Choderlos De Laclos

VESZEDELMES VISZONYOK

(Tragédia)

Rendező: KOLTAI M. GÁBOR

Bemutató: 2008. április 19.



Szereposztás



Látvány: VERECKEI RITA
Dramaturg: SEDIÁNSZKY NÓRA
Koreográfus: VÁMOSI JUDIT
Segédrendező: NAGY ERZSÉBET
Zene: Kazár Pál, Olt Tamás


A darab

A kiváló ember- és lélektani ismeretekről árulkodó, eredetileg levélformában íródott regény arról a sajátos játszma-rendszerről ad klinikailag pontos képet, amely a férfi-nő viszony (mindinkább minden emberi viszony) jellegzetes megnyilvánulási formája. Az élet kimeríthetetlen szenvedélye jelenik meg előttünk ezekben a rendkívül szellemes, érzékletes stílusban megírt, kétségkívül veszedelmes, ám annál lebilincselőbb, hol fájdalmas, hol gyönyörteli, hol játékos, hol manipulatív, hol bensőséges, hol kegyetlen, hol halálos viszonyokban. A maga korában botrányos, ám azóta klasszikussá vált műből több nagysikerű feldolgozás is készült: az ötvenes években Gérard Philippe főszereplésével, az elmúlt időkben pedig Stephen Frears és Milos Forman rendezésében.



Galéria




Kritikák

A VÉGZETES EROTIKA FOGLYAI

Csábítók és áldozatok a Krúdy Kamaraszínpadon

Bűn és erény, csábítás és fájdalom, erotika és pusztulás sűrű közegében vájkáló, fuldokló, vergődő, egymást és önmagukat is felélő antihősök. Laclos fülledt világa a maga teljes romlottságában tárul fel, hogy elrettentsen és megbabonázzon.

Pierre Ambroise François Choderlos de Laclos (1741-1803) egyetlen jelentős könyve, az 1782-ben kiadott Veszedelmes viszonyok. Műfaja levélregény; az ancien régime népszerű erotikus darabjainak egyike. A rokokó gáláns ünnepélyessége, a világnézetté váló frivolitás, a könnyed szórakozás finomkodásának felszíne alatt a lelket mételyező, feslett gonoszság éppúgy helyet kap benne, mint a testet végzetesen hatalmába kerítő szexualitás. A szerzőt (akinek kortársa volt a hírhedt de Sade márki; a Veszedelmes viszonyokat és a Filozófia a budoárbant alig több mint egy évtized választja el egymástól, ez utóbbi 1795-ös keltezésű), egyszóval a szerzőt utókora másfél évszázadon keresztül a pornográfia felől olvasta. Az újra felfedezett Laclos a csalás elvtelensége, a hedonizmus amoralitása miatt napjainkban legfeljebb merésznek mondható, ám a férfi és a nő lélektanának alapos ismerete elvitathatatlan tőle. Talán éppen ez a pszichológiai éleslátás az, ami miatt mostanában műve dramatizált formában többször is színre került.

A Krúdy Kamaraszínpadon Koltay M. Gábor gazdag jelentés-tulajdonítási lehetőségeket mozgósító rendezése (dramaturg: Sediánszky Nóra) az író világát Vereckei Rita sokdimenziós látványtervének köszönhetően komplex esztétikai élménnyé tágítja. A rokokó teatralitása a piros bársony függönnyel imitált, tükröződő felületű pódiumszínpadon korabeli bútorok között elevenedik meg. A vörös és a fekete, a vörös és a fehér színek kombinációinak reflexivitása nem elsősorban a Stendhalt idézi, hanem inkább a vér és halál, a szerelem és gyász, a szív és a végzet kettősségét, a szereplőkre vetítve pedig Cécile spontán vetélését, illetve Madame Merteuil betegségét, a fekete himlőt, Valmont haldoklását s Madame de Tourvel végzetét asszociáltatja. (Jelen rövid kritikában nincs mód az előadás textusának, valamint de Sade márki főműve, s a Káma Szútra egymásra hatásának, az emelkedetten erotizáló szöveghelyek s a kakofemizmusok viszonyának vizsgálatára, így csak az állapítható meg: a graciőz rokokó, s az obszcenitást sem nélkülöző, időnkénti nyelvi durvítás belefér a mai Laclos-olvasatba éppen annyira, mint a stílusos háttérzenék közé ékelt, szenvedélyes „Je ne t' aimais pas” refrénű sanzon-töredék, hiszen a játék a világban eluralkodó aljasság, s az ennek kiszolgáltatott, romlásba taszított ártatlanság elkárhozásának rémítő víziója. A viszolyogtató történetben a minden gátlást felperzselő, végzetes erotikus szenvedély, s a hidegen számító, kéjt kéjre halmozó önzés egyaránt a legriasztóbb mélységeiben mutatkozik meg.

Koltay M.Gábor szuggesztív rendezése nemcsak a cselekmény tragikus dimenzióit bontja ki, hanem engedi érvényesülni annak humorát is. A hatásos bemutató sikere az ő precíz munkáján túl az összefogott színészi teljesítményeknek köszönhető. Szabó Márta bravúros hitelességgel fogalmazza meg a kártékony Madame Merteuil-t. Hozzá hasonló árnyaltsággal láttatja Horváth László Attila a züllöttségét a jómodor álcája mögé rejtő, végtelenül becstelen vikomtot. Az ő démonian elvetemült, libertinista kettősük idézi elő a közelükben élők romlását. Cécile-t, az elcsábított, majd elzüllesztett fiatal lányt ígéretes sokszínűséggel jeleníti meg Fridrik Noémi, míg a gyalázatos csábítójába valóban beleszerető, tisztalelkű, s csalódottságában halálba hulló Madame Tourvel figuráját Losonczi Katalin teremti meg. Illyés Ákos az előbb kétbalkezes, később elzüllött Danceny lovagként, Horváth Réka pedig Cécile anyjaként remekel. A tetőtől talpig fehérben pompázó vikomt tánca a bábuval mintha Fellini Casanováját idézné, Koltay M.Gábor színpadán azonban van egy férfi-bábu is: Cécile vele lejt. A jelkép azt sugallja, hogy a gyönyör hajszolása mindkét nem számára ugyanazzal a felismeréssel jár: az igazi szerelem elérhetetlen fikció.

A figurák – az eredeti műfajhoz hűen – gyakran írnak egymásnak levelet. Az írás létformává válik. Boldogság helyett – írás. Szerelem helyett – csábítás. Élet helyett – halál. A felnőtt nézőknek ajánlott Veszedelmes viszonyok nem azért tragédia, mert a végzetes erotika foglyai közül a végén néhányan meghalnak. Sokkal inkább azért, mert mindenki mindenkit megcsal, a tisztaság elaljasodik, az eszmény elkorcsosul. És ez nem Laclos felismerése; ez a ma tapasztalata.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



BÁBKÉNT MOZGATOTT ÉRZELMEK

Az ancien régime korának és az örökös érzelmi bújócskának jelképeként a szereplők tükröződő felületeken suhannak, és lépnek át egyik jelenet tükrös dobogójáról a másikra.

Valmont ember nagyságú bábbal üzekedik. Olyasfélével, amilyenből tucatnyi álldogál jól öltözötten egy-egy nagyobb divatárubolt kira¬katában, lárvaarcával a semmibe meredve. De ez a báb most meztelen. Valmont rezignáltan simít végig az életnagyságú női marionett hátán, érzéki, ínyenc mozdulattal tapint végig a hideg hajlatokon egy melodikus, szentimentális zenére, azután a dallam vad vonósszólamba vált, és a vikomt szenvtelen arccal hágja meg hátulról műanyag áldozatát.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház kamaratermének színpadán azonban nemcsak a kirakatbabák, hanem minden szereplő báb és áldozat. Koltai M. Gábor rendezése Madame de Merteuil kegyetlen panoptikumát tárja fel, ahol a szerelmi viszony nem az örömszerzés forrása, hanem a hatalmi vágy kiélésének és az akaratok leigázásának véres esz¬köze egy esztétikus rendbe szedett, gyönyörökkel terhes kavalkádban.

A színpadi látvány gazdag rokokó. Jelzésszerűen villannak fel terek és rekvizitumok, mintha a regény ki-emelt helyszínei és a regényből kiemelt főbb szereplők (dramaturg: Sediánszky Nóra) jellegzetes környezetei csúsztak volna egymás mellé a márkinő szalonjában. A központi helyet egy pompás és csalfa kanapé uralja, a hús gyönyöreinek élveteg helyszíneként. A bonyolult és furmányos levelezések színteréül míves íróasztalkák szolgálnak, teljes irodalmi arzenállal, tintatartóval, lúdtollakkal és karos gyertyatartókkal felfegyverezve. Az ancien régime korának és az örökös érzelmi bújócskának jelképeként a szereplők tükröződő felületeken suhannak, és lépnek át egyik jelenet tükrös dobogójáról a másikra. Végül Vereckei Rita érzékletes látványvilágának kereteként mélyvörös bársonyfüggöny omlik a színre két oldalról, egy budoár atmoszféráját hangsúlyozva. A színes kosztümök is illeszkednek a feltálalt világba. Madame de Merteuil csábító, lila ár¬nya¬latokban játszó ruhát visel, Tourvelné zártabb és egyszerűbb haloványzöld öltözéket, Cécile lenge és kívánatos barackvirág hangulatokban szaladgál, míg a vikomt fodrokkal teli fehéres-szürkés ruházatban jelenik meg, és sápatagra van festve a haja is. Ezek a jelmezek nem illenének egy történelmi hitelességgel megteremtett XVIII. századi szobabelsőbe, de nem is ott tűnnek fel, hanem egy dekadenciát sugárzó, képzőművészeti gonddal berendezett térben, amely számtalan asszociációs lehetőségével hangsúlyozottan színházi térnek tűnik.

Az igéző játéktér lebegő hangulatához illően a színészek gesztusai és mozgásai realisztikus ábrázolás helyett egy költőibb stilizációt, teátrálisabb játékmódot követnek. Jövés-menésükben, egymással való társalgásukban vagy a dobogókra, kanapéra heverésükben mindig van valami artisztikus és koreografált (Vámosi Judit munkája) álca, játékosság. Ám a kellemkedő szalontársalgást brutálisan újra és újra átjárják Merteuil és Valmont kíméletlen cselszövényei és az áldozataikra, illetve önmagukra zúdított tragédiák sora. Losonczi Katalin bájos és naiv Tourvelnéje lélekben hal meg, mikor Valmont gyalázatos módon tudatja vele, hogy iránta való szerelme természetes módon kihunyt. Madame de Tourvel maga köré tekeri a vörös bársonyt, szinte belefojtja magát. Horváth László Attila puha léptű, kiélt geci Valmont-t játszik. Ahogy unott képpel felmondja a Szeretkezés Nagy Szótárát, ahogyan enerváltan nyúl a vágy tárgyai, a női testek után, üresség árad a bensejéből, fehér hajú szellemként lézeng csak, céltalanul. Érzelmi kitörései a márkinő csalfaságaira szorítkoznak: elemi erővel robban belőle az indulat, amikor dühében, hogy a nő csak játszik vele, a falnak vágja a borospoharat. Halála visszafogott eszközökkel történik – a vikomt leül egy székre, miután megsebesült a párbajban, és elmondja, hogy átadta Danceny lovagnak a márkinőt kompromittáló leveleket –, de éppen egyszerűségében megrendítő. Cécile-ként Fridrik Noémi vezet sokszínű játékkal a kislányos allűröktől a vetélés borzalmáig. A két fiatal szereplő viszonyába humor is vegyül, kapcsolatuk teli van burleszkkel. Szellemes és vicces, hogy kamaszkori bizonytalankodásuk és éretlenségük belesűrűsödik abba a visszatérő etűdbe, ahogyan a lovag hárfaként tartja meg, szorítja magához a lány testét. Remek epizód, mikor a hebehurgya lovagot alakító Illyés Ákos csetlik-botlik kardjával és a kottatartóval a zord Volanges-né (Horváth Réka) előtt. Ők lesznek egytől egyig Madame de Merteuil bábjai.

Szabó Márta egy számtalan kapcsolatban kiégett és megégett, ördögien edzett és rafinált nagyasszonyt játszik. A szalon úrnője méltóságteljes kecsességgel mozog a színpadon, és lefegyverző bájjal vagy kihívó cinizmussal és brutális iróniával célozza mondatait a bábjainak. Lényéből ellenállhatatlan vonzás árad, a höl¬gyeket és Cécile-t az ujja köré csavarja, a vikomtot az őrületig kergeti, Dancenyt pedig elcsábítja, de mind¬eközben tulajdonképpen önnön végzete felé is halad. A színpadon egyre nagyobb a felfordulás, a kezdeti esztétikus rend és tisztaság átfordul káoszba és koszba, szaporodnak a tragédiák, egyre több az áldozat. És mintha a márkinő már nem tudná leállítani a gépezetet, amit mozgásba hozott, sőt konok büszkesége mintha meg is akadályozná, hogy beismerje téves lépéseit, nem visszakozhat, ő sem menekülhet. Még összeomlása is felszegett fejjel történik. Az elülső asztalkánál ülve értesül arról, hogy levelei nyilvánosságra kerülése után kifütyülik az Operában, és a fekete himlőtől elcsúnyult. Szabó Márta konokul végigjátszott minden aljasságot, s most végül kivonul a színről, de a színpad hátuljában lévő ajtóból még visszafordul, nyelvet ölt ránk, nézőkre, a világra, talán ezzel az infantilis gesztussal bökve meg minket, hogy ti sem vagytok mások, s azzal ránk vágja az ajtót. Akár egy női Alceste vagy Athéni Timon.

Sz. Deme László

Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi