Németh Ákos

VÖRÖS BÁL

(Színmű)

ŐSBEMUTATÓ

Rendező: TELIHAY PÉTER

Bemutató: 2005. október 15.



Szereposztás


Továbbá
Magyarország népe: TAMÁS KINGA, BALOGH GÁBOR, BOTOS BÁLINT, GYURIS TIBOR,
KOBLICSKA KÁLMÁN, PORTIK GYÖRFFY ANDRÁS, KAMENICZKY LÁSZLÓ


Látvány: TELIHAY PÉTER
Dramaturg: VÖRÖS RÓBERT
Segédrendező: RAJKÓ BALÁZS


A darab

Eljött az ideje annak, hogy az elmúlt évszázad sorsfordulóit színpadra vigyük, hogy közelmúltunk lassan minden problémás, vagy tragikus eseményével szembenézzünk. Németh Ákos erőteljes és drámai jelenetekből építkező, egyszerre látomásos és groteszk történelmi tablója egy különösen kényes időszakról, Magyarország 1918-as, 19-es traumájáról, az I. világháborút követő társadalmi és emberi földrengésekről szól. Egy hatalom és jog nélküli országról, élve az írói szabadság, az öntörvényű látásmód jogával, tabuk nélkül, sajátos költőiséggel. És bár mindaz, amit a darab elmesél, már csaknem egy évszázadnyira van tőlünk, tanulsága nagyon is aktuális: teljes és maradéktalan szabadságunk eléréséhez társadalmi és magánemberi értelemben egyaránt meg kell szabadulnunk a hamis illúzióktól, öncsalásoktól, félelmektől, nagy és kicsi élethazugságoktól.



Galéria




Videó




Kritikák

ÁL(L) A BÁL!

A mai magyar drámaírók félve nyúlnak az elmúlt száz év sorsfordító nemzeti történéseihez. Ha mégis megteszik, akkor inkább a kisember egyéni problémáit, társadalmi kiúttalanságát helyezik vizsgálódásuk középpontjába – sokszor nem kevés iróniával –, óvatos történelmi keresztmetszetet adva közelmúltunkról. Nagy bátorságra vall, különösen egy fiatal kortárs drámaírótól, ha úgynevezett kényes történelmi eseményt ábrázol, vitatott történelmi személyiségeket kelt életre, bár a hitelesség – végül is – nem korlátozza alkotói szabadságát. Németh Ákos tizennyolc évvel ezelőtt írt Vörös bál című drámáját a színlap és a műsorfüzet ősbemutatóként jelzi, noha Andrási Attila már megrendezte Magyarkanizsán, és szerepelt a mű a zalaegerszegi Nyílt Fórumon is.

A mű költőiségét a jelenetszerkesztés és a sajátos dialógustechnika adja. Sokszor van olyan érzésem, hogy Németh Ákos – csehovi mintára – elbeszélteti szereplőit egymás mellett; ezzel érzékeltetve a zűrzavaros helyzetet, amelyben mindenki mást akar, mást mond, mint amit gondol. Egyfajta metaforikus, költői nyelvet teremt: rövid kérdéseket és elharapott válaszokat, lazán kapcsolódó, kis koherenciájú szövegrészeket. Ha a néző nem tud úszni e szövegfolyammal, könnyen belezavarodhat az értelmezésbe, és kirekesztetté válhat. Komoly koncentrációt igényel, hogy a töredezett előadásból – a műsorfüzet történeti áttekintésének segítségével – kihámozza, milyen alternatívák adódtak a társadalmi és politikai továbblépésre Magyarországon az első világháború után.

Egy kibogozhatatlan történelmi helyzet, az 1918–19-es évek bizonytalan, talajt vesztett időszaka elevenedik meg Telihay Péter rendezésében a nyíregyházi színház színpadán. Aki nem ismeri a kort kellő alapossággal, meglehetősen nehezen rakosgatja össze az egyébként izgalmasan megírt, drámai feszültséggel telített, mozaikszerűen összeillesztett jelenetek kirakós játékát.

A színpadkép, a látvány – vörös, fekete és fehér színek uralkodnak díszletben és jelmezekben egyaránt – összehangolása hibátlan. Az összes szereplő báli öltözéket (valamint pincér-, illetve szobalányruhát) visel: a férfiak – a fegyőr, a kihallgató rendőrtiszt, a szociáldemokrata politikus vagy maga Kun Béla – szmokingban vannak; a két női főszereplő estélyiben jár-kel a színpadon. Ezt a képvilágot erősítik fel az egyenletesen vörösre színezett lámpák, aláhúzva a címben rejlő kettős utalást: a vörös színnel összenőtt politikai szimbólumot, illetve a szalonok, báltermek, bordélyok bensőséges és buja félhomályát.

Az előadás első felében párok táncolnak bécsi keringőt, átsuhannak, majd egyre ritkábban és egyre rövidebb időre tűnnek elő ismét. A zene eleinte a Kék Duna keringő, majd egyre sötétebb tónusú, sötétebb hangszerelésű lesz a dallamvilág a mostanában méltán népszerű és sok színpadon (például a La Dance Company új előadásában) feltűnő Apokalyptica segítségével. A báli hangulat észrevétlenül vált át egy fenyegetőbb, nyomasztóbb, szürreálisabb világba.

Már túl vagyunk Kun Béla és társai bebörtönzésén és kihallgatásán; megkapták a teljhatalmat. Ekkor következik a darab tetőpontja: a szabadkőműves szeánsz. A forgásban lévő színpad padlóján hatalmas, égő szabadkőműves-szimbólum jelenik meg, körben vörös Ku-Klux-Klan-álarcot viselő embertömeg térdel. Középen a szeánszot vezető mesterek: a Kereszt testvér, a Korona testvér és az Érc testvér beszél. Nem tudom, ismereteim hiányosak-e, én mindenesetre képzavart érzek a két földalatti szerveződés effajta színpadi szimbiózisában; elvégre a Ku-Klux-Klan brutális, négerellenes, antiszemita akcióival vált hírhedtté; míg a szabadkőművesek testvériséget, felvilágosodást, polgári liberális elveket hirdettek. Zavaromat fokozzák a Jelenések könyvéből, pontosabban a pecsétek felnyitásából elhangzó bibliai idézetek.

A darab felvonultatja a viharos korszak számos politikai szereplőjét, vöröseket és fehéreket egyaránt, valamint az őket közvetlenül körülvevő arctalan embereket. A statisztéria aktívan részt vesz az előadásban, plasztikusan jeleníti meg a „nép széles rétegeit". A színészek láthatóan küzdenek a nehéz politikai szöveggel – s a sok egyenrangúan fontos szerepben nem könnyű kitűnni.

Szamuelynek (Kuna Károly) két arcát látjuk: a hatalomtól megrészegülő politikusé mellett a Mimi (Horváth Margit) ölébe menekülő, szenvedélyes férfiét is. Kettőjük szcenikailag szépen megoldott nagyjelenetében Mimivel fentről leereszkedik az egyébként a föld felett himbálózó ágy. A nő démonikus jelenség ledér hálóingében, alakja itt akár allegorikus is lehet. Uralkodik a férfin, behálózza, jósol neki.

Juli (Molnár Mariann) és Cserny kapcsolata egészen más. Cserny (Illyés Ákos) a zömében tengerészekből álló, terrorista szellemű, rettegett „Lenin-fiúkkal" járja az országot páncélozott vonatán, az úgynevezett „halálvonaton". Az ő életében Juli: szégyellni való „fekete folt". Szüksége van rá mint nőre, de megveti az úri sorból érkező lányt, aki bánatában prostitúcióba és alkoholmámorba menekül. Csak Juli elejtett megjegyzéséből tudjuk, hogy éjjelenként nyoma nincs Cserny durvaságának. Molnár Mariann meghatóan kiszolgáltatott nő; az összes szereplő közül talán ő a legemberibb figura.

A Kun Bélát megformáló – korabeli fotóira fizikai megjelenésében is emlékeztető – Horváth László Attila kezdetben kimért és megfontolt karaktert alakít. Hanghordozása, a hiátusos dikció tiszteletet és figyelmet követel. A későbbiekben – bizonyára rendezői vonalvezetésnek megfelelően – egyre inkább a tanító, a bölcs mester alakját, majd később a megtörhetetlen, eszméiben vakon hívő, sorsát beteljesítő „prédikátor" szerepét ölti magára. Egyre erőteljesebben kirajzolódik a képtelen hasonlat: Kun Béla mint Jézus XX. századi alteregója. Jelenetről jelenetre egyre több a bibliai áthallás; nem csupán a szövegben, hanem sokkal inkább vizuálisan. Kun Béla alakja feltűnik egy fehér asztalon, körülötte az arctalan tömeg, amelyhez szavait intézi. Fensőbbséges pátosszal, egyszersmind egy népvezér leereszkedő gesztusaival beszél, miközben az emberek a kezét fogják, meg akarják érinteni. A megidézett kép: Jézus a tanítványok között. Egy másik jelenetben Pogány Kun Béla lábát mossa és törli kendővel. Az utolsó jelenet talán a keresztre feszítésre utal.

A különböző korosztályok eltérően értelmezhetik az előadást. Az idősebb generációnak az iskolában hallania kellett a kor eseményeiről, a Vyx-jegyzékről, az őszirózsás forradalomról, a Tanácsköztársaságról, Kun Béláról, Szamuelyről, Landlerről, Csernyről és a többiekről. A mai gimnazisták nyilván a történelmi tapasztalaton átszűrt értelmezés szerint ismerkednek meg az eseményekkel. A kettő közti nemzedék viszont – a mai huszonöt– harmincöt évesek – alighanem tanácstalanul üldögél a nézőtéren. Az ő – a rendszerváltás idejére eső – történelemóráikon „elfelejtettek" beszélni erről a kínos korszakról, vagy egyórás tananyaggá sűrítették. Ez történetesen az én nemzedékem. Számunkra szolgálhat Németh Ákos drámája a legnagyobb felismeréssel. Nehéz és fárasztó, nem afféle szombat esti vigalom a Vörös bál, amely Telihay rendezésében áttekintő történelmi tablót tár elénk.

Vida Virág



Történeti áttekintés

A színdarab bátor, elgondolkodtató szembenézés önmagunkkal egy másik, ugyancsak nehezen megfejthető, problematikus korszak tükrén át.

A konkrét történelmi háttér 1918-19, az utolsó pillanat, mikor jogilag (legalább papíron) még létezett a valahai magyar birodalom, és a kor szereplői (vörösök és fehérek) egy birodalom tisztjeinek tudták magukat, és ez tudat szabott horizontot látóterüknek.

A Magyar Tanácsköztársaság létrejöttének közvetlen oka az elvesztett világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia és Magyarország függetlenségének helyreállítása után az ún. Vix-jegyzék volt, amely a Párizsban ülésező békekonferencia arra vonatkozó döntését tartalmazta, hogy Románia és Magyarország között semleges zónát kell létesíteni, és a magyar csapatokat a Debrecen–Szeged vonalig vissza kell vonni. Várható volt, hogy a fegyverszüneti vonalakat később országhatárokká minősítik (mint ahogy ez később valóban történt), ennek aláírását a polgári kormány nem vállalta, visszautasítására viszont nem volt lehetősége. Ezért lemondott, a hatalmat és a felelősséget a kommunistákra ruházta át, azokra a kommunistákra, akik ekkor politikai fogolyként éppen börtönben ültek.

A tanácsköztársaság sajátos államforma, amelyben a hatalmat elvileg a közvetlenül választott tanácsok gyakorolják, ez a proletárdiktatúrának nevezett hatalmi rendszer egyik formája. Az első munkás- és katonatanácsok (szovjetek) az 1905-ös, majd az 1917-es forradalom idején alakultak Oroszországban.

Az új hatalom, amelynek legfőbb irányító szerve a Forradalmi Kormányzótanács volt, a gazdaság, a társadalom és a kultúra terén gyors és egészében a szovjet-oroszországi bolsevista átalakulást utánzó változásokat kezdeményezett. Ezek legfontosabb eleme a magánvagyonok jelentős részének, köztük a földbirtokoknak az államosítása, adott esetben felosztása és az egypártrendszer (proletárdiktatúra) bevezetése volt. A valóban jelentős népjóléti intézkedések ellenére a szovjetrendszer magyarországi kísérletével a társadalom jelentős tömegei szembefordultak. A társadalmi elégedetlenkedés számos alkalommal torkollott helyi jellegű felkelésekbe, melyekre a fennálló hatalom forradalmi terrorral válaszolt. Eközben a román hadsereg elfoglalta a Tiszántúlt, a magyar Vörös Hadsereg pedig megkezdte a cseh-szlovák ellenőrzés alá került Felvidék (a mai Szlovákia) visszafoglalását. Bár az offenzíva (északi hadjárat) rendkívül sikeresen folyt (a Vöröshadsereg felvidéki hadjáratát a világ számos katonai akadémiáján máig tanítják), a békekonferencia ultimátumának engedelmeskedve június 30-án megkezdődött a magyar csapatok visszavonulása. A külső vereségek és a belső elégedetlenkedés hatására a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-én lemondott, és egy mérsékelt politikusokból alakult kormánynak adta át a hatalmat.

Az ezt követő kormányzat a belső helyzetet statáriális eszközökkel konszolidálta, és aláírta a trianoni békejegyzéket.


Néhány szó a szereplők utóéletéről.

Kun (darabbeli életrajza fiktív), Vágó és Pogány a bukás után Szovjet-oroszországba emigrált, ahol különböző koncepciós perek alapján kivégezték őket.

Kunfi ausztriai, Landler franciaországi emigrációban halt meg.

Stromfeld, a Ludovikán végzett császári és királyi tiszt, (nevéhez fűződik a hadsereg megszervezése és a felvidéki hadjárat), a Felvidék kiürítésével nem értett egyet, és lemondott. A bukás után börtönre ítélték, megfosztották rendfokozatától, kitüntetéseitől és nyugdíjától.

Csernyt, a tengerészt Körmenden akasztották fel.

Szamuely, a gabonakereskedő fia, a Frontmögötti Bizottságok elnöke a bukáskor Ausztria felé menekült, útközben fogták el, öngyilkos lett a mai Burgenland területén. A falusiak kövekkel dobálták meg a koporsóját.

VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi