NEM VICCELEK, CSAK JÁTSZOM!


PREGITZER FRUZSINA ELŐADÓESTJE


Rendező: OLT TAMÁS

Bemutató: 2008. április 29.



Látvány: CSÍK GYÖRGY
Zongorán kísér: TAMÁS ATTILA


A darab

A 100 éves Nyugat folyóirat előtt szeretnék tisztelegni.

A kedvenceimet, kincseimet – megmutatni.
Hinni abban, hogy szerelemről, őrületről, háborúról – mindenségről
a Tisztelt Nagyérdeműnek is valami hasonló jut az eszébe,
hasonlóan rezdül a szíve, mint nekem: Ady Endre, Juhász Gyula,
Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc és Szép Ernő
művei segítségével.

Mulassanak jól, és vegyék véresen komolyan!

Szeretettel:
Pregitzer Fruzsina



Galéria




Kritikák

DRÁGA FRUZSINA!

Bocsásd meg, hogy az esedékes kritika helyett az írásnak eme személyesebb módját választom, amikor a Nem viccelek, csak játszom! című önálló estedről beszélek. Teszem ezt azért, mert a produkciód több szempontból is megérintett. A Nyugat harminchárom esztendejét magam is a magyar irodalom értékekben egyik leggazdagabb korszakának tartom. Örömmel vettem az első híradásokat arról, hogy műsorod tisztelgés kíván lenni a százesztendős folyóirat emléke előtt. Az április 29-i premiered azonban nemcsak efféle hommage volt, hanem igazi színház. Színház, amelyet mégsem nézhettem kívülről…

Nem, mert belülről is láttam: Olt Tamás rendezése igyekezett mindazt kihozni a szövegből, ami belőle megjeleníthető. Úgy működtette a Művész Stúdió szcenikáját, hogy Csík György látványtervének felhasználásával teljes élményben részesítsen. Kísérőd, Tamás Attila sem maradt passzív zenész csupán: ügyesen ötvözte az ügyelő, a kikiáltó, a bárzongorista, s az epizódszínész alakját. A színpadkép elemei, a sokfunkciós díszletek, a jelzésszerű jelmezek a századforduló kabaréjának, orfeumának világát idézték. A szövegek és a sanzonok szervesen illeszkedtek egymáshoz, s miközben felvillant egy-egy Ady-, Juhász Gyula-, Kosztolányi-, Móra Ferenc-, Szép Ernő-mű, átadtam magam az általam kevésbé ismert prózarészleteknek és dallamoknak.

Drága Fruzsina, szép volt ez az este, mert érzelmekben, katartikus pillanatokban sem szűkölködő programmal leptél meg bennünket. Egyszerre voltál tapasztalatlan fiatal lány és hódító hölgy, féltékeny asszony és sugárzó dáma, háborús áldozat és tragikusan elmagányosult szenvedő. Színész, a szó nemes értelmében. Abban az értelemben, hogy énekkel, szóval, gesztussal, mimikával megidéztél egy korszakot; egy, a mai kultúránkban is elevenül élő kort, annak embereit, gondjaikat, töprengéseiket, bánatukat és örömüket, amelyekről kiderült, nemcsak az övék, a miénk is, a tieid és az enyémek is. Az egész előadás csúcspontja számomra mégis A cirkusz című Karinthy-novella, ez a zseniális írás, a művészet ragyogó parabolája, arról a kisfiúról, aki álma cirkuszában, a hihetetlenül magasra fölhúzott, imbolygó akrobata-építmény tetején játszhatja el csupán a szívében már oly régen zengő dallamot.

Drága Fruzsina, ezen az estén meghallottam én is ezt a dallamot: Karinthy rólad is szólt. Ezt a hegedűszót vittem magammal, ki az utcára, a tülkölő luxusautók nyomuló kopasz sofőrjei közé, a globalizált ostobák öklöt rázó hordái közé. Most is hallom az utolsó számod refrénjét: „Igaz, hogy színház, kívülről mégsem nézheted, / Igaz, hogy színház, de ez az életed…”.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



SANZONOK ÉS NYUGAT

Mi kell az egyszemélyes előadóest érvényes megszólaltatásához? Elsősorban egy sokszínű és erőteljes művész egyéniség, aki birtokában van annak a színészi kisugárzásnak és aurának, amely egyedül, önmagában képes fenntartani a közönség érdeklődését.

Pregitzer Fruzsina, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatának tagja képes erre a bravúrra. Belép a világot jelentő deszkákra, és máris uralja a színpadot, magára vonja a nézői figyelmet. Érezni a lényéből áradó lankadatlan energiát; a színésznőt látjuk teljes színpadi arzenáljának felvonultatásában, ahogy egyik karakterből a másikba vált, egyik hangulatból a másikba vezet.

A Nem viccelek, csak játszom! című előadóest a színlap szerint főhajtás a Nyugat folyóirat száz éves jubileuma előtt. Az előadás ismeretében azonban a Nyugat csak ürügynek tűnik (egyáltalán nem pejoratív értelemben), hogy Pregitzer Fruzsina kirobbanó lendületéről tanúbizonyságot tegyen, Olt Tamás rendezésében.

A Pécsi Horvát Színház intim előadó terében helyet foglaló nézők békebeli miliővel szembesülnek. Mintha egy varieté színpadát látnánk (látvány: Csík György): vöröses boa lóg egy fogason, balszélről fonott paraván néz farkasszemet a színpad túloldalát elfoglaló pianínóval, melyen a pepitába öltöztetett zongorista (Tamás Attila) régi és édeskésen szentimentális dalokat játszik. Kényelmesen belehelyezkedünk a színpadkép hangulatába, hallgatjuk a melodikus futamokat, majd a zongorista színházi hőskort idéző bádog hangtölcséren bemondja az első színpadi figyelmeztetést, s belép a színésznő. De színpadra lépésével nem a „színpadra”, hanem mögé kalauzol bennünket, a kulisszák takarta világba: Pregitzer Fruzsina a központi helyet elfoglaló öltözőasztalka mögé telepszik, sminkel, készülődik. A hangtölcséres figyelmeztetés még kétszer elhangzik, végül ez is zárja az előadást, s amit látunk, az tulajdonképpen átmeneti állapot. Utolsó színpadi történésként a színésznő hosszan keres a dekoltázsában valamit, megleli és felbiggyeszti a piros bohócorrot. Frappáns befejezés. Ami pedig előtte zajlik: mintha az előadás vagy fellépés előtti izgalom különleges vibráló atmoszférájából indulnának ki az irodalmi szövegek, a megjelenített figurák, mintha a színésznőn átfutó hangulatok és alakok emlékként, vagy hirtelen, játékos gondolatként elevenednének meg.

Mivel az elhangzó művek többsége a színésznő illetve a nő világával kerül viszonyba, szinte személyes dilemmák, örömök, csalódások és fájdalmak kerülnek a fókuszba. Az előadás közvetlen hangot üt meg, amiből talán csak a világháborús állapotok megrajzolása lóg ki némiképpen. A Nyugat klasszikus és közismert műveiből kevés hangzik el, a jelen sorok írója mindössze Juhász Gyulától az Anna örök című verset és Karinthy Frigyes remek cirkuszos novelláját ismerte fel, s így legalább elmerenghetett azon, hogy lám, milyen kiterjedt örökséget is hagyott ránk a Nyugat, még mindig akad benne felfedeznivaló.

Olykor-olykor azonban a szövegek irodalmi ereje csorbul amiatt, hogy a színésznői eszköztár minden mondatot hangsúlyoz, minden fordulat mögé kifejezést sűrít. Talán időnként elegendő lenne „csupán” közvetíteni az irodalmat, színészi kellékek nélkül. A megmunkált szövegek közt pihenésképpen, hangulati festésként vagy átvezetésként is, slágerek csendülnek fel a megidézett korszakból. De a varieté műfajához való közeledés nem csökkenti az est bensőséges szándékait, a dalokon is átsüt a személyes kötődés és mondanivaló.

S bár az előadás végén rá kell döbbennie az embernek, hogy a Nyugat helyett sokkal többet gondolt Pregitzer Fruzsina színpadi jelenlétére, az est akkor is kellemes élmény marad.

Sz. Deme László
revizoronline

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi