E. T. A. Hoffmann

AZ ARANY VIRÁGCSERÉP

Fordította: Bor Ambrus

Rendező: FORGÁCS PÉTER

Bemutató: 2006. október 21.



Szereposztás



Díszlet-jelmez: FÜZÉR ANNI
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA
Segédrendező: NAGY ERZSÉBET


A darab

Anselmus diák élete csupa balszerencse. A páros-páratlan játékban mindig rosszul fogad; sosem sikerül elnyernie a babkirály megtisztelő címét; valóságos titkos tanácsosok ölébe és elegáns fogadótermek míves bútoraira pedig rendszeresen forró csokoládét, teát és hasonlókat löttyint.


Urunk mennybemenetele napján azonban az eddigieknél is nagyobb katasztrófa éri: belerohan egy almaárus öregasszony kosarába, s ezzel előre nem látható csodás és szörnyűséges események láncolatát idézi szegény fejére. Anselmus két ellentétes erő, a tündér öregasszony és a varázsló Lindhorst levéltáros közti harc olykor boldog, olykor szenvedő alanyává válik, két, más-más törvények és eszmények mentén szerveződő világ ütköző pontjában találja magát; valóság és fantasztikum, mese és kemény realitás, józanság és hallucinációk, eszmények és megalkuvás között őrlődik. Serpentina, Lindhorst lánya, a csodálatos aranyzöld kígyó szerelme a földöntúli üdvöt, a „láthatatlan királyságot” kínálja, de ugyanakkor a létező világból való kivetettséget, az őrületet, a magányt is… Veronika, a kedves és kiszámítható életre vágyó polgárlány a szerény evilági karrier bilincsébe verné kedvesét, de ugyanakkor békét, biztonságot, nyugodt hátteret is jelenthet – ha Anselmus képes lemondani ama másik oldalról… Vonzások és választások, csapdák és elodázhatatlan döntések tükörlabirintusa, melyek a maguk fantasztikus, hol rémítő, hol színpompás módján valójában ugyanazokat a kérdéseket, kísértéseket állítják elénk, amellyel minden boldogságra, teljesebb életre vágyó, eszmény és harmónia iránt áhítozó fiatal találkozik. Ma is.
Amikor Anselmus diák nekirohan az almáskofa degeszre tömött kosarának, majd egy bodzafa zöld levelei között szerelmes lesz a látni vélt, sugaras szempárba, önkéntelenül is megindul egy olyan úton, amely máshová vezet, mint az emberi társadalom által megszabott, pontosan megrajzolt irányvonalak. És ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy feltétlenül a rosszabbat választotta…
Egy mese – hátborzongató, megrendítő, gyönyörűséges és mulatságos. Egy történet, amely mindannyiunkról szól – és mindannyiunkhoz utat találhat.

Ezerhétszázhetvenhat január huszonnegyedikén Königsbergben megszületik Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann. Apja bohém, kicsapongó természet, anyja szigorúan vallásos, hisztérikus karakter. Két éves korában szülei elválnak. Tizenegy éves korában zene- és rajzórákra jár. Tizenhat évesen a königsbergi egyetem joghallgatója, de Kant előadásaira nem jár. Tizennyolc éves korában zeneórákat ad és beleszeret egy huszonnyolc éves tanítványába. Húszéves korában anyja, huszonegy éves korában apja hal meg. Huszonkét évesen eljegyzi egyik unokanővérét. Huszonhat évesen felbontja eljegyzését és feleségül veszi egy lengyel városírnok huszonhárom éves lányát. Huszonhét évesen nyomorog. Huszonkilenc évesen Mozart iránti tiszteletből felveszi az Amadeus nevet. Harmincévesen állás és lakás nélkül él, de elkészíti egy varsói nemesi palota freskóit. Harmincegy évesen meghal kétéves kislánya, lázas idegrohamok gyötrik és heteken át száraz kenyéren él. Harminckét évesen bambergi operabemutatója bukás. Harminchárom évesen beleszeret egy tizenhárom éves lányba. Harmincöt évesen színpadra állítja Kleist Heilbronni Katicáját. Harminchét évesen úton Lipcsébe felfordul a kocsija. Harmincnyolc évesen felmondanak neki a lipcsei színházban. Negyvenegy évesen új munkahelye, a berlini színház leég, a kelléktár felrobban, operaelőadásának díszletei megsemmisülnek. Negyvenkét évesen megalapítja a Szerapion-testvérek nevű baráti kört. A szerapioni elvek lényege: bármilyen hatásosan elgondolt és érzékletesen tálalt fantázia lehet művészi értelemben valóság, míg maga a prózai való e poétikus képzeletvilághoz képest akár merő illúziónak is tűnhet. Negyvenhárom évesen súlyosan megbetegszik. Negyvenhat évesen eljárás indul ellene, a rendőrfőnök száműzetést javasol. Közben gerincsorvadása ágynak dönti. Június huszonötödikén meghal.



Galéria




Kritikák

"LÉGY HÁT SZABAD ÉS BOLDOG"

Hoffmann meséje a Krúdy Kamarában

Zavarba ejtő előadás. Költői szárnyalású dikció, megfejtésre váró jelentési, intellektuális kaland. Olyan összetett feladat, amellyel nem sok néző tud (és akar) megbirkózni.

E.T.A. Hoffmann (1776-1822) a német romantika jellegzetes alakja, univerzális zsenije, aki egyszemélyben volt jogász, festő, karmester, zeneszerző, díszlettervező, zenekritikus, író. Számos művét az utókor a valóság és a fantázia között lebegő mesenovellának tartja. Az arany virágcserép című regényét 1813-ban, Drezdában írta. Ez a könyv elevenedik meg a Krúdy Kamaraszínpadon. Mint minden regény-adaptáció, a nyíregyházi bemutató is azzal a problémával küzd, hogy az eredeti szöveg nem drámának, hanem epikának készült. Ebből következően a színen nincs konfliktus. Jobban mondva a nyelv uralja a játékot. Hoffmann lírai prózája olvasásra szánt textus, amelynek megértése komoly feladat: a néző meglehetősen nehezen tudja követni a cselekményt. A Sediánszky Nóra dramaturgiai munkája nyomán létrejött forgatókönyv narrátort iktat be a játékba (Kuthy Patrícia), aki kiszól a „nyájas nézőhöz”, bevonva őt a történésbe.

Az arany virágcserép hőse, Anzelmus diák (Fellinger Domokos), kétbalkezes fiatalember, aki előbb beleszeret Paulmann segédtanár (Illyés Ákos) lányába, Veronikába (Molnár Mariann), ám megbabonázzák Lindhorst levéltárnok (Avass Attila) zöld kígyócskái, azaz lányai, különösen Serpentina (Losonczi Katalin). A valós térben, Drezdában, s valós időben, Urunk menybemenetelének napján kezdődő história hamarosan átlép a fantázia világába, s már nem tudni, mi a mese és mi a valóság. Györffy Miklós írta Hoffmannról: nála a „tárgyi valóság és a szárnyaló képzelet szüntelen egymásra vetülésében kristályosodik ki” a valóságfogalom kettőssége. Ez a „tükörrendszer” Füzér Anni látványtervében ragyogó megoldást nyer: a Krúdy kamarában felépített, egymást és a tükröződő padlót oda-visszavetítő plexi falak labirintusszerű, de átlátszó, a közöttük fehér, illetve színes jelmezekben olykor akrobatikus mozgásokat végző alakokat megsokszorozó világa, kiegészítve és gazdagítva az emelkedett, többféle nyelvi regiszterben megszólaló írói nyelvet, különös jelentésgazdagító filozófiát ígér. Forgács Péter látomása a hoffmanni univerzum szimbolikus-szürreális gazdagságának szinte lehetetlen közvetítésére vállalkozott: az „udvari tanácsosnénak” lenni Veronika által képviselt hétköznapi boldogságeszményétől a szalamandrák-kígyók-boszorkányok közegén túl a Serpentina kínálta, Atlantiszig ívelő mese az ember örök, romantikus boldogságvágyát jelképezi. A Széles Zita és Olt Tamás György közreműködésével kiteljesedő Forgács Péter-i vízió Hoffmann zsúfolt, nehezen átlátható, de a „légy hát szabad és boldog” ars poeticáját kínáló előadás. A többiek által „elmekórosnak” tartott Anzelmus diák mesés boldogságkeresése a köznapi élet meghaladására, a Serpentina képviselte Atlantisz elérésére szolgáló „üdvtörténet”, amely olykor a feje tetejére állított valóságból táplálkozó állóképek sorozata. Érdekes kísérlet, dráma nélküli látvány- és szövegszínház. Töprengésre késztet.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



ÁLOM ÉS VALÓSÁG KÖZÖTT

Anzelmus egy bodzafa lombjai között három zöld-aranyban ragyogó kígyócskát vesz észre.

E.T.A. Hoffmann egyénisége tökéletesen megfelel a romantika univerzál ideáljának, hiszen tehetséges festő, muzsikus, zeneszerző és rendező – a mindennapi életben kitűnő jogász, jól képzett és ügyes hivatalnok. Éppen ezért érthető, hogy egyaránt otthonosan mozog a rejtelmek, a mesék, a csodák birodalmában, s a leghétköznapibb valóságban.

Hoffmann elfogadja és megtartja a valóságot mint adottat és elkerülhetetlent, csak a nézőpontjait változtatja, amelyekből a valóságot szemléli. Úgy látja és láttatja a kézzelfogható, konkrét világot, ahogyan az nem mutatkozik meg a köznapi emberek szeme előtt. Ennek az egyik legnyilvánvalóbb jele az, hogy Hoffmann nem teremt mesebirodalmakat, írásaiban a korabeli német város ismerős utcái és házai láthatók. Szolid kispolgári otthonokat, kedélyes vendégfogadókat látunk, ahol egyszerű emberek élik a maguk polgári életét: dolgoznak, sétálnak, iszogatnak, beszélgetnek.

Különös fény

Mégis – szinte az egyik pillanatról a másikra – egyszerre különös fény ragyogja be ezt a tájat, ezeket az embereket. Minden csoda valósággá válhat: a bodzabokor zizegésében női hangokat hallunk, megértjük a kígyók szavát. Anselmus szolid polgári karrierről, az iskolaigazgató lányának, a bájos Veronikának a szerelméről álmodozik. De a valóságálomba betör az álomvalóság, s a fiatalember élete teljesen átalakul. Az áldozócsütörtöki ünnepségnek élményei helyett szokatlan, különös dolgok történnek vele: egy bodzafa lombjai között három zöld-aranyban ragyogó kígyócskát vesz észre. A kígyók tekeregnek, játszadoznak, énekelnek az alkonyi napfényben.

Anselmus szívében olthatatlan szerelem ébred a kígyókisasszony iránt. Így tör be a költészet mesebirodalma a fiú kicsinyes gondok és szegényes örömök szürke láncolatából álló nyomorúságos életébe, ekkor fedezi fel az életben a csodásat, a meséset, a költőit. Mindezek a szépségek a kispolgári lét szűk kereteiben átélhetetlenek, nem léteznek. Ettől kezdve megkezdődik a harc Anselmus lelkéért a két ellentétes világ: a poézis és a próza hatalmai között.

Anselmus átalakulása annak a romantikus művészfelfogásnak a jegyében történik, amely szerint a művész felülemelkedik a kor társadalmi viszonyain, szenzibilitása kiemelkedik az átlagemberek közösségéből; valami olyat sejt meg, ami a hétköznapok kicsinyes gondjaival viaskodó ember számára örökre rejtve marad. Az igazi otthonosság a szellem birodalmában boldognak lenni. Amikor Hoffmann „kimenekíti” hősét a polgári társadalomból, a modern társadalom művészetellenességét fogalmazza meg. A polgári élet korlátozottságát szembeállítja a művészlét gazdagságával.

Romantikus világkép

Ez a romantikus világkép, a kisregény, s annak színpadi változata, a nominális stílus, amelyből meglehetősen hiányoznak a cselekvőigék, s emiatt statikussá válik a megjelenített világ, ellenáll a színpadi feldolgozásnak. Hiába Füzér Anni a valóság megkettőzését mutató egyébként kitűnő – színpadképe és ebben a felfogásban megtervezett jelmezei, az egész nem érinti meg igazán a nézőt. S ebben igazán nem „vétkesek” a színészek sem: Fellinger Domonkos, Losonczi Katalin, Molnár Mariann, Avass Attila, Széles Zita, Olt Tamás György, Illyés Ákos, Kuthy Patrícia.

Nagy István Attila
Kelet-Magyarország




Igen örvendetes tény, hogy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásai már évek óta élénk szakmai és nézői érdeklődést váltanak ki országszerte, amellett, hogy minden évben állandó résztvevője a társulat a Pécsi Országos Színházi Találkozónak, rendszeresen jelennek meg az itt bemutatott előadásokat méltató kritikák a különböző szaklapokban és az országos sajtóban.
Az alábbiakban közreadandó írást a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói vetették papírra, azok a fiatal szakemberek, akik a jövő kritikusai és dramaturgjai lesznek. Lássuk, milyen gondolatokat ébresztett bennük színházunk egyik legfrissebb bemutatója.

A MEGHASADT SZÍNPAD

………„a bírósági hivatalnok titkon rajzol, zenét szerez, verset ír, majd a nyárspolgári környezetből kitörve beleveti magát a zenei és irodalmi életbe, színházak, operák, városok közt cikázik nyughatatlanul, emésztő szerelmek lángjában ég, regényes barátságokat köt, a meg nem értett lángész kálváriáját járja, ügyet sem vetve a szürke hétköznapokra (és Napóleon gránátosaira, akik szeme láttára lövik szét Drezdát), aztán visszahull a maró gúnnyal ostorozott hivatalnoki székbe, s most az alkohol mámortól segítve röpíti fantáziáját a csodák emberfeletti világába –végre 46 éves korában kiégve és fél oldalára bénultan sírba hanyatlik…. Így írta volna meg (életét) Hoffmann, s azt hinnők: költészet – holott ez volt a valóság.”(Benedek Marcell)

Hoffmann „univerzális művész”, mégis irodalmi alkotásai teszik világhírűvé. Novelláival és elbeszéléseivel évszázadok óta inspirálja a zeneszerzőket, a film- és színházrendezőket, akik újra és újra különféle formákban (opera, balett, színdarab, singspiel) álmodják színre, (illetve vászonra) műveit. Legutóbb a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház kamara termében adták elő Az arany virágcserép című kisregényt, Forgács Péter rendező és Sediánszky Nóra dramaturg átdolgozásában. Interpretációjuk, azért is meghatározó, mert ők állították elsőként színre –legalábbis magyar színpadon- e romantikus mesterművet.

A romantika alapélménye: az elvágyódás, ami végtelen teret enged a fantáziának, a kalandvágynak, az egzotikumnak, a mágiának; már-már megteremtve Atlantiszt, -melynek leírására „minden szavunk bágyatag” (Hoffmann)-, vagyis az aranykort, ahol „a látható világ kiegészül a láthatatlannal…..ez a teljes egész, a tökéletes hiánytalan lét”(Hamvas Béla). Hoffmann zseniálisan ötvözi a képzeletet a valósággal, a legnagyobb természetességgel mozog az álmok, a delíriumos látomások és a színtelen mindennapi világ, hivatalnokai között. „Hoffmann, aki festő is, képekben komponál. Felmerül előtte egy színes jelenet, végigképzeli annak minden apró, naturalisztikus részletét és azután egyszerre csak eltorzul az egész, feje tetejére áll, beárad az irracionális világ vihara.” (Szerb Antal)

Kíváncsian vártuk, hogy az előadás miképpen jeleníti meg a kispolgári közeg mellett, az érzékfeletti csodavilágot. Már az első pillanatban -Anzelmus diák (Fellinger Domonkos) monológjának előadásmódjából- kiderül, hogy ez a színes mesevilág kizárólag az elhangzottakból tárul elénk, azaz a szöveg nagyobb hangsúlyt kap, mint a színészi játék, és ez erős koncentrációt igényel a nézőktől. Forgács Péter szövegközpontú rendezése, fegyelmezett és visszafogott játékra ösztönzi a színészeket. Hatalmas gesztusok helyett, stilizált és finom mozdulatokból építkeznek. A rendezői koncepció nem törekszik az eljátszásra, inkább csak az elmesélésre. Lindhorst levéltárnok (Avass Attila) és Anzelmus diák játéka, a visszafogott előadásmód ellenére is, kitűnően láttatta és elevenítette meg a történetet.

A koncepció egy feszített keretbe sűríti a szerteágazó és sokrétű művet, mégis könnyedén köti össze a jeleneteket. Ez az elgondolás alapvetően, izgalmasan és szépen működik. Kivételt képeznek azok a részek, melyek magasabb érzelmi hőfokot kívántak volna: pl.: a szerelem ábrázolása Anzelmus és Serpentina között, valamint a konfliktus megjelenítése: Lindhorst és az Almáskofa (Széles Zita) között. Míg Veronika (Molnár Mariann) vonzalma érezhető, addig Serpentina (Losonczi Katalin) és Anzelmus földöntúli szerelme hangsúlytalan. Ezért tűnik úgy, hogy Lindhorst -önmegváltás céljából- csupán eszközként használja fel lányát, Serpentinát. Lindhorst és az Almáskofa összecsapása, csak verbálisan jelenik meg, ami kevésnek bizonyul, mert ezen a ponton a rendezői elképzelés elhalványította a színdarab egyik csúcspontját.

Füzér Anni díszlete valóságos remekmű, mely bravúrosan érzékelteti a darab poláris világát. A színpadot kettészelő plexifal, áttetszőségével és tükröződésével remek „játszóteret” ad a színészeknek. A darab nyitóképe arra utal, hogy Veronika és Serpentina egy és ugyanaz a személy, mert a teret elválasztó falban egymásra tükröződnek. Ez az elképzelés, viszont a későbbiekben szertefoszlik Az átlátszódás a többi díszletelemben: székeken, a kettévágott ágyon, sőt egyes szereplők jelmezén is megjelenik. A padló tükröződése, pedig egy újabb teret nyit meg a színészi játéknak.

A nézőteret többnyire nevetgélő sugdolózó diákok lepték el. Csalódás érhette őket, ha kötelező olvasmányukat: Az arany virágcserepet, kizárólag az előadás alapján szerették volna megismerni, hiszen azok számára volt igazán élvezetes a színdarab, akik már olvasták a művet, mert az előadás megkívánja a kisregény ismeretét. Nem volt ez másképp az ókori görögöknél sem, ahol a mindenki által jól ismert mítosznak az előadásmódja és stílusa volt az érdekfeszítő.

A fegyelmezett játékmód emelkedetté teszi az előadás hangulatát. A közönség együtt „virraszt” a pislákoló csillagok (mécsesek) alatt, Anzelmus boldogságáért, melyet Atlantiszban talál meg, hiszen az elveszett paradicsom, sóvárgás tárgya minden emberben és minden időben. „Vajon Anzelmus boldogsága más-e, mint az élet a költészetben, amely előtt a természet legmélyebb titkaként föltárul valamennyi lény szent összhangja?”

Gerő Szandra és Kompár Valéria



A FÉLRESERDÜLT TUDATTALAN SZAKRAMENTUMA

Vaságy síküveg matraccal. Fehér keretben, feketén fénylő padló az alapja egy fekete fémvázzal határolt kockatérnek, amelyet üvegfal oszt átlósan két részre. Körül, a térperemen hófehér, nagyoltan faragott üveg ülőlapos-támlás székek, valamint boroskancsók, változatos formájú likőrös-palackok, kávéscsészék, egy levesestál, egy merőkanál, egy evőkanál, egy levesestányér, egy paplan, egy nagypárna, egy közepes párna és egy kispárna. Piros alma. És, az arany virágcserépben zöldellő liliom. Füzér Anni látványvilága.

A látvány – szinte lényeg. Az arany virágcserép fantasztikus mese, amit E. T. A. Hoffmann hétköznapi, városi környezetbe helyez (Drezda utcáin és terein játszódik). A szerző a cselekmény kezdetének napját és időpontját is pontosan megjelöli. Az aprólékosan ábrázolt környezet formálódik absztrakt képzőművészeti alakzattá a tervező keze nyomán, a rendező igénye szerint. Forgács Péter, a szem által teszi átláthatóvá azokat a folyamatokat, amelyek a felfogása szerint nem a reális időben, s még kevésbé a reális térben zajlanak. Anzelmus, a csetlő-botló diák szerelmes lesz Paulmann segédtanító idősebbik lányába, Veronikába, ám ez a szerelem – ahelyett, hogy beteljesednék – megnyitja az utat számára „a magasabb rendű értékek” felé. Útján, minél érzékletesebben rázza le magáról a közönségesség terhét, annál messzebbre kerülnek tőle a karrierjét pártoló felnőttek, s annál súlyosabban nyomasztják a jótékony szeretet ártalmai. A saját világában más szereplőkkel találkozik. Az anyag-Veronika zöld kígyótestben felsejlő-tekergőző Serpentinává tüneményesedik; az ő eszménylényével az oldalán nyeri el majd boldogságát az ideális országban, Atlantiszban. Ekkor kell a liliomnak kivirágoznia.

Füzér lényeghordozó látványtrükkje a végkifejletben lepleződik le: megmutatkozik, hogy az üvegfal által elmetszetten, az üveg-vaságy két elemből áll: egyik fele a valóságon innen van, a másik fele a valóságon túl. Ámde, melyik az innen, és melyik a túl? A darab Sediánszky Nóra szövegváltozatában, ugyanis egyfókuszú: az egyetlen hős tudata tartalmát megelevenítő dramatikus tiráda. Fellinger Domonkos Anzelmusa úgy kulcsfigura, hogy tétova. A vágy- és szenvedéstörténet előadása passzivitást követel a színésztől. Ő figyel, mert benne játszanak. Elvárásokat tulajdonít a nevelkedését környező felnőtteknek. Az elvárások a benső mindenségben (tudattalanban) keletkeznek, onnan mozgatják a felszíni nézőpontból megalapozatlannak tűnő cselekedeteket, de onnan látszik szintúgy megalapozatlannak a felnőttek értetlensége, jóllehet ők csak az egyik nőt láthatják (Veronikát), az igazi (Serpentina) számukra nem létezik.

A tudat hasadóanyag, duplák a démonai is. Széles Zita, az almaárus kofának álcázott boszorkány izzó kilincs képében kísért, amikor a diák kódexmásolói munkára szeretne jelentkezni Lindhorst levéltárosnál. Avass Attila egyik szeme zöld, a másik vérben forog, a hangja recsegő bariton. Vonzó, mert Serpentina az ő leánya; rettegni való, mert haragra gerjedhet a hibás munkáért, az eredeti kéziraton ejtett tintapecsétekért. Anzelmus cselekvéspályája: örök menekülés az elvárások elől. Molnár Mariann (Veronika) tapadó ölelésétől riadtan elernyed. A testiségtől való iszony gerjesztette látomásában, pedig úgy jelenik meg a szerelmes nő, mint akinek combja két férfimarok feszítésében vonaglik, s közben a kéz ajakrúzzsal festi fel a bőrre a kéjvágy testmotívumait. Losonczi Katalin (Serpentina) nagy jelenése, szintén rajzhoz kötött: Anzelmus az üvegsíkon rajzolja körbe ölelkezésüket, az anyag és a képzelet egymásba hajló tényeit. E tudatlemezen jelenik meg – ellenpontként – az érdekfrigyre lépők távolságőrző testvonala, a párhuzamosság törvénye szerint. Anzelmus, grafikusi erényeit bizonygatva, leképezi ugyanitt a saját kedélye hullámzásait: a hevülés és a mélakór ábrái a hegyes kiszögellésű, illetve a lapidáris szinuszok.

A menekülés folyamatában, aztán bekövetkezik a szerelmi ágy tudathasadása. Egyik fele leválik az üvegsíkról, hogy kórházi fekhelyként gördüljön a diák alá. Az Almaárus és Lindhorst betakarják a paplannal, körberakják a párnákkal: az eddig ellenségeskedőknek hitt démonok teljes gondoskodói megértésben hajolnak föléje. Föléje – és össze, mintha apa-anya lennének. A szökevény a dunyhabarlang kozmoszában, „ágyban, párnák közt” lel rá álmai Atlantiszára.

Vajon, örökletesen ambivalens, félreserdült, vagy külső ráhatásoktól kettéhasadt tudatról van-e szó? Az együgyűség szintjére lebontott képlet – a hős kettős értékrendűvé programozott tudatának hasadási folyamata – mitológiai ihletű látványélmények füzérével dúsított, mozdulatsorokba öltött szótárlat. Vizuális hangképződmény, amely az átlagnézői asszociációs tehetséget sűrűn próbára teszi. A rendezői cél nem teljesen világos. Nem kíméli a színészeket sem. Erre érezhettek rá az alkotók, amikor rásegítő narrátort állítottak a cselekmény szolgálatába. Kuthy Patrícia az értelmet vezető prozódiával artikulál, elidegenít fanyar intellektusával, s a helyváltoztatásaival jelzi az érzelmi kapcsolatok irányát, a tudatsíkok váltakozását. Közreműködése sem elegendő azonban ahhoz, hogy – akárcsak stúdiószínházi szinten is – megfelelő forgalmi rangú produkciót élvezzünk. Forgács munkája abba a törekvésvonulatba tartozik (Zsótér Sándor Csongor és Tündéje, Peer Gyntje; Balázs Zoltán Empedoklésze), amelynek – nagy valószínűséggel – átlendültünk már a zenitjén: mintha most lefelé tartanánk – felfelé…

Balogh Tibor
Criticai Lapok



VISSZAFOGOTT FANTÁZIÁK

E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann jogvégzett férfiú írt novellákat, kisregényeket, zenekritikákat, szerzett zenét, tervezett díszletet, jelmezt, és még rendezőként is említik. Szatirikus, önironikus műveiben az ellentétek összemosódnak, az idill gyakran fenyegetővé válik, az absztrakciók pedig a nyárspolgári hétköznapokban mutatkoznak meg. Ennek megfelelően az a kiismerhetetlen, költészettel teli, már-már felsőbbrendű világ is, amelyben az arany virágcserépből a liliom kivirágzik, a közönségesség és a szürkeség leple alatt, az avatatlanoktól elzártan létezik.

Eljátszhatunk a gondolattal, vajon ő hogyan állította volna színpadra Az arany virágcserepet. Milyen formát választott volna a teljesen hétköznapi, városi környezetbe helyezett fantasztikus mesének, hogyan csúsztatta volna egymásba a valós, ir- és szürreális helyszíneket, idősíkokat és cselekvéseket? A teljes színpadi apparátust igénybe véve megpróbálkozott volna a lehetetlennel, azaz mindent, amit és ahogyan leírt – a beszélő szalamandrákat és bodzabokrokat, az elbai hajózást és a kristályüvegbe zárást – egy fantasyfilm pontosságával megmutatni, vagy épp ellenkezőleg, a szavak érzékiségében és érzékletességében bízva a nézői értelemre és képzeletre hagyatkozott volna?

Forgács Péter rendező az utóbbi mellett döntött. Segíti benne a díszlet, Füzér Anni sokat ígérő, sokféle asszociációra lehetőséget nyújtó munkája. A fehér peremmel kijelölt, tükörfényű anyaggal borított térben minden megkettőződik. Elbizonytalanodunk, nincs szilárd támpontunk. Ráadásul van, aki a reális világban hordott test mellett más alakot is felölthet, mert titkos személyiséggel rendelkezik. Középen átlósan, labirintusszerűen osztja ketté ezt a teret (és egy ágyat) egy plexifal. Lehet rá rajzolni bujálkodó férfiakat és nőket, szívhanghoz hasonló ritmikus vonalakat. Az is érthető, hogy nem mindenki talál utat a másik oldalra, ám nem magyarázza semmi, miért választja el egymástól fal a hétköznapokban élő Veronikát (Molnár Mariann), illetve Heerbrandot (Olt Tamás) és Paulmannt (Illyés Ákos). A székek és az ágy lapjai is plexiből készültek, kecsesek, légiesek. A fém- és a fakeret a körvonalakat kijelöli, de az átlátszóság biztonságot nem nyújt. A jelmezek szintén kifejezik ezt az elbizonytalanítást. A segédtanító, a lajstromozó, valamint Anzelmus (Fellinger Domokos) áttetsző és a ráeső fénytől függően változó árnyalatú színes felöltői, organzaingei egyszerre láttatnak és eltakarnak. Nadrágjuk, cipőjük fehér, akárcsak a nők ruhái.

Ezekben a részletekben merül el az ember, hiszen a színpadi szöveg (dramaturg: Sediánszky Nóra) akciók híján, nagyrészt narrációból, hosszú monológokból, mintha-dialógusokból és el-beszélésekből áll. Mindössze Paulmann és Heerbrand között alakul ki valamiféle párbeszéd, a többiek alig néznek egymásra, A szereplők hol visszaemlékeznek, hol saját helyzetükre reflektálnak, hol pedig lineárisan halad a cselekmény. A mindentudó Narrátor (Kuthy Patrícia) közbevet, magyaráz, oktat, de többnyire általános érvényű igazságai a direkt megszólítás ellenére sem vonják be a nézőt, és nem segítenek rátalálni az elvesztett fonalra. A szöveg statikussága nemhogy tompítja, de egyenesen megszünteti a konfliktust, amely a tisztes polgári megállapodottság és a költői csodákkal teli élet között feszül, eltűnik a történet szorongató abszurditása, és kilúgozódik a groteszk humor. A kisregényt nem ismerők számára értelmezhetetlen az almareszelés, a fülbevaló és a kékeszöld kesztyű fel- és levételének gesztusa, a csésze oldalának megkocogtatása vagy épp a különböző színű italok minuciózus összeöntögetése. Félreértés ne essék, nem a kötelező olvasmányt el nem olvasó középiskolások fogadatlan prókátora vagyok. A probléma az, hogy a szépen kivitelezett mozdulatok nem ábrázolnak, nem implikálnak semmit, nélkülöznek minden drámaiságot.

Ennyi nehézséggel a színészek sem tudnak megküzdeni. Teszik a dolgukat, felmondják a szöveget, de nincs mit eljátszaniuk. Belső építkezésről, szerepívekről nem lehet beszélni, a figurák illusztrálása kimerül a külsőségekben. Fellinger Domokos csupa ideg és megfelelni vágyás, állandó készenlétben álló (ülő) Anzelmus. Van egy élveteg Heerbrandunk, és látunk egy kissé szangvinikus Paulmannt. Molnár Mariann a realitások világában élő barna Veronikája gyötrődik, és képes küzdeni a szőke Serpentina ellen. Utóbbi Lőrincz Katalin alakításában viszont inkább hideg szépség, mint fojtott erotikát sugárzó és elsöprő vágyat keltő nő. Az Almáskofa vészjósló fenyegetése nem több hanghordozásnál, Széles Zita időnként rikácsolóan mondja: anzeszmüsz. Avass Attila Lindhorstjában van valami titokzatos és manipulatív, ám ez is jórészt a külsőségeknek köszönhető. Annak, hogy hosszú ideig háttal áll a játéktérnek, és a nézők sem látják az arcát, amikor viszont felénk fordul, megdöbbenünk rémisztő fél pár piros kontaktlencséjén.

De ennyiben kimerül az izgalom. A képtelenségek nem nyomasztóak. Hiányzik az előadásból a kaland, a sokértelműség, a költőiség, az eredeti szöveg és helyzetek bonyolult jelképrendszerének kibontása. Az, hogy stimulálja a néző képzeletét. A látvány szép, de a színpadi világ, Hoffmannéval ellentétben, könnyen kiismerhető. Míg a kisregény boldog beteljesülést hozó vége csak felszínes olvasat, a hepiendben ott a valósággal és az Atlantisszal szembeni szkepszis, Az arany virágcserép című előadásra szánt darabban semmi nem kérdőjeleződik meg.

E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza) Fordította: Örkény István. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Díszlet-jelmez: Füzér Anni. Segédrendező: Nagy Erzsébet. Rendező: Forgács Péter.

Szereplők: Kuthy Patrícia, Losonczi Katalin, Molnár Mariann, Széles Zita, Avass Attila, Fellinger Domonkos, Illyés Ákos, Olt Tamás.

Papp Tímea
Színház


VIDOR Fesztivál 2017

nagyszinpad szoro
kamara szoro

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi