Peter Shaffer

AMADEUS

(Színmű két részben)

Fordította: Vajda Miklós

Rendező: TASNÁDI CSABA

Bemutató: 2006. december 16.



Szereposztás


Továbbá a tánckar


Látvány: CSÍK GYÖRGY
Dramaturg: TASNÁDI ISTVÁN
Konzultáns: SEDIÁNSZKY NÓRA
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

Amadeus – Isten kegyeltje. Akit szeretnek az égiek. Megajándékozzák azzal, ami csupán kevés embernek jut osztályrészül: a zsenialitással. De valóban így van? A zsenialitás valóban ajándék, adomány, különleges jutalom, vagy inkább teher, súlyos-kegyetlen poggyász, mely csak nehezebbé, magányosabbá, veszélyesebbé teszi az életet ezen a földön, kisszerű viszonyok, mindennapi banalitások között?



Galéria




Videó




Kritikák

HARMONIKUS HANGJEGYEK

Peter Shaffer: Amadeus

A színlap állítása szerint a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház az Amadeus bemutatójával kíván tisztelegni Wolfgang Amadeus Mozart születésének 250. évfordulója előtt. A rutinos és enyhén maliciózus színházba járót ez némi aggodalommal tölti el – részint azért, mert eleve fenntartással kezeli az ünnepi megemlékezéseket, részint mert Shaffer darabja elég kevéssé tűnik alkalmasnak az áhítatos ünneplésre.

Úgy negyedszázaddal ezelőtt, amikor színházaink először tűzték műsorukra a szerző talán két legmaradandóbbnak tűnő darabját, az Amadeust és az Equust, éles viták zajlottak a darabok értékéről és az író jelentőségéről. Meglepően éles indulatok feszültek egymásnak, s egészen végletes vélemények fogalmazódtak meg: egyesek valóságos színpadi újítóként tekintettek Shafferre, míg mások silány, egynyári bulvárszerzőnek tartották. Az idő egyik álláspontot sem igazolta: az író reprezentáns darabjait azóta is játsszák szerte a világon, ám kínosan félresikerült előadások sora tanúskodik arról is, mi történik akkor, ha a színpadi alkotók kifinomult művészetet látnak ott, ahol inkább precízen szerkesztett, roppant ügyes, a színpadi hatáselemekkel kitűnően bűvészkedő struktúrát kellene keresniük és lekottázniuk. A Shaffer-drámák előadását két komoly veszély fenyegeti: az egyik, ha a széplelkű, a világot a drámán keresztül megváltani akaró rendező mélylélektani összefüggéseket próbál feltárni az ügyesen variált jellem- és szituációsablonok helyén, s ezek kedvéért a szöveg indukálta színpadi hatásokról is lemond (túl azon, hogy ezzel éppen a mű hiányosságaira derül fény, maga az előadás is rémesen unalmas lesz). A másik veszély a hatáselemek túlfokozása, ami könnyen öncélú hatásvadászatba torkollhat (Shafferre e téren igazán felesleges rálicitálni). Ám ha a rendező pontosan tisztában van a szöveg értékeivel és fogyatékosságaival, előbbieket professzionálisan érvényesíteni, utóbbiakat jótékonyan elfedni képes, ért a színpadi hatás csiholásához, bír stílus- és formaérzékkel, s a két főszerepre megfelelő formátumú és szakmai tudású színészek állnak rendelkezésre, igen erőteljes, hatásos, ízlésesen szórakoztató előadás jöhet létre. Nagyjából ez történt most Nyíregyházán.

Tasnádi Csaba rendezése sem célt, sem mértéket nem téveszt. Az előadásban nincs drámázás, értelmetlen pszichologizálás; Salieri Istennel folytatott háborúja éppen annyira vétetik komolyan, amennyire a drámai szituáció megkívánja. Tasnádi István dramaturgként kicsit kiegyenesítette a szöveget; nyesett is belőle, de egyúttal átláthatóbbá tett bizonyos szituációkat, megemelte egyik-másik szerep jelentőségét. Csík György salieris eleganciát tükröző díszlete akár mai újgazdagok lakását is idézheti. A dizájnos kiépítésű szoba (melyben hátul medence is található, ahol Salieri szeretői úszkálhatnak) gyakorlatilag egyetlen tere a játéknak, a „tömegjelenetek” legtöbbször a szobát hátulról lezáró üvegajtók mögé szorulnak. Ez a megoldás utal a játék keretére is, mely szerencsére túl nagy hangsúlyt nem kap: Fazekas István nem is kísérletezik a történtekre csoszogó vénemberként visszaemlékező komponista megidézésével. A realisztikus játékmód ettől kicsit megemelkedik, de éppen csak annyira, hogy azért a reálszituációk ne veszítsék el értelmüket. Ezt a játékmódot támogatják Ladányi Andrea szellemes mozgásötletei, főként az előadás második felében (például A varázsfuvola szcenírozásánál). Színesek a jelenetek, pergő a játék ritmusa, Salieri magától értetődő természetességgel sétál ki-be a történet és a narráció kapuján.

A színészi alakítások viszont nem túlszínezettek; a gyakran túlontúl is hálásnak vélt mellékszerepek alakítói példás visszafogottságról tesznek tanúságot. Tóth Zoltán László nem kreál tökkelütött arisztokratát a császár alakjából, inkább az ösztönösen jó ízlésű, ám udvari formulákba és nyárspolgári allűrökbe bebábozódott ember ellentmondásait mutatja meg érzékletesen. Molnár Mariann Constance-ként földhözragadt, ám velejéig tisztességes, férjét feltétlenül szerető asszonyt játszik, egyszerű, s éppen ezért hatásos színészi eszközökkel. Salieri tanítványai mintegy az ő ellenpontjaként jelennek meg: Kuthy Patrícia (Katherina) és Jenei Judit (Sophie) a női álnokság számos árnyalatát játsszák el. Bárány Frigyes színészi jelenléte súlyával hitelesíti a nagyvonalú, ám ostoba Swieten báró alakját, Kocsis Antal és Kameniczky László pedig a legkézenfekvőbb eszközökkel, sallangmentesen hozzák színre az udvar egymással is vetélkedő tagjait.

Avass Attila első látásra kissé korosnak tűnik Mozart szerepére, ám az alkati eltérést a színészi játék fokozatosan semmissé teszi. Avass nem Mozart csodagyerek voltára teszi a hangsúlyt; ez az Amadeus, ha megélné a nyolcvanat, akkor is ilyen elviselhetetlenül infantilis, tiszteletlen, alkalmazkodásra képtelen maradna. Ám magatartása távolról sem tudatos nonkonformizmus: viselkedése önnön zsenialitásába vetett hitének megingathatatlanságából fakad. S ezt a hitet a színész annyira érzékletesen jeleníti meg, hogy sikerül a bravúr: a nézőnek sem marad kétsége a komponista zsenialitását illetően. Fazekas István viszonylag szűk hang- és gesztustartományon belül, felettébb színesen játssza el Salieri érzelmeinek változásait, csodálatának és gyűlöletének párhuzamos elmélyülését – majd (a keret részeként) hol fölényesen kommentálja, hol idézőjelbe teszi érzelmeit. Ritka pontossággal felépített, komoly szakmai tudásról tanúskodó alakítás.

Tasnádi Csaba rendezése szerzőt és társulatot is felettébb jó színben tüntet fel. Nem világmegváltásra, még csak nem is a színházi világ megváltására tör, hanem ismételten az ízlés, szaktudás és a professzionalizmus mérhetetlen fontosságáról győz meg. Arról, hogy ez nem feltétlenül szürke iparosmunkát, hanem a maga nemében és keretei közt kiemelkedően jó, hatásos, kultúráltan szórakoztatni képes előadást is eredményezhet. Melyet blöffök, gagyik és értelmetlen nekifeszülések évadjain felettébb üdítő érzés látni.

Urbán Balázs
Színház



A MILÁNÓI MOGYORÓS CSÓK

„Ön, ha szabad így mondanom, egy bámulatos teremtés” – engedi el a programnyitó bókot Amadeus hitvese felé Salieri, az udvari komponista. „Én?… Köszi szépen” – vágja rá furán nemes egyszerűséggel Constanze. Tasnádi István (dramaturg) és Sediánszky Nóra (konzultáns) stílusformulája félreérthetetlenül jelenkori dimenzióba helyezi a középszerű művész és a géniusz öröktől fogva tartó érvényesülési versenyét, s ehhez a nyelvhez pontosan illeszkedik a Csik György tervezte díszlet- és jelmezvilág: archaizáló ruhák/cipők egy sterilitást sugárzóan fehér térben, amelyet azonban titokzatos geometria (derékszögű mélyedésekkel, kazettákkal megbontott felületek) tagol olyanná, amilyet az atmoszférateremtés szándéka diktál. Der Unvergleichliche – az összehasonlíthatatlan – írta Mozartról Karl Barth, a XX. század egyik legjelentékenyebb református hittudósa, ami ódon elvilágiasodott fogalmazásban annyit tesz: „az Isten”. Maiabb szóhasználattal a király volt, egy brutális pasi. Róla legalább annyira szól a Tasnádi Csaba által színre vitt darab, mint a halálos vetélytársról, Salieriről, akinek a személye az aránytévesztő rendezésekben többnyire túlsúlyba kerül.

Tasnádi Csaba emlékezetében – az életkora miatt – talán kevésbé rögzült Peter Shaffer darabjának magyarországi bemutatója a Vígszínházban. A „Kaposvár-jelenség” árnyékában akkor (a ’80-as évek elején) a giccs bélyegét volt illő rásütni a konvencionális dramaturgiájú, szenvedély- és érzelemkutató, romantikus lélektani realista darabokra/előadásokra, s a produkció „mentségére” érdemként említeni legfeljebb a színre vivők professzionizmusát volt szabad. A Szikora János rendezte szolnoki előadás hatása áttételesen bizonyára jelentkezett, hiszen a nyíregyházi látványt jegyző Csik ott a jelmezeket tervezte, ám az áttételességen helyesebb ellenhatást értenünk. Tasnádi Csaba már a külsőségekben is elvetette az olyasféle pompát, amilyen Szolnokon uralta a színpadot, s amely – az ihletettség sugárzása, vagy a tehetetlenség gyötrelme helyett – „beragyogta” a színre szalasztott lelkeket. Ugyanebben az évben (2001) lepték meg a magyarországi közönséget a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának játszói a Thália Színházban. Az ő díszletük gondolatmenete némelyest visszaidéződik bennünk Nyíregyházán, együtt azzal az okos felismeréssel, hogy nem szabad élőzenével megidézni a Mozart-kor udvari hangulatát.

Playback. Az egész előadásnak irányt/arányt ad, ahogyan Kuthy Patrícia Katherina Cavalieriként leköveti ajakmimikával Constanze áriáját (Szöktetés a szerájból), az arcvonásokhoz hozzáigazítja a testmozdulatokat, s a lényéből áradó muzikalitás a teljes hallgatóságból koncertreakciókat vált ki. Még tágabban érvényesülnek az ensemble erények a Figaro házassága táncjelenetében, amelyet a szereplők – a cenzor tiltása miatt – némajátékként is bemutatnak a próbán tiszteletét tevő császár előtt. A képletes koreográfia a prózai jelenetekben szintúgy jól érzékelhető. A bécsi udvar szellemi lakájainak forgolódása a színen valósággal táncrend szerinti, s a lépések ritmusa pontosan leképeződik a beszéd tartózkodó affektáltságában: Bárány Frigyes (A császári könyvtár prefektusa), Kocsis Antal (A császári Opera főintendánsa) és Kameniczky László (Császári kamarás) képlékeny gömbbe (kinetikus burába) fogják a gyámságért esdeklően felnőttködő II. József császárt. Tóth Zoltán László fensége az alájátszott szervilizmusból táplálkozik: ebben a kapcsolati hálóban manőverezve, mértékletesen érzékelteti hatalmi és szellemi súlyának valótlanságát, kamaszuralkodói lénye egész komikumát.

Kamaszok rokonszenve. Ez a kimondatlan lelki kapocs nyit Amadeus számára mozgásteret. Avass Attila felcsúsztatott, tremolált és harsány hanggal robban be a finom udvari környezetbe. Szegletes mozdulatai szélsebesek és visszavonhatatlanok. Az infernálisság bája egyfelől, a tehetség nyeglén természetes kiáradása a másik póluson. A nem asszimilálható, ám elűzhetetlen géniusz, akárha Raszputyin lépett volna elénk Katalin cárnő környezetéből. Ilyen a belépő, a halhatatlanságot s az elveszejtődést megalapozó életfejezet.

A végzet azonban bele van írva a szörnyzsenik sorskönyvébe. Adott esetben ennek egy zsigeri intrikus ármánya ösztönzésével kell beteljesülnie. Fazekas István Salierije figuraelőzmény nélküli, szuverén alakítás. A rendező látványötlete, hogy egyetlen térben játszódjék a darab, erős támaszt nyújt a színésznek. Egy tér – egy tudat. Salieri horizontján tájékozódunk, s az osztatlan közegben Fazekas, miután sorra előrevetíti a tettei következményeit, könnyedén illeszkedhet bele a cselekménybe, alakíthatja az eseményeket s szimultán (párhuzamosan) ítélkezhet önmaga, a steril hedonista felett. A tudat-tere bizonyos beszögelléseiben mindig akad egy kis dugi nyalánkság, konspirációs energiabomba. A porcukorral gazdagon meghintett mandula vezérelte, Milánói mogyorós csók. Sienai diós labdacs! Vénusz mellbimbói. Római gesztenye konyakos cukorban. Utóbbi a csábítás szerszáma. A csábításé, ami kulcsmotívum a nyíregyházi képletben. A bosszú vágya Katherina Cavalieri elcsábításáért. Az akció eredménytelen, ám a jelenet Amadeus hitvesével, a komponista és az apai áldás nélkül eljegyzett nő kapcsolatának eleddig kevésbé kiemelt árnyalatát villantja fel. Molnár Mariann Constanzéját, amikor férje érvényesülése érdekében önfeláldozásra elszántan keresi fel otthonában Salierit, hatalmukba kerítik a nemi ösztönök. Vággyal tekint az erőszak elé, s ekkor visszaidéződik bennünk a szilveszteréji szcéna, amelyben a vádli-méréses zálogbüntetéskor tetten éri őt Amadeus. Messzire taszít az alakítás az éteri bálvány, az ihlető múzsa illúziójától. Molnár Constanzéja vastag vádlijú lélek, telve a szépségbeni másodrendűség bánatával, a kellem bizonygatásának vágyával, meg racionális tramplisággal. Mozart e tulajdonságok árnyékában kerül majd mind közelebb apja igazának felismeréséhez.

A vajúdás a Requiemmel, Avass alakításának végső nagy fejezete a lecsúszás, a negatív megvilágosodás felépítése. Egyben Fazekas Salierije benső életművének összeomlása. A Salieri indulómotívumára Figaro-variációkat rögtönző Mozart; a zongoránál pajkosan vezénylésre lendülő kar, a lényéből áradó természetes géniusz nyomban a bemutatkozáskor rádöbbentette Salierit: a kufárok templomában kötött alkujukat rútul megszegte Isten: az erényéért nem kapott tehetséget cserébe. „Köszönöm, Signore! Vágyat keltettél bennem, hogy szolgáljalak – mi a legtöbb emberből hiányzik –, majd gondoskodtál róla, hogy a szolgálat sértő legyen a szolga fülének. Köszönöm! Vágyat keltettél bennem, hogy dicsérjelek – mi legtöbb emberből hiányzik –, majd elnémítottál. Nagyon köszönöm! Készséget adtál, hogy megértsem a Fölfoghatatlant – mit legtöbb ember soha meg nem ért! –, majd gondoskodtál róla, hogy mindörökre középszerűnek tudjam magam. Igazságtalan Isten! Te lész az Ellenség! Mától fogva nékem Örök Ellenség leszel! És erre esküt teszek…” A teremtésre való képtelenséggel született művésznek alkalmasint identitása az elveszejtő konspiráció: felismeri önmagát, és tudatosan kiteljesedik a lehetőségeiben. Salieri életművét Mozart kiszenvedése képezné, ha a Fazekas István alkotta figura nem lenne éles elméjűnek született intrikus, aki az eszével kénytelen-kelletlen látja be: hiába sorakoznak a tudat-tere másik zugában az Amadeus számára odakészített boros-méregkelyhek, az ármánynál gyilkosabb erőnek bizonyul majd a muzsikus apakomplexusa. Nem ő fog diadalmaskodni a művészellenség felett.

Az előadás úgy őrzi meg Shaffer konszolidált polgári közönségbázisra apelláló darabjának kasszaorientált elemeit, hogy közben – úgyszólván észrevétlen – drámaian eleven antropológiai környezetrajzot emel föléjük. Emlékezetes produkció.

Balogh Tibor
Critikai Lapok





Peter Shaffer mára már klasszikussá vált darabja egy különös párviadal története, melyet két zeneszerző vív egymással a tizennyolcadik századi Bécs palotáiban, hangversenytermeiben, estélyein és árnyas parkjaiban: Antonio Salieri, a kitüntetett helyzetben lévő, sikert sikerre halmozó udvari komponista, és a zabolátlan, egyszerre elviselhetetlen és elbűvölő, tudatos és infantilis géniusz, Wolfgang Amadeus Mozart. A tét a törvényen kívüli zseni számára a hivatalos elismerés, a beilleszkedés, a társadalmi értelemben vett, a túléléshez nélkülözhetetlen karrier; a maga tisztes mesterember voltába lassan beleőrülő Salierinek pedig a mindennél jobban áhított, és örökre elérhetetlen művészi nagyság. Kettejük konfliktusát az egyetemes kultúrtörténet már rég megoldotta – de vajon hogyan alakul ez a küzdelem a színpad sajátos, hol tragikus, hol komikus tükrében?
A Móricz Zsigmond Színház ezzel az előadással tiszteleg Wolfgang Amadeus Mozart születésének kétszázötvenedik évfordulója előtt.

A darabban megérintett a zseni

A színházban ülők is azonnal megérezhették, hogy különleges zenei világba kerültek.
Sokat vagyunk úgy, amióta láttuk Milos Forman Oscar-díjak sorával kitüntetett filmjét, hogy minden feldolgozást ahhoz mérünk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ennek nincs sok értelme. Bizonyos, hogy Tasnádi Csaba, az Amedeus rendezője is nehezen tudta ettől a felfogástól függetleníteni magát. Persze, a legjobb kiindulópont Peter Shaffer drámája volt, amit Tasnádi István „szabott” a nyíregyházi színpadra.

Különcködési hajlam

Aztán itt van még Tasnádi Csaba közismert komolyzene-szeretete, a Mozart-jubileum, s akkor még nem is beszéltünk a dráma egyik legfontosabb gondolati alapanyagáról. Mi a helyes viszonyulási alap a zsenikhez? A középszerűek és a zsenik vajon képesek-e arra, hogy egymás közelében éljenek? Ez persze költői kérdés is lehetne, hiszen zsenivel aligha, középszerűvel annál inkább találkozik az ember. Így aztán nem nagyon van módunk gyakorolni ezt a viszonyt. Marad a teljes elutasítás, a meg nem értés. Ahogy a másság esetében is.
Az Amadeusban inkább Salieri a főszereplő, még akkor is, ha a Mozarthoz való viszony határozza meg Salieri minden tettét. Amint meglátjuk az udvari zeneszerzőt, s elmondja az első mondatokat, tudjuk, hogy a darab az ő belső küzdelméről szól.

Gyermekded játékok

Hiába van hatalma az udvarban, zenei ügyekben hallgat rá a császár, sikerei vannak a színpadokon, pontosan tudja, hogy ez az infantilizmusra, a különcködésre hajló fiatalember (Mozart) egy pillanat alatt megsemmisíti. Ami nála izzadságszagú komponálás, az Mozart esetében az alkotás megszállottsága és gyönyörűsége. Mozart nem tett semmilyen fogadalmat, ő a zene megszállottja, semmi más nincs fontosabb nála a zenénél. Fazekas István Salieri szerepében fegyelmezett színész. Talán túlságosan is az. Alig van különbség a játékában olyankor, amikor a múltat vagy a visszaemlékezés jelenetét alakítja. Hiányzik belőle a démoni erő, amellyel Mozart legyőzésére törekszik. Ezért aztán nem következik belőle az öngyilkosság sem.
Avass Attilára rátalált a szerep. Benne sokkal több a lehetőség arra, hogy Mozart szélsőségekben is megnyilvánuló zsenialitását is megfogalmazza. A gyermekded játékok, az infantilis jelenetek megoldása jól sikerült. Azt azonban kevéssé sikerült megoldani, hogy Mozart ezekben a játékokban és a teremtés lázában égve is ugyanaz az ember volt: zseni. A többiek jórészt a hátteret adták ehhez a kosztümös darabhoz. Molnár Mariann megpróbálta megérteni a szélsőséges érzelmek között hányódó férjet. Kuthy Patrícia és Jenei Judit jól megoldották a két karrier felé törekvő énekesnőt, Tóth Zoltán László az akarattalan, gyenge kezű, már-már operettfigura császárt. Bárány Frigyes prefektusa képviselte a hagyományos erkölcsi elvekhez ragaszkodó ember tartását, Kocsis Antal pedig a hatalmának megőrzésére törekvő főintendást.

A felfedezés ereje

Tasnádi Csaba rendezését már a bevezetőben dicsértük. Nagy érdeme, hogy Mozart muzsikája a felfedezés erejével szólalhatott meg a színpadon: a komoly zenére nem szomjas nézők is megérezték, hogy különleges világba kerülhettek. Ráadásul mindez egységbe ötvöződött a díszlettel, a jelmezekkel, a színészek játékával, a színpadi mozgással. Ennek az egységnek a létrehozása a ritka pillanatok közé tartozik, s jó leírni, hogy ez most a Móricz Zsigmond Színházban történt meg.

Nagy István Attila
Kelet-Magyarország



ZSENI ÉS KÖZÉPSZER DRÁMÁJA

Salieri utolsó éjszakáján idézi meg Mozartot

Eddig háromszor láttam az Amadeust. Mindannyiszor nagy sikere volt, noha nem könnyű darab. Még akkor sem, ha olykor szabadszájú, olykor pedig frivol. Az Amadeus különleges színházi élmény.

A Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) és Antonio Salieri (1750-1825) ellentmondásos történetét feldolgozó színmű, Peter Shaffer opusza 1980-ban íródott. A mű Salieri szempontjából láttatja az eseményeket. Azt a folyamatot tárja elénk, amelynek során a befolyásos és sikeres komponista, találkozván Mozarttal, a zsenivel, rádöbben önnön középszerűségére, s ezért a pusztulásba hajszolja vetélytársát. (Tudjuk a szakirodalomból, hogy a darab voltaképpen fikció: Mozart halálát nem Salieri okozta, hanem valószínűleg reumás láz végzett vele. Salieri halálos ágyán eskü alatt vallotta: nem ő ölte meg ellenfelét, miként azt az akkori bulvárlapok terjesztették.)

Shaffer alkotása voltaképpen kettős dráma, hiszen Mozart sorsán túlmenően Salieri gyilkossá válásának útját is bemutatja. Miközben messzemenőkig Amadeust érezzük közel magunkhoz, aközben megérint az ő borzasztó helyzete is. Annak a zeneszerzőnek a drámája, akit az isten arra teremtett, hogy a zabolátlan viselkedésű Amadeus muzsikáját hallván megvilágosodjon előtte saját semmisége, s ez a felismerés ördögien gonosz páriát csináljon belőle. Ez a kettős művészi-emberi pálya megejtő összetettségében bontakozik ki Tasnádi Csaba nagyívű rendezésében. Az Amadeus kerete Salieri utolsó éjszakája, amikor az olasz zenész megidézi a jövendő kor középszerű árnyait, azaz a nézőket, hogy valljon nekik, hogy könnyítsen a lelkén. Az ő emlékeit látjuk, az ő értelmezésében tárul föl előttünk a bécsi udvar, s benne a két merőben más zenei világ. A Tasnádi István dramaturgiai beavatkozásai nyomán tömörített szöveg – az első rész még tovább rövidíthető lett volna – szerint Salieri “gyónásába” pillanthatunk be. Az öngyilkossággal poentírozott múltidézés közben felvillantott történéstöredékek az ő logikáját követik. Tasnádi Csaba totális színházra törekvő látomása (látványtervező: Csík György) harmonikusan ötvözi a modern díszletek adta színpadképet, a gyönyörű, korabeli ruhák, s a Mozart-muzsika hangkulisszáinak gazdagságát a tánccal és a jelképes erejű színi megoldásokkal. (Ilyen például a Salieri által folytonosan a hátsó medencébe öntözött víz: a Danaidák mítosza szerint a férjüket meggyilkoló asszonyoknak büntetésül örökké vizet kell hordaniuk egy lyukas hordóba.) A tér így nemcsak Salieri lakását, a bécsi udvar egyik-másik termét, hanem akár az alvilágot, az örök, vég nélküli bűnhődés időtlenségét is szimbolizálja.

Salierit Fazekas István kelti életre: játéka oly árnyalt, olyan sokregiszteres, gyűlölet és esendőség, aljasság és személyes gyötrődés között lebegő, hogy – mialatt elítéljük és megvetjük az általa rajzolt udvari komponistát – nem tudjuk teljesen elítélni őt. Mozartot Avass Attila játssza, aki erős színekkel mutatja meg az infantilis, mosdatlanszájú, soha felnőni nem tudó zseni fizikai összeomlásának és szellemi diadalának rettenetes útját. Alakítása különösen az előadás utolsó fél órájában megrázó, amikor az őrülettel hadakozó, a Requiemet az idővel versenyt futva alokotó halandó ember és tündökletes zseni tragédiáját rajzolja meg. Molnár Mariann Constanze szerepében méltó párja Amadeusnak: játékos, önfeláldozó, lázadó, gyerekes, s egyben szerető hitves. A többi, kevésbé megírt szerepben Kuthy Patrícia, Jenei Judit, Tóth Zoltán László, Bárány Frigyes, Kocsis Antal és Kameniczky László látható.

Az Amadeus (zenei vezető Kazár Pál; konzultáns: Ladányi Andrea, Sediánszky Nóra) felkavaró előadás, amelyet látni kell! A nagyigényű produkció katartikus játék, amely néhol könnyeket csal a néző szemébe….

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



KOMOLYAN KOMOLYTALAN

P. Shaffer: Amadeus – Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

Az Amadeus műfaját tekintve jól megcsinált darab. Minden együtt van benne, ami sikerre segítheti a belőle készült előadást. A híres emberek magánéletében való turkálás kedvelt foglalatossága az emberiségnek, s ha mindezt egy hangzatos összeesküvés-elmélettel párosítjuk, akkor a győzelem biztosan nem marad el. Ez persze már önmagában riasztóan bulvárízű, ám az ügyesen kerekre zárt sztori az ilyesmire fogékony rendezők szerencséjére számtalan alkalmat ad az öncélú, ám látványos színpadi megoldások bevetésére. Mielőtt valaki félreértené, megjegyzem, hogy ellenérzéseim kizárólag az alapanyagnak szólnak, nem pedig annak a jól átgondolt előadásnak, amelyet a nyíregyházi társulattal mutatott be Tasnádi Csaba. Ha úgy tetszik, a rendező Tasnádi István dramaturggal együttműködve mentette a menthetőt. A rokokó külcsín csábítóan részletgazdag, ám üres ábrázolásától tiszteletre méltó határozottsággal tekintettek el. Az apró, ám jelentéses változtatásokkal feszesebbre húzták a szöveg szerkezetét. És nem mellesleg átengedték a terepet a két főhősnek, Salierinek és Mozartnak. Számomra az előadás legfőbb erénye egyetlen tétel alapos körbejárása. Eszerint a lelketlen bálványok kora lejárt. Tasnádi rendezése a lelki-testi párbajt vívó két főszereplőt nem piedesztálon álló, körberajongott szobrokként, hanem élő emberekként meri és akarja ábrázolni mindvégig.

Mondhatja rá bárki, hogy ez nem nagy kunszt, hiszen Shaffer eredetijében is a trágár, az udvari etikettre fittyet hányó Mozart meg a földi hívságok mindegyikére kiéhezett, megalomániás Salieri egymás ellen kijátszott alakjával találkozunk. Mégsem adom meg magam: amit máskor lomha közhelynek és tartalmatlan ellentétnek érzek, az a nyíregyházi színpadon a pompás színészi játéknak köszönhetően megkérdőjelezhetetlen evidenciaként köszön vissza. Fazekas István Salieri, Avass Attila Mozart figurájában mutat fel váratlan mélységeket, miközben mindkettejük alapos elemzés után született alakítása egyetlen közös pont felé irányul. Papírízű szellemalakok helyett itt ugyanis összetett jellemek állnak szemben egymással, ezáltal tartalommal és feszültséggel feltöltve a gyakorta kiszámítható helyzeteket. Salieri lehetne démoni kisugárzású, a szálakat magabiztos kézzel a háttérből szövögető, titokzatoskodó alak. Fazekas Salierije ehelyett gyermekien falánk, rokonszenves fickó, aki az élet örömei helyett már jó ideje csak a süteményeket habzsolja. Dús önirónia fűszerezi az alakítást. Merthogy ez a Salieri pontosan tisztában van a saját és ellenfele helyzetével – most és mindörökké. Attól válik igazán emberivé, hogy nem is tetteti, mintha aggódna a megváltoztathatatlan sorrend miatt. Ehelyett derűs, rezignált beletörődést érezni rajta. Tudja, hogy az örök második vagy inkább a sokadik hely az övé, élete utolsó néhány órájában pedig megpróbálja maga és a nézők számára is megfejteni, mi vezetett el idáig.

Avass Attila Mozartja bonyolult személyiség. Nem a magasztalt zsenit játssza, aki bármihez ér, az rögtön arannyá válik. Avass minden átmenet nélkül, takkra váltogatja arcait. Constanzéval pajkos ficsúr, a császár előtt önnön értékét és céljait kristálytisztán látó, ám a külvilág felé azokat esetlenül közvetítő komponista. Salierihez a folyton a fejében zúgó zene köti, miközben természetes módon nem is kérdés számára, hogy az idősebb szaktárs a nyomába sem érhet. A zene nem egyszerűen élete legfontosabb alkotóeleme: saját sorsát hangjegyek millióinak képében látja, érzi. Ezért képtelen megérteni a valójában Salieri által sem sokra becsült, merev társadalmi játékszabályokat. Utóbbi kapcsán megjegyzendő, hogy Salieri talán valóban nem tartja ezeket fontosnak, ám igazi jó fiú módjára mindig betartja mindegyiket. Salieriből éppen az a fajta bátorság hiányzik, amivel egycsapásra a háta mögött hagyna mindent, amikor már elege van a képmutató világból. Mozartban pedig annak a lojalitásnak a szikrája sem lobbant és nem is lobbanhat fel, amely a bécsi udvart, s ezáltal az egész társadalmat szabályozó, szövevényes kompromisszumrendszert összetartja.

A Tasnádi Csaba által visszafogottan levezényelt, jó tempójú rendezés hagyja érvényesülni a két főszereplőt. A látványért felelős Csík György a nyitóképben jókora üres térbe helyezi az öreg Salierit. Az egész látóteret betöltő, hol kékeszöld, hol inkább szürkés színű, csempézett falakon meg-megcsillan az oldalt lévő medencében fodrozódó víz. Salieri majd itt vet véget életének a fináléban. Tágas fürdőtermének magányos falai közé invitál minket, az utókor árnyait, hogy társai legyünk a szellem- és emlékidézésben. A hátsó üvegfal képkeretként is szolgál. Emögött tűnnek fel a történet szereplői, a nyitányban még némán, hogy aztán megelevenedjen a tabló. A szintén Csík György tervezte, pazar kiállítású korhű ruhák szemet gyönyörködtető összhangban állnak a méltóságot és magányt sugárzó színpadi térrel. Molnár Mariann Constanzéja egyszer Mozart csitrilelkű társa, máskor a férjét bőszen védelmező családanya. Kuthy Patrícia és Jenei Judit a csacsogó-fecsegő női rajongókart lelkesítik meg. Tóth Zoltán László II. Józsefje nagyranőtt gyerek, aki élvezettel ismételgeti unalmas frázisait üresfejű udvaroncai előtt. A nyíregyházi Amadeus attól lesz jó előadás, hogy az ügyes kézzel összeenyvezett alapanyagot egyszerre veszi végletesen komolyan és tartja el magától, így rálátást biztosítva a rejtőzködő illesztési pontokra.

Jászay Tamás
Irodalmi Jelen



PRÓZA OPERÁBAN ELŐADVA

A zene jó (Mozart), Peter Shaffer világot bejárt szövegét pedig az elmúlt húszegynéhány évben már eleget hordták-vitték. Főként Milos Forman filmje óta. Robbins Landon a föllelhető, szinte teljes zenetörténeti dokumentációt csatasorba vonva nagy horderejű tudományos munkát állított szembe vele elhíresült könyvében. (H. C. Robbins LANDON: Mozart utolsó éve, Bp., Corvina, 2001) De a hazai színházi bemutatók is fölvetették a valóság színpadi meghamisításának a kérdését és a szöveg bulvár jellegét. Tasnádi Csaba nyíregyházi Amadeus-rendezése szerencsére nem törődik a tényekkel. Shaffer szövegével foglalkozik, s a produkciót dramaturgként jegyző Tasnádi István segítségével a művészet himnuszát alkotja meg belőle Mozart kéjesen harsogó zenéjének a hangjaira.

Valóban, már csak a zene megéri végigülni a két és fél órát, mely színházi szempontból is méltó az „Összehasonlíthatatlan” muzsikájához. Ebből a szempontból valóban mellékes, hogy a középszerűség metaforájaként megjelenő nagy ellenlábas, Antonio Salieri valóban terjesztette-e évtizedekkel Mozart halála után, hogy ő mérgezte meg a zeneszerzőt, (a tények szerint nem, az csupán bécsi pletyka volt), vagy „tíz esztendei gyűlölködése mérgezte halálra őt”. Esetleg más összeesküvés-elméletek a helytállók – ellentétben a halotti könyvben szereplő „heveny forrólázzal” –, amelyek a szabadkőműveseket, netalán egy féltékeny férjet tennének bűnbaknak.

A Tasnádik előadása megtalálja a darabban rejlő érzéki lehetőséget. Mozart zenéjét összekapcsolja egy lehetséges művészsors tragédiájával, amelyben ott lüktet minden kor minden álsága és hataloméhes manipulációk mögé bújtatott pitiánersége. A „nyíregyházi zenés” lassan-lassan önálló műfaj lesz. Legfőbb erénye a szabad művészi gondolkodás végtelen igényessége, mellyel kiteljesíti a társulatban rejlő sokarcú tehetséget. Maga az előadás bizonyos szempontból a bulvár-nem bulvár problematikáján is túllép, mert a két fantasztikus prózai alakítás lehetőségét megőrizve, Shaffer szövegét az érzelmek fölkorbácsolására alkalmas szüzséként kezeli. Hülyén hangzik, de attól tudjuk olyan érvényesnek elfogadni, hogy - sok egyéb mellett - leginkább Mozart zenéjét hagyja érvényesülni.

A kor és a hely, amelyet az idős Salieri megidéz – 1781-91, Bécs. A történet elején Antonio Salieri (31 é.) a megtervezett művészélet anomáliáját még kevéssé érzékeli, az istennel kötött alkut, hogy híres komponista legyen, még élvezi. És akkor jön… a Wolfgang Amadeus Mozart nevű (25 é.), és összetöri az illúzióit, hiszen már a legelején kénytelen fölismerni, hogy a „malackodó gyermek”, a „mocskos szájú idióta” páratlan zseni.

A tér méltósága az, amely a zenén túl a játék méltóságának keretet ad. A díszletben ott a kor és a korunk, a társi nyilvánosság tere és egyben az intimitásé. Megannyi szépség mind. A márványos hideg falak, a medencében borzolódó víz fényjátékai, a márványfal kazettáiban felejtett metszett poharak, a fényszórók tüzében megelevenedő figurák a nyitható üvegtáblák mögött – gyors helyszínváltások lágy gyönyörűsége egyetlen térbe sűrítve. Császári udvar, színház, bálterem… s ugyanebből a térből kimetszve Salieri nagyúri illetve Mozart nyomorúbb otthona. Csík György díszlete kápráztató miliőbe helyezi a bűnét meggyónó Antonio Salieri csapongó gondolatait.

Fazekas István a cinikus Salierit adja, de ezt a cinizmust nem a hangnem hordozza, a karakter jelleméből fakad. A fent említett igényességre példa: mikor a Mozartra vonatkozó gyilkos hajlamait a nézőknek bevallja, a közönség fölnevet. Finom játék ez azzal a mondattal, amely az eredeti szöveg szerint halálos komolyan hangzik. Figuráját a Mozart feleségét játszó Molnár Mariann földön járó Constanzéja ellenpontozza: neki adatik meg, hogy művészi és férfiúi méltóságában egyaránt lealázza Salierit. A többiek, Kuthy Patrícia (Katherina Cavalieri, Salieri tanítványa), Jenei Judit (Sophie Uhlich, a bécsi opera énekesnője), Tóth Zoltán László (II. József), Bárány Frigyes (Gottfried van Swieten), Kocsis Antal (a császári opera főintendánsa), Kameniczky László (császári kamarás) mintha egy Mozart-operából lépnének elő. Prózai szöveggel, de heroikus elszántsággal.

Avass Attila alakítása egy időre meghatározza majd, hogy mit lehet a színpadon Amadeus figurájával kezdeni. (Még akkor is, ha ellene próbálnak játszani.) Esetlen, zavart, elszánt és szeretetreméltó egyszerre, zseni és idióta, de ezzel együtt a zsenisors az általa játszott csillogóan gazdag karakter csupán egyetlen vonulata. Akár a Reqiuem hangjai, Amadeusának halála magába sűríti minden halandó halálát. A történetben beteljesülő tragédia belengi a színházat.

A valóság tragédiáját, persze, kár lenne színházban keresni. Arra ott vannak a dokumentumok, visszaemlékezések. Utolsó évében Mozart még hivatalt kap. Az utókorra maradt kinevezése így hangzik:
„Bécs cs.és kir. főváros Tanácsa Wolfgang Amadeus Mozart urat, kérelmére azzal a feltétellel nevezi ki Leopold Hoffmann karnagy úr, a Szent István dóm karnagya mellé, hogy egy itt mellékelendő tömör nyilatkozatban kötelezi magát: a nevezett karnagy úrnak szolgálatában díjtalanul segítségére van, őt, ha nem tud megjelenni, rendszeresen helyettesíti és ebben az esetben ténylegesen betölti a karnagyi állást. Továbbá azzal a fizetéssel, s mindazzal, amit a Tanács határozni és elrendelni jónak lát, mindenkor megelégszik. Mindezt emlékeztetőül ezennel tudomására hozzuk. Josef Georg Hörl, cs. és kir. tanácsos, polgármester Bécs város tanácsa, 1791. május 9-én.”

Kállai Katalin
Kritika

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi