Weöres Sándor

A KÉTFEJŰ FENEVAD

Rendező: KOLTAI M. GÁBOR

Bemutató: 2007. február 17.



Szereposztás



Díszlet-jelmez: VERECKEI RITA
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA
Segédrendező: NAGY ERZSÉBET


A darab

Weöres Sándor 1972-ben írott darabja (sokak szerint a magyar irodalom legtalányosabb, mások szerint legjobb drámája) háború idején játszódik, 1686-ban, a törökellenes hadjárat utolsó pillanataiban, amikor az új megszállók, az osztrákok elűzik Buda alól a régit, a törököt. A kétfejű fenevad, amelyet megírása után tizenöt évig nem engedtek bemutatni, nem hagyományos színmű: bohóctréfa és szürreális kalandtörténet, nyelvi bravúr és dühödt ítélet: hol játékos, hol lidérces álmok sorozata.
Álom a háborúról: az állandósult ostromállapotról, a menekültek országútjáról és légópincéjéről, az áttekinthetetlen csapatmozdulatokról, az országrészeket lakatlanná dúló vészről.
Álom az országról két világbirodalom, Kelet és Nyugat határán; az ütközőországról, mely hol egyikhez, hol másikhoz csapódik, miközben cinikus háttéralkuk sora köttetik a feje fölött; az országról, amelyben állandósult, végletes megosztottság uralkodik; az önsajnálatba, folytonos viszályokba, elérhetetlen álomképekbe süppedt alvó országról.
Álom a túlélésről, az örökös átöltözésekről: azokról, akik politikusi túlélésük érdekében váltanak ruhát és személyiséget; azokról, akik rémületükben vélik úgy, hogy nem tehetnek másként; azokról, akiknek a történelem és a sodródás nem hagyott más lehetőséget, minthogy az egyre-másra fölvett ruhák alatt elfelejtsék, kik is valójában – és azokról, akik minden jelmez és álca alatt is önmaguk tudnak maradni.
Álom a szerelemről: a lehetőségről, hogy a menekülés, széthullás és ideiglenesség közepette az egymásba kapaszkodás, a másik ember nyújthatja a túlélés – és talán a boldogság – egyetlen eszközét.



Galéria




Kritikák

KÉTFÉLE MÚLT EGYBEMONTÍROZVA

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad
Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

Talán csak a rend kedvéért érdemes szóvá tenni, hogy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház műsorfüzete szerint Weöres Sándor 1972-ben írta A kétfejű fenevadat, s csak tizenöt év múlva kerülhetett színre. A Magyar Színházi Portál – ugyancsak a színházra hivatkozó – előzetese szerint viszont a mű 1968-ban született, ám ugyancsak tizenöt évet várt színpadra. A tizenöt év nagyjából az 1968-as dátumhoz képest stimmel. A darab ugyanis Bucz Hunor Térszínház-beli rendezése után, 1984. január 27-én került színre a Vígszínházban Valló Péter rendezésében, Kaszás Attilával, Pap Verával, Bánsági Ildikóval, Tahi Tóth Lászlóval a fontosabb szerepekben. Tény, hogy a Magvető 1983-ban megjelent kötetében (Weöres Sándor: Színjátékok) az 1968-as évszám szerepel. Ám Tüskés Tibor alapos tanulmánya és mások visszaemlékezései, s főképp egy interjú a költővel az 1972-es dátumot igazolják. A darab ekkor a pécsi színház számára, a soron következő évadban való bemutatás szándékával íródott.

S ez a renden kívül két dolog miatt is fontos. Az egyikre a mai fiatalabb korosztályok nyilván a legkisebb figyelmet sem fordítják. Azt a műveltebbek biztosan észben tartják, hogy 1968 volt a nagy nyugati diáklázadások éve. Talán azt is, hogy ekkor volt Csehszlovákiában az emberarcú szocializmus kísérlete, amelyet a testvéri tankok rövid úton elintéztek. Az viszont talán kevésbé tudatosul a mai fiatalabb értelmiségben, hogy ezt az 1968-at Magyarországon az új gazdasági mechanizmus bevezetésének kísérlete előzte meg. Látszólag tisztán a gazdasági, illetve gazdaságirányítási rendszer átalakításáról volt szó, ez azonban elképzelhetetlen lett volna bizonyos politikai pluralizálódás, liberalizálódás nélkül. Manapság, amikor nemhogy a Kádár-kor, de az egész szocialista kísérlet egyetlen monolit tömbként, kommunista diktatúraként vettetik a történelem szemétdombjára, szükségképpen elsikkad, hogy 1968-ban, amikor a magyar csapatok részt vesznek a prágai tavasz eredményeinek eltiprásában, egyúttal a magyar reformot is elpusztítják. 1972 már a nyílt dogmatikus restaurációs kísérlet éve. Más kérdés, hogy ennek az eredménye sem lett több, mint a reformoké. Maradt majdnem két évtizeden át az, amit később pangásnak neveztek el. De ez utólag nem változtathat azon, hogy 1968-ban egészen más volt a politikai helyzet és légkör, mint lett 1972-re. Mindez azonban inkább a bemutató letiltását magyarázza, mintsem a darab szemléletét, mondandóját. Logikusan feltételezhetnénk ugyan, hogy Weöres Sándor 1972-ben friss történelmi kiábrándulást fogalmazott meg, életműve ismeretében azonban ez nem igazán valószínű. Nehéz volna felételezni róla, hogy valaha is hitt azokban az eszmékben, amelyekből akkor kiábrándulhatott volna. Különben is, a hatvanas évek közepén született Octopus, illetve Szent György és a sárkány világlátása sem különbözik lényegesen A kétfejű fenevadétól. A dogmatikus támadás idején Aczél György viszont biztosan nem engedhette meg magának azt a támadási felületet, amelyet egy ilyen darab bemutatása jelentett volna. Bár bizonyára korábban is lettek volna taktikailag érthető aggályai. Abban ugyanis részben igaza lehet Tüskés Tibornak, amikor a darabbal kapcsolatban az antiszemitizmus vádjának lehetőségét veti fel, és abban még inkább, hogy alapos okkal vitatja azt. Ám Weöres alkotását a filoszemitizmus vádja éppúgy érthette volna. Mert bár igaz, hogy emlegetik a haszonleső zsidókat, sőt azt is mondják, hogy az egész világtörténelem valójában az északi vörös askenázik és a déli sötét szefárdok küzdelme, ám az sem nagyon vitatható, hogy az egyetlen épelméjű és ép erkölcsi érzékű figura a műben a pozsonyi kereskedőből lett pécsi kádi, Mandelli Avram, a legemberségesebb, a legnagyobb önfeláldozásra kész szereplő pedig az ő Lea lánya. A filoszemitizmus gyanújától pedig Aczél még a politikai opportunizmusénál is jobban tarthatott.

A nyíregyházi előadás szempontjából még az is fontos lehet, hogy kevéssel 1968 után, 1969-ben íródott Örkény István darabja, a Pisti a vérzivatarban, amely különben már csak mintegy évtizedet várt a színpadra, s amely a huszadik század közepének történetén demonstrál hasonlóan keserű, tragikus és egyben játékos világlátást, véleményt a magyar történelemről. Koltai M. Gábor rendezésében pedig Weöres Sándor műve lényegében Örkény világába, történelmi-társadalmi közegébe kerül. Annak idején a cím kiegészült azzal, hogy: Pécs 1686-ban. A műfaji megjelölés pedig történelmi panoptikumot ígért. A múltra vonatkozás tehát olyan dupla nyomatékkal hangsúlyozódott, hogy véletlenül se gondoljunk másra, mint a jelenre. Nyilvánvalóan szükségtelen lett volna bármiféle kikacsintás a történelmi múltból. A szöveg egésze volt az. Nem is tett ilyesmit sem Valló a Vígben, sem Babarczy László Kaposváron, sem Szőke István, a pécsi bemutató rendezője. Anélkül is nyilvánvaló volt, hogy egy darab, amely cselekményében tagadja a történelmi szereplők jókra és rosszakra való felosztását, következésképpen nem hisz abban, hogy a háborúk pozitív célokért folynak, tehát abban sem, hogy végső soron valamiféle haladás, jobbulás eszközei, egy darab, amelynek summázata a vérontás fölötti, kivételeket el nem ismerő erkölcsi felháborodás – azaz, hogy „Le a világtörténelemmel!” -, az gyökeresen szemben áll a magát rendületlenül valamiféle szebb jövő letéteményesének valló rendszer ideológiájával.

Nem tudom, ki írta a műsorfüzetnek a darab lényegét különben pontosan bemutató szövegét, de az évszám körüli bizonytalanság mindenképpen azt sugallja, hogy az alkotók inkább ösztönösen, mintsem alapos történelmi megfontolások alapján választották az előadás külsőségei gyanánt a II. világháború közegét, azt az időszakot, amelyről Örkény is alapjában hasonló tapasztalatot fogalmaz meg: a történelem kiforgatja az embert önmagából, nemcsak köpönyegének, politikai álláspontjának, de teljes személyiségének is folytonos csereberélésére kényszeríti. Egy nap a világ – vetíti előre a játék korát és összegzi mondandóját egyszerre a korabeli sláger. Vereckei Rita díszlete és jelmezei ugyanezt a kort hangsúlyozzák, a töredezett terek nemcsak a világ filozófiai töredékességét, de a háborús pusztítások, bombázások, ágyúzások okozta rongáltságát is mutatják. Mindenütt bőröndök, ládák, gazdáik nyilván állandóan úton vagy útra készen vannak, állandó létállapotuk a menekülés. Öltözékük szedett-vedett, vagy éppen elvesztették mindenüket, vagy ha volna valamijük, azt célszerű lenne gondosan titkolni. Weöres Sándor pompás szövege meglepően jól szól ebben a közegben. Nyelvtörténeti leleményessége, költői gazdagsága, könnyed szárnyalása az ellentét révén erősödik föl, tartalmát viszont éppen a háborús történelmi helyzet hasonlósága húzza alá. A színészi játékot pedig nem lehetetleníti el a sokszor veretes, többnyire ma már nem használt mondatfűzésű szöveg elmondása. Pedig Weöres darabjai színpadi alkalmatlanságának sokat hangoztatott fantomja leginkább abból születhetett, hogy szövegei túl jók a máshoz szokott magyar színészek számára. Elmondaniuk is kínlódás, játékkal meg végképp nem képesek vele versenyre kelni. A nyíregyházi előadás erre nem is tesz kísérletet. Egyszerűen természetes adottságnak veszik, hogy ezek az emberek így beszélnek. Nem próbálnak a régies beszédmódhoz törleszkedni, nem igyekeznek hangsúlyozottan, forszírozottan értelmezni azt, amiről úgy gondolják, ma már nem egészen világos, és nem próbálnak a régies szöveghez régies beszédmódot kitalálni, egyáltalán, régi embereket eljátszani. A huszadik század közepi adaptáció azért is szerencsés választás, mert feleslegessé teszi a vélt XVII. század megidézését. Közelmúltbeli, szinte mai emberek mondják az avítt mondatokat, s ezzel is a kontraszthatást erősítik föl.

Amúgy egyszerűen jellemeket, viselkedésformákat játszanak. Horváth László Attila fölényes bölcsességű zsidó kereskedő a kádi szerepében, Avass Attila hisztérikusan dühöngő hadfi, Fazekas István praktikus vezér, majd szétfolyt elméjű bölcselő, Tóth Károly betegség következtében kissé még mindig bénult fél arcát is színészi eszközként használva jeleníti meg a tatár kánt és a cigány hóhért, Illyés Ákos főképp a stréber értelmiséginek ábrázolt Windeck szerepében tűnik ki. Losonczi Katalin nagy átérzéssel jeleníti meg Lea körülményekkel nem törődő jóságát, áldozatkészségét. Fellinger Domonkos Ambrus deákja indokoltan jelentéktelen. Szabó Márta karcsú Báthory Susannája az ellenszereposztás sikere. Az általában molettebb színésznőkre elképzelt vérmes hercegnő közönséges szókimondása, férfiak, katonák fölötti hatalma bizonyos intellektuális töltést kap ebben a megformálásban, inkább életstratégiának, mintsem vérmérsékletből adódó szeszélynek hat.

A kétféle múlt költői-színházi egybemontírozása, a XX. századba áttelepített XVII. századi háborúskodás pedig az emberi magatartások lényegét illetően jól illik XXI. Századi békés belharcainkra is.

Zappe László
Critikai Lapok



A HATALOM ÉS A KISSZERŰSÉG

Önmagunkról és a világról kialakított képünk, elképzelésünk megállja-e a próbát? Weöres Sándor gyermekversein nemzedékek próbálták a magyar nyelvet, érezték meg a ritmusát, dallamvilágának játékosságát vagy éppen mély zengését. Sok-sok ezren csodálták képalkotó fantáziáját, meghökkentő szófűzéseit, ringatóztak erotikus verseinek érzelmi hullámain.

Weöres Sándor a színpadon is az maradt, ami valójában volt: költő. Éppen ezért drámai munkáinak is a legnagyobb erénye a szövegen végighullámzó költőiség. Így van ez a Koltai M. Gábor rendezésében a Krúdy Kamaraszínpadon látható A kétfejű fenevad esetében is. Miután megértette a néző, hogy nem véletlenül született meg annak idején a tilalom: Magyarország történelme során folyamatosan egy-egy fenevad éhségének volt kiszolgáltatva. Így volt ez a háború után is. A kétfejű fenevadban egymást követik a képek – mint a lírai versben a metaforák –, annak érdekében, hogy a hatalom szorításában vergődő kisembert láthassuk a színpadon. Mire képes, hogy túlélje a fenyegetettséget, kiből milyen ember válik, ha az erkölcsi kérdések megválaszolására hiányzik a sztoikus nyugalom és az anyagi biztonság. Békében, jólétben talán többet gondolunk magunkról, mint amik valóban vagyunk. Ha a sorsunkat megrengeti valamilyen szélvihar, azonnal kiderül, hogy erkölcsi ítélkezésünk, önmagunkról és a világról kialakított képünk, elképzelésünk megállja-e a próbát.

Ellentétek egysége

A színházat szerető néző megszokta, hogy ritkán van kitéve a nem könnyen követhető játéknak, mert a cselekmény lineárisan fejlődik, a történet elindul valahonnan s megérkezik valahová. A hősök hősök maradnak tragikus pusztulásukkal együtt, a kisszerűség nevetségessé válik, vagy kiderül, hogy a kisszerűség, ha hatalomhoz jut, félelmetes tragédiákat képes okozni. A legnagyobb nehézséget inkább az okozza, ha a képszerű látásmódot, a metaforák iránti érzékenységet, a szürreális látomások befogadása iránti készséget igényli tőlünk az előadás. Mint most, amikor a Móricz Zsigmond Színház társulata egy sajátos színházi élmény megteremtésére vállalkozott. Törekvése jórészt sikerrel is járt.

Igaztalan lenne, ha egy-egy színész játékánál hosszasabban elidőznék, hiszen a színészek egy-egy metafora vagy szürreális látomás alkotóelemei s önmagukban kevesebbet jelentenek. Az egészben azonban visszaadják a színészet ősi rendeltetésébe vetett hitet.

Ezt igazolhatja, hogy többen többféle szerepben is megjelentek: Fazekas István volt uralkodó, főúr, hadvezér, török és osztrák. Losonczi Katalin egy kádi, majd egy bencés pap leánya. Gyuris Tibor bencés apát és szandzsák-bég, Horváth László Attila kádi és német-római császár. Fent és lent, hideg és meleg, yin és yang. Győzelem és vereség. Öröm és bánat. Élet és halál. A létezés.

Nagy István Attila
Kelet-Magyarország



A TOJÁSRAKÓ FENEVAD

Történelmi (láz)álom elevenedik meg a Krúdy Színpadon

„Tehát: le a világtörténelemmel! Le a fulytogató álerkölccsel, a fogolytáborra hasonlatos ál-békével, a rettegő ál-hatalommal! Le a politikával, diplomáciával, s a paktumokkal, melyeket az uralmak a lakosság ellen koholnak!” – mondja Baden őrgróf A kétfejű fenevad utolsó pillanataiban. A néző meg csak kapkodja a fejét, mert érti is, meg nem is azt, amit lát.

A Weöres Sándor-i mű ugyanis nem könnyű darab. A lineáris cselekményvezetésű színházhoz szokott befogadónak egyáltalán nem az. Weöres munkája kaotikusnak látszik: rengeteg szereplő, számtalan helyszín, szerteágazó, nehezen követhető történetek, illetve történettöredékek kusza halmaza. Néhány szereplő köti csak össze a széttartó részeket.

A kétfejű fenevad (melyet a költő a Pécsi Nemzeti Színház felkérésére írt 1972-ben, de csak a nyolcvanas évtized közepén kerülhetett színre) Magyarország törökellenes harcainak végnapjaiban játszódik: 1686-ban. Akkor, amikor az osztrákok elűzik Buda alól a törököket, így azok uralmát felváltja a Habsburgoké. Az ismét kiszolgáltatott sorba kerülő, hánykódó, „két pogány közt” tengődő ország uralkodói, alattvalói, zsoldosai, janicsárjai, török főurai, osztrák hadvezérei és magyar nemesei között pergő sokszólamú históriát Bornemissza Ambrus és Lea szerelme tartja össze.

Az író „történelmi panoptikumnak” nevezi darabját: ez a műfaji megjelölés kettős eredménnyel jár. Egyrészt felkínálja az időtlenség perspektíváját, másrészt pedig bábszínházszerű világértelmezést nyújt: szereplői nem jellemek, hanem eszmék és gondolatok hordozói csupán. (Kivételt képez talán Bornemissza Ambrus és Lea, az ő szerelmük alkotja a weöresi történelmi látomás gerincét).

Koltai M. Gábor rendező, Sediánszky Nóra dramaturg, valamint Vereckei Rita díszlet- és jelmeztervező az 1686-os cselekményt „hol játékos, hol lidérces álmok sorozataként” vetítik elénk. A múlt és a jelen, a török idők és a modern kor szürreális vízióját nyújtva avatnak be abba a világba, amelyben senki sem azonos önmagával, illetve mindenki csak önmagával azonos.

Vereckei Ritának a Krúdy Színpadot amolyan háborús óvóhellyé alakító díszletei között hömpölyög, vonaglik, pulzál a hatalomváltások között túlélni akaró ország, s hangzik fel - a játékot a „színház a színházban” elvét végig kísérő motívum részeként – Karádi Katalin két sanzonja és Cseh Tamás Kelet-Európáról dala is.

Koltai M. Gábor csaknem húsz szereplőt mozgató rendezése maximálisan kihasználja a rendelkezésére álló teret, az adott szcenikai lehetőségeket. (A szöveg erőteljesebb kurtítása az előadás előnyére vált volna). A sokféle műfaji elemet görgető weöresi színház drámáját és humorát egyaránt képes érzékeltetni. A népes szereplőgárdából mindenképpen kiemelkedő Szabó Márta, Fellinger Domonkos és Fazekas István, de rajtuk kívül fontos szólni Losonczi Katalin, Horváth László Attila, Avass Attila, Olt Tamás, Tóth Károly, Illyés Ákos, Balogh Gábor, Nagyidai Gergő, Gyuris Tibor teljesítményéről is.

A Móricz Zsigmond Színház új produkciója elgondolkodtató történelmi (láz)álom a históriáról, amely – Weöres Sándor szerint – „oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehell reájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri…”

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló


Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi