Shakespeare

AHOGY NEKTEK TETSZIK

(Vígjáték két részben)

AS YOU LIKE IT

Fordította: Szabó Lőrinc

Zene: Tereskova

Rendező: BODOLAY

Bemutató: 2005. december 3.



Szereposztás


Továbbá
Udvari és erdei urak


Díszlet: MIRA JÁNOS
Jelmez: MIRA JÁNOS ÉS VÉBER TÍMEA
Segédrendező: RAJKÓ BALÁZS


A darab

A SZÁMŰZÖTT HERCEG:
A nagy és egyetemes színpadon
Búsabb darab is fut ennél, amit
Mi játszunk.
JAQUES
*Színpad* az egész világ, (All the world’s a stage,
És JÁTSZÓ RAJTA minden férfi és nő. And all the men and women merely
players)
Fellép, - lelép. Mindenkit sok szerep vár
Az Életben, melynek hét felvonása
A hét kor. Első a’ gyermek, aki
Dajkája karján öklendezve sír.
Aztán jön taknyosan a hajnalarcú
Táskás nebuló, - mint a csiga, oly
Kelletlen mászik iskolába. Mint egy
Nagy kályhalyuk, úgy sóhajt a’ szerelmes,
Bús balladát ír nők szemöldökéről.
A katona szakálla: párducé.
Káromkodás, kényes becsület és düh-
Roham. - Kitüntetésekért előre!
Az ágyúcsőbe is! – De jön a bíró.
Kappanhúson hízlalt kerek pocak,
Szigorú nézés, jól ápolt szakáll,
Avitt a bölcsesség, - modern a közhely,
Így játssza szerepét. A hatodik kor
Papucsba csúszik át, már vékonyabb:
Orrán a szemüveg, övében erszény,
Aszott combján lötyög az új szabású
nadrág. Ekkorra férfihangja már
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sípol, fütyül. - Utolsó felvonás, -
A furcsán szép történetet lezárja:
Ismét gyermekkor, - teljes feledés,
Se fog, se szem, se íz, - se semmi. - És –

ÉLJEN A VIDÁM ERDŐ, ÉLJEN ROBIN HOOD ÉS BANDÁJA! :-)



Galéria




Kritikák

ANARCHISTÁK A ZÖLDBEN

Amennyiben a Rovarok kellemes, úgy a Bodolay Géza átdolgozta-újraírta Ahogy tetszik igencsak kellemetlen meglepetésként érheti a felkészületlen nézőt. Hogy nem a Shakespeare-komédia sokadik színpadi verziójáról van szó, azt már a cím markáns kiigazítása is jól jelzi. Ahogy nektek tetszik – amint a terjengősen megfogalmazott színlapon olvashatjuk, a rendező az angol eredeti figyelembe vételével a hangsúlyt a nézőkre, vagyis önökre/ránk (As YOU like it) kívánta áthelyezni, eltérve a cím korábbi, bevett értelmezésétől, amely a ’tetszést’ emelte ki (As you LIKE IT). S azért is jóval több az, amit látunk a színpadon a megszokott és szükségszerű korszerűsítésnél, mert a Bodolay által színre erőszakolt, megrendezettnek vélt, ám gyakorta saját rendezetlen útjain folydogáló káosz sokszor bizony nyomokban sem emlékeztet Shakespeare eredetijére. Előző mondatom félreérthető lehet: az új, határozott, a hagyományt bátran semmibe vevő olvasat természetesen megtermékenyítő lehet színészi és befogadói nézőpontból egyaránt. S ez a módszer amekkora haszonnal járhat, legalább akkora bűn vak hagyománytiszteletből működni hagyni évszázados, születésükkor is már porladó kliséket. A kecskeméti színház direktora mintha valamiféle középutas megoldást választott volna. A kísérlet kétes értékű eredménye nem egy érvényes új értelmezés, hanem meglehetősen suta megoldások esztrádműsorra emlékeztető egymásra pakolása. A rendezőnek nyomokban sem sikerül egységes világot teremtenie a színpadon. Amikor mégis nyugvóponthoz érkezn(én)ek a történések, azt az általában közönségességbe süppedő, eltúlzott (ön?)irónia miatt pillanatig sem lehet komolyan venni... Óhatatlanul eszébe jut a nézőnek, hogy az így interpretált ’ahogy tetszik’ frázisa mellé egy cinikus vigyor és egy flegma vállvonás is hozzátartozik.

Alapvetően kétpólusúként ábrázolódik itt a világ: elnyomók és elnyomottak, a szabadság tisztaszívű bajnokai és a fondorlelkű kizsákmányolók, őszinték és hazugok, megvilágosodottak és reménytelenek állnak egymással szemben kezdetektől. A leegyszerűsödött kettősségek egész sorozatára készítenek fel a felvonások elején látható kép- és filmbejátszások, melyek az egykor eltiport forradalmakat és balsorsú, hősies áldozataikat örökítették meg a leckéből sosem tanuló utókor számára. Ha a fent lévők valóban így bánnak azokkal, akik odalent vannak, akkor azok számára nem lehet más megoldás, csak a menekülés. Rousseau kifacsart jelszavát elő(lege)zi meg a shakespeare-i mondandó: Vissza a természethez! Komolyan nem nagyon vehető hőseit – már megint! – a civilizáció kebeléből kitessékeli egy sötét, árnyakkal és gyanús alakokkal teli erdőbe. Itt aztán ki-ki képességeihez vagy szerencséjéhez mérten rátalálhat – mire? Talán önmagára, talán a szerelemre, talán csak valami olyasmire, ami korábban hiányzott vagy eltűnt az életéből.

Bodolay színpadán a szövegben kódolt átváltozások-áttűnések, szerepcserék-szerepváltások több szinten megjelennek. Mira János díszlete állványokból, emelvényekből, lépcsőkből álló, a forgószínpad adta lehetőségeket kihasználó, fémes, csillogó lapokkal borított, átlátható alkotmány. Ennek szerves kiegészítői a félembernagyságú kertitörpék (némelyikük bájai kendőzetlenek), egy télapócska meg a Szabadság-szobor derékig érő mása. Az erdei jelenetekben művaddisznó, műbárány és egyéb műjószágok egészítik ki a szándékoltan giccses kompániát. A jelmezek (Mira János és Véber Tímea) hasonmód kuszák és kiszámíthatatlanok. Az erdőbe (részben saját elhatározásból) száműzött anarchisták öregedő rockerekként bőrnadrágban és halálfejes pólóban nyomulnak, miközben a hercegi udvar tagjai újgazdag piperkőcök szabadcsapatára emlékeztetnek. Az egymással össze nem illő elemek sora a díszlettel és a jelmezzel csupán kezdetét veszi: Bodolay egy Tereskova-lemezbemutató koncerttel vegyíti össze a shakespeare-i szöveget, melynek keretében olyan örökzöld klasszikusokat hallhatunk, mint a Tarcan, a Diós kalács vagy az Illatos a pinám című nóták. A szereplők – arányosan az előadásból eltelt idővel, egyre kevésbé meggyőzően – maguk is rendre dalra fakadnak, amikor megszólal a zene. Az ironikus elidegenítésen és a kizökkentésen kívül, melyeket korábban említettem, a gyakori zenei betéteknek egyéb funkcióját nem sikerül felfedezni.

A színészek magukra hagyatottsága visszatérő érzés az előadást nézve, miközben a szerepösszevonások egy izgalmas értelmezés gyorsan halványuló körvonalait rajzolják a figyelmes néző elé. (Magának a cselekménynek is egyik meghatározó szála a fiúruhába bújtatott Rosalinda körül forgolódik – újabb álca, tettetés, szemfényvesztés!) Az erdőbe száműzött uralkodót és a bitorló herceg birkózóbajnokát egyaránt Puskás Tivadar játssza. Fazekas István elébb udvarmester a hercegi udvarban, aztán az erdei filozófus Jaques szerepében mondja bon mot-it – ha igényli közönsége, ha nem. Szintén tanulságokat rejthet magában Horváth László Attila metamorfózisa: Frigyes, a büszke és rátarti trónbitorló a mindenki arcvonásait kisebb-nagyobb mértékben átrajzoló ardennes-i erdő tartotta torz tükörben már „csak” Corinnus, az öreg pásztor... Portik-Györffy András látható a bohóc Próbakő szerepében: darabeleji szellemeskedő bevezetésének elmésebb, jól szerkesztett párja Kuthy Patrícia aprótermetű Rosalindájának dadogó-habogó és önnön jelentéktelensége miatt pironkodó, tétova zárómonológja – a semmiről. Vagy hogy pontosak legyünk: a színház illékony mindenségéről.

A Szabó Lőrinc-féle fordításból a „színház az egész világ” unásig idézett frázisa itt nem egyszerűen lecserélődik. Talán hogy jobban rögzüljön a sor, még angolul is hallhatjuk: „Színpad az egész világ.” A könyvkupac tetején tengődő Jaques szájából elhangzó mondat persze az egész darab kulcsa is egyben. Bizonyos pontokon kétségkívül felmerül annak a lehetősége, hogy a nyíregyházi Ahogy tetszik ezt a mondatot kibontva-továbbgondolva, ha nem is új fejezetet nyit, de legalább hozzátesz valamit a darab gazdag befogadástörténetéhez. Az erősen vitatható és nehezen dekódolható rendezői koncepció azonban ezt a pillanatot nem csupán akadályozza, egyenesen lehetetlenné teszi.

Jászay Tamás
Irodalmi Jelen



TERESKOVA ´68-AS TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSAI A KERTI TÖRPÉKKEL

William Shakespeare: Ahogy nektek tetszik

Bodolay Géza kicsit módosított a megszokott címen – hogy az új címváltozat iróniát, fordítói okoskodást, avagy a nézőnek (recenzensnek) kajánul odadobott magas labdát jelent-e, nem tudnám megmondani. A nyíregyházi előadás kicsit olyan, mintha a Bodolay rendezői-dramaturgiai eszközeiből bemutatott válogatás lenne: megtalálhatók benne a jelentősebb és jelentéktelenebb Bodolay-előadások visszatérő motívumai, gondolatai, az alkotóra jellemző ironikus és önironikus fricskák, rekordmennyiségű geg, sok infantilis ötlet, hasonlóan sok üresjárat s nem kevés üres okoskodás.

A rendező írta prológot Próbakő mondja el: megkéri a publikumot, hogy kapcsolja ki mobiltelefonját, majd ígéretek sorával próbálja szünet után is maradásra bírni a nézőket (megígéri például, hogy a második rész rövidebb lesz, mint az első). Majd kezdetét veszi a Shakespeare-darab ürügyén előállított ötletzuhatag. Az előadás leginkább meghatározó eleme a zene: Tereskovát élvezhetjük, ráadásul koncertfelvételről, így a számok mellett nem kevés (javarészt obszcén kiszólásokat tartalmazó) prózát is hallgathatunk. A zenének nem pusztán aláfestő jellege van, esetenként maguk a szereplők is zenekarrá állnak össze, s éneklik a számokat (vagy imitálják az éneklést). Mira János és Véber Tímea változatosan színes ruhákba öltözteti a szereplőket: van, akinek sorthoz párosított zakó, van, akinek fürdőruha jut, a száműzött herceg és társasága pedig a hetvenes évek rockereire (vagy inkább azoknak későbbi kereskedelmi kópiáira) emlékeztet. A díszletért is felelős Mira János egy térelválasztó szereppel bíró állványt tervezett a minduntalan mozgásban lévő forgószínpad közepére, az állvány alatt húzódik kuckójába a könyveit kupacokba gyűjtő Jaques. A játékteret kerti törpék, kerti vadállatok (szarvasok, vaddisznók stb.) lepik el. Egyik-másik kerti törpének a nemi szerve a vizuálisan leghangsúlyosabb pontja, ám a kerti törpék arra is kiválóan megfelelnek, hogy a magas termetűnek aligha mondható Kuthy Patrícia (Rosalinda) rájuk támaszkodva, magát hozzájuk mérve mondhassa el, hogy fiúruhát vesz, hisz úgyis magasabb az átlagnál.

Nemcsak itt, de az előadás egészében is keverednek a szellemes és a szellemtelen ötletek, poénok. Mintha a rendező mást sem akarna, mint mindenáron megnevettetni ifjú közönségét. Az általam látott délutáni előadáson ennek érezhetően meg is volt a maga hatása („Ez eddig a legkirályabb" – nyilvánította ki véleményét már a szünetben, nagyjából az előadással adekvát nyelvi szinten, egy diákbérlet ifjú tulajdonosa), ám az Ahogy nektek tetszik azért mégsem diákelőadás. Nemcsak azért nem az, mert esténként nem gyerekek nézik, hanem azért sem, mert Bodolay ezúttal is rácsöpögteti a maga mondandóját a poénbevonatra. A „Szabadság – szerelem" eszmekör első felét a különböző tüntetések véres leverését megjelenítő hosszas filmbejátszások hivatottak ábrázolni (a legerősebb hangsúly természetesen a ´68-as diáklázadásokra kerül). Nem maradnak el a jellegzetes „bodolays" kommentárok sem: Jaques lépten-nyomon megjegyzi, hogy egyik-másik mondat, jelenet, gondolat mely másik Shakespeare-darabból köszön vissza (azt a tényt, hogy többnyire az Ahogy tetszik-nél későbbi drámákat említ, némi jóindulattal öniróniaként is értékelhetjük). Nem tudom, a rendező tulajdonít-e mélyebb jelentőséget annak, hogy minden egyes „tetszik" szó után triangulum szól, a szereplők pedig általában sokat sejtetőn az égre néznek, mindenesetre ez sem új: előfordult például – más formában és valamivel indokolhatóbb módon – a Komáromban rendezett Háztűznézőben is. Hasonlóképp nehezen érthető, miért változnak meg kicsit, de hangsúlyosan a teljesen felforgatott Szabó Lőrinc-fordítás egyes mondatai (például Jaques híres monológjában). Mindennek csak akkor lehetne jelentősége, ha az előadás valamilyen viszonyban lenne a szöveggel, ha értelmezné, netán felülírná azt. Ám amikor minden koherens gondolat helyett pusztán a szituációkból kiinduló, de azoktól általában függetlenedő gegsorozatot látunk, nehéz jelentőséget tulajdonítani mind a szöveghez kapcsolódó mondandónak, mind a darabra vetített „Bodolay-toposzoknak".

A színészi alakítások nehezen értékelhetőek. Amikor ugyanis egyik-másik színész kísérletet tesz a szöveg interpretálására, rögvest kiderül, hogy ez ebben a közegben nem működik. E törekvés hiábavalósága leginkább Kuthy Patrícia és Fazekas István alakításában érezhető. Kuthy Patríciának az egyik leggazdagabb női Shakespeare-szerep helyett nagyjából egy amcsi tinikomédia tűzrőlpattant hősnőjét kellene hoznia. A színésznő próbál árnyalatokat kidolgozni, kísérletezik azzal, hogy Rosalinda-Ganymedesből összetettebb, többrétegű figurát faragjon, mint a kezdetben felskiccelt ifjú lányalakból, erőfeszítéseit azonban többnyire elmossa a színpadi forgatag. Fazekas István, ha lehet, még rosszabbul jár: neki Jaques helyett részben egy jelképes figurát, egy egykori hatvannyolcast kell játszania, részben pedig a rendező szellemi auráját, fölényes iróniáját kell színpadilag leképeznie. Bodolay Géza iránti minden tiszteletem ellenére úgy érzem, ez utóbbi nem tartozik az igazán színészboldogító feladatok közé.

A többiek idomulnak az előadás világához, s a szerepek helyett a forgatag egy-egy színes elemét játsszák. A szakmai színvonal és a lelkesedés tekintetében érződik ugyan némi (általában fordítottan arányos) különbség a játszók közt, de ezt inkább csak a fürkészőbb szem veszi észre. Hazudnék, ha azt állítanám, nem mosolyogtam magam is egyes ötleteken, poénokon, ám az így eltöltött, esetleg némi távoli összekacsintással nyugtázott vagy akár az alkotó pihenten kreatív szellemét némi tisztelettel kiemelő percek távolról sincsenek arányban az értelmetlennek érzett, üres, kitöltetlen, kevéssé szellemes jelenetekkel. Ebben az előadásban egy eredeti szellemű rendező árusítja ki – néha meglepően olcsón – szakmai portékáit. Van, persze, akinek így tetszik…

Urbán Balázs
Színház

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi