan részletek, és csak amikor a legvégén el akarunk számolni magunknak a sztorival, jövünk rá, hogy összerakhatatlan. Beszélnem kell még a nézőtérrel szemközt, a színpad mögé helyezett üvegajtó mögötti betonvályúba komponált burleszkekről is, amelyek szintén páratlanul jók. Ez a különös, kétrétegű színpadi tér kiválóan alkalmas azokra a poénokra, amelyekre használják – de nem lövöm le egyiket se. Szóval, Nyíregyháza népe: ha jót akarsz mulatni, de a nyócker túl messze van ahhoz, hogy belterjes poénjaira kíváncsi lennél, válaszd Bunót. (Megfejtés a gyengébbek kedvéért: Manuel Buño, aki egy kamu életrajzzal szerepel a szórólapon is, természetesen a rendező, Bodó Viktort jelenti.)

Az előadást beválogatták a 2006-os POSZT versenyébe!

Kontextus.hu

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi