Vinnai András – Bodó Viktor

FOTEL

(Zenés kórisme)

ŐSBEMUTATÓ

Támogatók: NKA, NKÖM Katona József produkciós pályázata

Rendező: BODÓ VIKTOR

Bemutató: 2007. szeptember 15.



Szereposztás


Továbbá
Papp Csaba, Harsányi Zoltán, Vámosi Judit


Díszlet: BODÓ VIKTOR
Jelmez: VÉBER TÍMEA
Segédrendező: FÜLÖP ANGÉLA


A darab

Elmeintézet…egy kis közösség éli itt mindennapjait …napjainkban…egy óra telik el. Ki, mire gondolhat, és ahhoz képest mit mond? Ki, hogyan látja a másikat, miket él meg, milyen hatással vannak egymásra az itt lévők, kik ők? Miért vannak itt? Miért ők vannak itt? Lefő egy kávé…gyógyszerosztás… reggeli…nihil…várakozás, cigizés, tévézés…beszélgetés…balhé…Van, aki menni akar innen, és van aki nem akar kimenni innen soha többé…vissza az őrültek közé… ugyanis mintha a tévé egy sokkal durvább és ostobább világról tudósítana, mint ami itt van… Az egy óra leforgása alatt töredékeket kapunk az itt lakók gondolataiból, beszélgetéseiből, hallucinációiból, álmaiból, gondolataiból, emlékképeiből. Valóság és vízió egybeolvad. Ugrálunk vissza-össze térben és időben. Ami a fejekben van, azt próbáljuk színházi eszközökkel ábrázolni.
A Fotel című zenés kórisme az elmével foglalkozik. Okokat keres és rejtett gondolatokat kutat, s mutat meg. Sebekkel és stigmákkal foglalkozunk. Munkánk során sokat beszélgettünk és meséltünk egymásnak a saját tapasztalatainkról és félelmeinkről…mi a normális, és mi a nem normális?…mi felé tart ez a világ? Mit vár el tőlünk a társadalom? Kit és miért taszít ki egy közösség? Ki az, akit be sem fogad? Mikor kezdődik a baj? Ki az, aki észleli, hogy baj van vele? Ki az, akinek a környezete észleli? Tényleg annyira odafigyelünk egymásra? Mi az, hogy baj? Trauma? Drog vagy alkohol? És ha az, miért van rá szükség? Túlterheltség? Téveszmék? Összeomlás? Befordulás, túlpörgés? Esetleg egy másik dimenzió észlelése, vagy valami egészen elképzelhetetlen világba való átlépés? Olyan érzékenység, amivel már nem vagyunk képesek többet elviselni? Nagyon sok kérdésre nem tudunk választ adni, így tehát megpróbálunk jól kérdezni.
Munkánk során szaktanácsaival és tapasztalatainak megosztásával nagy segítséget nyújtott nekünk Dr. Móré Csaba a Sz.-Sz.-B. Megyei Önkormányzat Pszichiátriai Szakkórházának főigazgatója.
Szeretnénk ezúton is köszönetet mondani érte.



Galéria



Videó




Kritikák

FOTEL – 18-AS KARIKÁVAL

A Fotel című darab ősbemutatója ma este lesz a Móricz Zsigmond Színházban, ám olyan szerencsében volt részem, hogy egy nappal korábban, többedmagammal megnézhettem az alkotást. Ez a darab „zenés kórismeként” van aposztrofálva. Ebből a kórisme maradéktalanul igaz. Ám a zenés részt nem igazán értem, hiszen énekelni senki nem énekelt, s zene is csak olykor-olykor bukkant elő, és csupán fokozásként, mintsem a történet előrelendítése céljából. Egy elmegyógyintézet életébe csöppenünk, ahol 6-8 őrült tengeti életét. Tanúi lehetünk románcoknak, képzelgéseknek, barátságoknak és ellenségeskedéseknek egyaránt. Egy óra az őrülteknél több évtizedet felölelő élményanyag a „való életben”. Néha csábító, ám egyben taszító is ez az világ. Hiszen biztonságban vannak, nyugalmas az életük, semmit sem kell csinálniuk – gondolnánk. Ám az elme játéka elől nem lehet menekülni. A tv kapcsán pedig ide is beszűrődik az igazi, az intézet előtti életük egy-egy foszlánya.

Az erős fény- és hangeffektusok, az állandó kiabálások hatására néha a néző is azt hiszi, mindjárt megőrül… Az időzavar, a tetszésszerűen újra- és újrakezdett jelenetek is rásegítenek erre - az állandó deja vu érzés tehát garantált. A „Szilvia szült egy halat” mondatok a hangszóróból pedig egy idő után teljesen természetesnek hatnak…

Fél óra után pedig nyugodtan ki lehetett volna tenni a 18-as karikát a színpad szélére, hiszen az egyik elmebeteg az első sor orra előtt vetkőzött pucérra, hogy aztán úgy adja elő monológját az életről. Az első megdöbbenést hamar elfeledtette a mondanivaló, hiszen az éles társadalomkritika magába foglalta a televízió negatív hatásait, a háború szörnyűségeit, a politika képmutatóságát, de még a katolikus egyház megkérdőjelezhetőségét is…

A darab végén az egyik beteget egészségessé nyilvánította a doktor és a nővér, akiket végig csak a háttérben láthatunk. Az mindenkitől elköszönt, levetette pizsamáját, és új öltönyében nekiindult az életnek. Ezt Fábián Gábor úgy oldotta meg, hogy lejött a nézők közé, hiszen ez jelképezi a való világot. A székeken átgázolva, egy (bármilyen) intézetből frissen szabadult bizonytalanságával keresett magának helyet az emberek között, folyton azt kérdezgetve: „Nem tud véletlenül egy jó állást?”.

Az érdekes rendezés most is megtette hatását, a forgó színpad, középen homokkal nagyon találó volt. De egyéb technikai bravúrral is megörvendeztetett minket Bodó Viktor, a díjnyertes rendező, aki Vinnai Andrással karöltve hozta tető alá ezt az elmejátékot. A színészek közül ki kell emelnem Petneházy Attilát és Nagyidai Gergőt, akik ismét hozták formájukat, és hol viccesen, hol drámaian, de feltűnően jól alakították szerepüket. A készítők köszönetet mondtak Dr. Móré Csabának, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Pszichiátriai Szakkórházának a főigazgatójának, aki szaktanácsaival és tapasztalataival nagy segítséget nyújtott abban, hogy ez a darab ennyire igazira sikerüljön. Mindenkinek csak ajánlani tudom!

Kovács Tünde
Indexkelet



VAK SZÁLON

"Zenés kórisme" a műfajmegjelölése az új nyíregyházi bemutatónak. Ami végül is korrektnek mondható, hiszen a zene sokszor szól, a színhely pedig egy kórterem. Ezen túl a színlap megbízhatóan sorolja fel az előadás közreműködőit is. A gyanútlan néző azonban jobban teszi, ha a további információkat el sem olvassa.

Merthogy a színlap szerint "a Bodó-Vinnai szerzőpáros fellebbenti a fátylat a Motel-ben történt események zavaros hátteréről. Ami eddig kusza volt, az maga lesz a kikristályosodott linearitás. A nézőnek nem lesz tehát egyéb dolga, mint hogy kényelmesen hátradőljön Fotel-jében és értsen... értsen... értsen... " A továbbiakban még olyas szereplők is felsoroltatnak, akik a nyíregyházi előadásban aztán "természetesen" nem jelennek meg. Mint ahogy a produkciónak semmi köze nincs a Katonában néhány éve színre vitt Motelhez (vagy legalábbis nincs több köze, mint bármely más katonás vagy nyíregyházi Bodó-rendezéshez). Mely egyébként a mostani produkcióhoz képest maga volt a kikristályosodott linearitás.

Az előbbi bekezdéssel eszembe sem jutott bármit is számon kérni az alkotóktól. Noha nem kizárt, hogy próbák a fenti kályhától indultak el, hogy a bemutató aztán teljesen máshová érkezzen, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy színházi életünk összes csücskétől idegen az olyas trehányság, mely az alkotói intenció változásáról tudomást nem véve dezinformálja a közönséget, itt nyilvánvalóan többről van szó. Bodó Viktor előadásaitól sosem volt idegen a vak szálak játékba iktatása, legnagyobb kedvvel talán éppen a Motelben alkalmazta ezt az eljárást (mely nem lényegtelen sajátja a rendezőre nyilvánvalóan ható Lynch és Tarantino filmjeinek is). Olyan mozzanatokról, jelenetekről van itt szó, melyekre nemigen van racionális magyarázat, így a befogadói elvárás ezek fokozatos felfejtése. Ám az alkotó nem fejt fel semmit, így a befogadói várakozás új irányt vesz vagy kielégítetlen marad. A mostani bemutató esetében már magát a tartalomismertetőt is vak szálnak tekinthetjük, hiszen nincs mondata, mely picit is fedné a valóságot. S elkezdődik az előadás, melyről nem is sok idő elteltével nyilvánvaló lesz: etűdökből, jelenetekből építkezik, s mivel szerkezete alapvetően repetitív, elvben ezek a jelenetek egymásra is épülhetnének. Ám már ekkor sejthető: nem fognak. Hiszen nem az egyes jelenetekből esetlegesen kikristályosodó történet a fontos, hanem az az életérzés, melyet részint maguk a figurák sugároznak, részint az, amivé mindez összeadódik, s amelyet a pszichiátriai osztály, mint helyszín oly pontosan definiál.

Kérdés, mennyire az alkotói intenció függvénye, hogy az utóbbi jóval markánsabban jelenik meg a színpadon. Észlelhető a színészi igyekezet, mely az egyes alakok mellé önálló világot próbál teremteni, de a kór, az agresszivitás, a bolondéria szükségszerűen tömegjelenetekké összeálló párlata jóval erősebb ennél. Ezek megjelenítése nemegyszer provokatívan naturalista eszközökkel történik, melyeknek hatása jól érezhető a premierközönség egyes tagjainak menekülésén (vannak, akiknél már a kollektív nyáladzás kivágja a biztosítékot, vannak, akik Viczei Zsolt ruhátlanul előadott Intercity-monológja közben kezdik sürgősen keresni a kijáratot, s olyanok is, akik azt nem tudják elviselni, ahogy Kuthy Patrícia - engedve a kollektív erőszaknak - a homokból lakmározik).

Egyebekben persze semmi köze a játéknak a realista-naturalista színházi tradícióhoz, ugyanazok az ironikus ötletek, stilizáló eszközök, kifordított, más kontextusba helyezett szövegidézetek működtetik, mint Bodó más munkáit. Csak maga a szöveg kevésbé szellemes a korábbiaknál - ami, meglehet, szintén szerzői szándék, része a befogadói várakozások kielégítetlenül hagyásának. Ám így túlontúl monotonná, magába fordulóvá válik a játék. Egyfajta életérzés, egyfajta hangulat dominál, ami egy idő után önmagában hidegen hagy. A sok vak szál mellé nem társul olyan, melyhez tartalmas viszonya lehetne a befogadónak. S még a "tanult" néző is, aki nevet a provokatív ötleteken, elfogadja, esetleg élvezi, hogy a rendező megtréfálja azzal, hogy sosem erősíti meg elvárásait, s értékelni tudja azt az áldozatos, lelkes, többnyire szakmailag is színvonalas munkát, melyet a társulat - Fridrik Noémi, Gerle Andrea, Jenei Judit, Kuthy Patrícia, Szabó Márta, Balogh Gábor, Fábián Gábor, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Petneházy Attila, Viczei Zsolt - produkál, eltűnődik azon, nem kellene-e többet kapnia az előadástól. Nem feszes struktúrára, a "beígért" linearitásra gondolok persze, hanem eredetibb ötletekre, élesebb kontúrokkal kidolgozott figurákra, a repetíció új, nem várt elemekkel történő gazdagítására, több poénra. Gyarló módon csupa olyas dologra, mely az előadás élvezeti értékét, ezáltal a néző komfortérzetét növeli. Apropó, komfort. Az előadás a Motelre kétségtelenül rímelő Fotel címet viseli. Talán kitalálták: ilyen tárgy sem a színpadon, sem a nézőtéren nincsen.

Urbán Balázs
Kultúra.hu



HATÁRESETEK

"Különös színjáték szereplõi vagyunk" - formát, tartalmat, minõséget magyarázó és nézõpontot kínáló mondat ez. Többször is elhangzik Bodó Viktor színházában. A színpadon elszánt tekintetû emberek, valami különös helyzet felismerése utáni pillanatban. A fejükre labdák peregnek – hiába a sokértelmû beszéd, lehetetlen komolynak maradni.

A "különös" a valóságtól eltérõ módozatokat írja le, miként a "színjáték" is a nekünk valón kívüli világra, a természetes létforma helyett a viselkedés, az alakoskodás kényszerére utal. Van is közösség, és nincs is színjátékosok és nézõik között: bár elvi lehetõségként terjeszti ki a szereplõi státuszt a többes szám elsõ személyû szóhasználat (gyakorlatilag a mindenségre), de hát nem a nézõk adják elõ ezt a színjátékot. Õk csak látják, értik, vagy nem értik, és viaskodnak az érzéseikkel.

Hagyományos színház ez tehát, amennyiben nem lép túl az elõadói-befogadói viszonyon, s nem hagyományos, amennyiben az átlagosnál erõsebben késztet arra, hogy legyen valamilyen viszonyunk hozzá: szeressük, vagy háborodjunk fel rajta, az akarásain, hogy vegyük komolyan, vagy nevessük ki, vagy csak unjuk magunkat, egyszerûen. Rendjén való ez is: lehetetlen és értelmetlen egyetlen érzéssel leírni ezt a színházi estét, amely sokféle érzés megfogalmazására ösztönöz, az azonosulástól, a megértéstõl az elutasításig.

Nem hagyományos (de nem is szokotlan, és Bodó Viktor alkotói módszerétõl sem idegen), hogy a darab egyszerre születik az elõadással. De így jelen idejûek az élmények, a történetekben ismerõsség. Megesik az ilyesmi, körülöttünk is, velünk is. Az ábrázolás realizmushoz közeli: amit mutatni akarnak, így még inkább érthetõ. Fölösleges elemelni a valóságtól. A valóság az, ami süt.

Egy elmeotthont figyelünk, vagy egy bolondokházát és annak elõzményeit játszó cirkuszt, végül nincs jelentõsége. Nincs az a történet, amely ne történhetne meg bárhol. Bodó Viktor viszonylagossá teszi a kint és a bent, a normális és nem normális, szeretet és gyûlölet különbségeit is: könnyû kézzel fordítja egyiket a másikba, nem látszik, hol a határ. Talán nincs is. Talán nem kell, mert nem is lehet ítélkezni.

Fontos témája az erõszak: valaki eluralkodik egy kapcsolatban, valaki leüvölt egy másikat, valaki kényszeresen cselekszik, valakit letepernek, valaki megadja magát, valaki nem akarja elfogadni, hogy nem tartozhat oda, ahová szeretne. Van, hogy látjuk: miért van. Van, hogy se értelme, se jelentõsége. Az az érdekes, ahogyan mindez megtörténik, és ettõl különösen emlékezetes ez a színház.

Vicei Zsolt közhelyekbõl rakja össze a kivetkõzött ember igazságát – az utazás élménye a gyúanyag, ami egymásra robbantja belõle a panaszokat. Minden elviselhetetlen, minden elfogadhatatlan, minden embertelen. Egyre hatalmasabb, ahogy mindezt kiengedi magából – monodráma, rapben.

Petneházy Attila a komikus és a tragikus határait járja át, az érzelmekben utaztat: részeg szülõ, akiben a megalázott gyereke iránt felébredõ szánalom, a világgal szembeni leszámolásra való készség fordul vissza a gyerek iránti olthatatlan haragba. Közömbös, szeret, gyûlöl, és ebben az agresszív gyûlöletben nemcsak a gyengeség elutasítását mutatja meg, de a tudaton és ösztönön túli dühöt is.

Kuthy Patrícia a szavak nélküli örök áldozat, minden erõszak elszenvedõje, akit levizelhetnek, akivel homokot etethetnek, s akit, ezen felül is büntethetnek szerencsétlenségéért. A leginkább durva, drámai és erõs pillanatok jutnak neki: esélye sincs a lázadásra, esélye sincs kitörnie a sorsából. Bármit tesz, vagy bármit tesznek vele, ennek a beismerése.

Bujdos Attila
Észak-Magyarország



MEZÍTELENÜL SZÓNOKOLT A SZÍNPADON

Nyíregyháza - Ha Bodó Viktor a saját pénzén önmagát akarja kielégíteni, lelke rajta, de az enyémen ne tegye!

Arany János még a XIX. században leírta azt a végtelenül egyszerű művészi igazságot, mely szerint „nem a való, hanem annak égi mása, mitől függ a költészet varázsa.” Ezt illene Bodó Viktornak is ismernie, aki íróként és rendezőként is jegyzi a Móricz Zsigmond Színház új évadának első nagyszínpadi bemutatóját.

Úgy látszik, ez kimaradt az életéből, hiszen Fotel című zenés kórisméje szövegben is értéktelen, mert sem a realitás, sem a metaforák szintjén nem mutatja be egy elmegyógyintézet világát.

Rendezői teljesítményéről szólva pedig nagyjából azzal a nézői véleménnyel lehet egyetérteni, amelyik az alig több mint egy órás előadás után a következőképpen foglalta össze a véleményét: „Ha Bodó Viktor a saját pénzén önmagát akarja kielégíteni, lelke rajta, de az enyémen ne tegye!”

Ha a színházak műsorterve ennél egy kicsit bonyolultabban áll is össze, az azért kétségtelen, hogy kétszer meg kellett volna gondolni, hogy a Fotel szövege nyújt-e lehetőséget arra, hogy a nyíregyházi közönséget vele megbecsüljük?

Ez most nem sikerült. Ráadásul – a hírek szerint – a középiskolások bérletébe is bekerül az előadás, amely aligha alkalmas, hogy színházszerető, színházbajáró közönséget neveljen. Egy anyaszült mezítelenül a nemi szervét himbáló s közben deklamáló ifjú színész még hosszú percekig tartó színpadi jelenlétével sem fogja magával ragadni a közönséget. Legfeljebb vihog egy idő után, ahogy a főpróba közönsége is tette.

Polgárpukkasztás

Persze, tudom én, lehet egy előadás még polgárpukkasztó is. De gondolat, kezdet és vég, szellemiség nélkül még a „középfajú dráma” sem lehet meg. Ez nem hiányozhat a zenés kórisméből vagy a blődliből sem.

A nagyszínpad a Fotel számára túlságosan nagy, mert az előadás rákényszeríti magát a szerteágazó ízlésű közönségre. A Kamaraszínpadon helye lehet, hiszen arra találták ki, s aki oda megy, nagyjából tudja, mire vállalkozik.

Minden elismerésem a színészeknek. Azoknak, akik egy kicsit előtérbe kerültek, mint Szabó Márta, Petneházy Attila vagy Gerle Andrea –, de a többieknek is, akik mindent megpróbáltak, hogy egy értelmetlen, sehonnan sem induló és sehová se tartó szövegből létrehozzanak valamit.

Rajtuk bizonyosan nem múlt, hogy tartalmas egy óra után hazamenjünk.

Kár, hogy ezzel a rossz ízű előadással kezdődik a színház új évada. Ez különösen akkor fájdalmas, ha a Happy Art Fesztivál előadásaira gondolunk. A Móricz Zsigmond Színház elmúlt évtizedeit is azért becsüljük, mert sohasem sértett meg bennünket azzal, hogy nem törődött velünk.

Nagy István Attila
Kelet-Magyarország



FOTEL, AVAGY A FÜGEFALEVÉL-VITA

Nagy István Attila: Mezítelenül szónokolt a színpadon. (Bodó Viktor: Fotel című darabjának bemutatója a Móricz Zsigmond Színházban) Kelet-Magyarország, 2007. szeptember 19. 5. oldal

Tiszteletben tartva a kritikus ízlésbeli véleményét, az azért talán mégsem volna megengedhető, hogy egy művészi alkotás megítélésében pusztán csak a puritán és prűd erkölcsi értékítélet játsszon közre. A kritikus, ha kritikus, mondjon véleményt, de jó volna, ha azt megalapozottan tenné, ha kiviláglana valami előfeltevéseiből is. Mert most csupán annyi világlik ki rövid, de velős írásából, hogy a darab, szerinte, szövegét tekintve érthetetlen, nincs eleje, vége, se semmi szellemisége, ráadásul egy pucér alak ordibál benne nemi szervét lóbálva, és a színészek ugyan jók, csak a szerző-rendező dilettáns kicsit.

Könnyű helyzetben vagyok, hiszen semmiben sem értek egyet Nagy István Attilával.

Talán a kritikus kényelmetlenül érezte magát a fotelben. Ama Fotel című „zenés kórisme” megtekintésekor, amely talán mindannyiunk kórismerete kívánt lenni. Az őrültek házában zajló, megannyi kis történetből összeálló játék az abnormális és a normális határain egyensúlyoz. Hogy mi számít ennek vagy amannak, nos ennek eldöntéséről, az erről való döntések oly igen bizonytalan, és oly igen irracionális mivoltáról szól ez a darab. És hogy ne üljünk közömbösen színházi foteljeinkben, a Fotel nem pusztán bemutatni és ábrázolni kíván egy bizarr, a hétköznapi szemtől elzárt kisvilágot, hanem azt teszi, amit témaválasztása és problematikája implikál: igyekszik nézőit eme nem könnyű szituációba bevonni, együttműködésre ösztönözni. A darab szereplői és kellékei többször és folyamatosan jelezik ezt (alapvetően az elidegenítő, zavarba ejtő effektusokkal), hogy úgy ne mondjam, imigyen is reflektálva önmaguk és a nézők közös helyzetére.

A darab tere kötött, egy intézet zárt tere, ami valójában egy kör. Az idő, nos ez összetettebb, hiszen a háttérben az Eurosport élő adása megy, vagyis itt és most vagyunk valahol, miközben a játék belső ideje meghatározhatatlan és egyben ciklikus is: egy nap, egy hét, vagy egy év újra és újra ismétlődő, időtlen eseményeiből látunk egy teljes fordulatot. A kör nem csak a zártság és az időtlenség jelképe, de a darab pontos, precíz dramaturgiai kereteit is kijelöli. Mintegy ezzel a nagyon is erős gesztussal adva kulcsot a nézőnek ahhoz, hogy a minden fordulónál bezáruló és kinyíló kör világát és a benne történteket képes legyen összerakni. A darab ábrázolásában a kör nem csak elhatárolni képes, de folyamatosságánál fogva egyben határtalan is, és eme nagyon is metaforikusan érthető határtalanságban a darab direkt jelentésképző intencióinak alapmozzanatára ismerhetünk. A néző nincs elválasztva a színpadtól, nincs elválasztva a zárt osztálytól, a kör határait, az azon belül folyó eseményeket szemlélve maga is bármikor a körön belülre kerülhet, vagy viszont. Ha van hibája a darabnak, de nem az előadásnak, akkor az éppen a körkörösség adta direktségben volna megragadható. A kerekre zárás ötlete ugyan logikus és egyszerű, de mégis túlontúl kézenfekvővé teszi a néző dolgát, nagyon is elősegítve azt, mit és hogyan gondoljon. Ez tehát egy erős instrukció, már-már zavaróan az. Ezt egy kritikusnak nem felismernie, több mint hiba.

Az elmegyógyintézet mindig hálás hely a művészi ábrázolás számára. Zárt körben, elvonatkoztatva és parabolisztikusan mutathat rá a reális világ anomáliáira. De mit is várhatunk egy elmegyógyintézettől? Felismerhető-e a zavart elmék zavart beszédében és cselekedeteiben valamiféle rendszer vagy logika? Netán kapcsolataik és egyéni sorsuk megmutatásában valami tragikus, olykor komikus mélység, netán valami fájdalmas szépség? Abban, hogy a Fotel nem válik pusztán unalmas és szomorú kórképpé, hanem együttérzésre alkalmas játék lehet, éppen azok a momentumok működnek közre, amelyek az egyes őrületbeszédek belső logikáját, a figurák összetett személyiségét és múltjukat megvilágító tetteit mutatják. A darab számtalan apró történetből tevődik össze, egyenként téve felismerhetővé a bezártak masszáját, egyenként téve megismerhetővé a felszín alatt lapuló megannyi kis személyes, az őrület valamely válfajához vezető tragédiát. A kidobott színésznő, aki itt is színésznő, a magányos férfi, az erotomán tanár, a halakat szülő nő. Eme számos történet előadása során valójában nem az izgalmas, ami kiderül, hanem az, hogy sokszor nehezen dönthető el, abból, amit éppen látunk, mi a múltbéli esemény megidézése, mi tekinthető inkább a jelen eseménysor részének vagy netán mindezek valamiféle fura keverékének. Hát, ettől olyan izgalmas az egész. Hiszen a Fotel a maga bizarr módján képes érzékeltetni múlt és jelen, őrület és értelem oly igen érdekes összjátékait. És arra, hogy ne csak feketén és fehéren lássuk a dolgokat, kevés mű képes. A Fotel képes erre. A kör kisvilágában a leghihetetlenebb és leginkább megkapó az (és itt elengedhetetlen a zseniális illúziókeltő színészi összjáték), hogy ezek az őrült, világtól elzárt egyedek sajátos közösséget alkotnak, nem pusztán összezárt, bomlott elméjű szánalmas egyedeket. Közösséget saját történetekkel, játékokkal, kapcsolatokkal, hierarchiával, és minden mással, amivel egy igazi közösség is rendelkezhet. Ez a kör egy homokozó, egy játszótér is egyben, hisz a kör oly sok mindent jelenthet. A betegek gyermekek és ijesztő felnőttek is egyben. Ez is egy határjáték. A darab és a színészek képesek arra, hogy az őrület és a normalitás határán, tetteik fikciós és valós játékát pengeélen tartsák, mozgassák. És ez azért elgondolkoztató, komoly és szép játék, amely akár szívbe markoló is lehet.

És ha már Arany Jánost emlegeti a kritikus. Arisztotelész óta ismert, hogy a művészet a természet utánzására törekszik. A mimetikus művészetek feladata eszerint az, hogy olyannak mutassák az életet, amilyen, de azáltal, hogy felkeltik a valóságosság látszatának illúzióját befogadóikban. A Fotel, és erről meg vagyok győződve, magas színvonalon és meggyőzően képes erre. Olyat mutat, amit oly ritkán látunk, és amitől oly szívesen elfordulunk. Nemcsak pontos tehát, hanem morálisan provokatív és intellektuálisan nagyon is elgondolkodtató, hiszen részvétet kelt bennünk azok iránt, akik közülünk valóak.

Közülünk való az is, aki meztelenül van egy kórteremben, onnét zúdítva ránk és a világra súlyos szavait. Igen, a fotelből nézve a Fotel zárt osztályán megjelenő meztelenség akár provokatív is lehet, de a körön belülről nézve egyáltalán nem az. Egy meztelenül ordibáló beteg a bolondok házában nem példa nélküli. A színházban? A színház a valóság látszatának illúzióját kívánja kelteni bennünk. Mert ez a feladata. És dolgát akkor végzi jól, ha ezt hihetően teszi, nem öncélúan, pusztán csak a provokáció kedvéért. Amikor a Fotelben egy meztelen férfitestet látunk, és csak a rend és pontosság kedvéért: ez a színészi test nem véletlenül mozdulatlan minden tekintetben (tehát még véletlenül sem „himbálja” nemi szervét), akkor az valóban döbbenetet okozhat. A színház valósága egészen más, mint a mozgóképek valósága. A Fotel eme inkriminált jelenete során azonban a test képének és a színészi játékbeszéd intenzitásának olyan kontrasztja jön létre, amely ugyan zavarba ejtő, de végső soron természetes és helyén való. Ilyesmi jobbára csak ilyen helyen, azaz zárt osztályon látható, s a nézőket nem is fosztják meg attól, hogy illúziójuk a színházban teljes lehessen. Ez a test tehát a helyén van, nem öncélúan és magát mutogatóan. Nem mellesleg a szituációban elhangzó játékbeszéd igen gyorsan bontja le ennek a meztelen testnek a látványát, magára a beszédre vonva a figyelmet. A mozdulatlan, szoborszerű test pusztán illusztráció marad, a nagyszerű monológ elfeledteti, elnyomja a látványt. Remélhetőleg ama bizonyos fügefalevél, amellyel szemérmes őseink oly buzgón fedték el ábrázolásaikban az Úr által meztelennek teremtett Ádám és Éva nemi szerveit, a múzeumban marad  a színházban semmi helye.

Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra a katarzis (oly ritka élménye) akkor jött létre a darab során, amikor a többszörös nemi erőszak után bezárult és kinyílt a kör. (Nem mellesleg: szerintem egy védtelen nő csoportos megerőszakolása, ennek látványa sokkolóbb, mint egy meztelen emberi testé. Talán nem véletlenül van éppen ez a jelenet elfedve és csupán erősen imitáltan ábrázolva a darabban  nagyon helyesen. Ha valamit, akkor ezt tényleg nem szabad megmutatni. Még az e tekintetben hírhedten naturalista angol filmrendező, Peter Greenaway sem mutatja meg ezt A maconi gyermek című filmjében, holott nála ez az ábrázolt történet egyik kulcsjelenete.) Dramaturgiailag és a történések tekintetében is minden megvilágosodik tehát a kör kinyílásával és újrazáródásával, egyszerre, pontosan, megdöbbentően, letaglózva és felemelve. A beteg, ki az előbb még a csoportos nemi erőszak résztvevője volt az őrültek kicsiny és reprezentatív közösségében, kilépett, oda ült a nézők közé, közénk, nemcsak eme kör jelentette határ viszonylagosságát demonstrálva ezzel, de komoly önvizsgálatra, és a látottakról való ítéletre is késztetve. Mert a Fotel által ábrázolt kisvilágban semmiért nem jár büntetés. Minden felelősség a résztvevőkre, imígyen a darabba bevont nézőkre hárul. Az orvos ugyanis, mint egy közömbös isten, kívül és felette van ennek a világnak, így a nézőkének is, semmibe nem avatkozik be. Mindössze érthetetlen döntéseket hoz elmeállapotunk lehetséges helyzetéről. Eme cinizmus imígyen nem csak a körön belül lakó őrülteket érinti, de immár a nézőket is, akiknek, a bentlakókhoz hasonlóan, nem csak a magárahagyatottság élményében kell részesülniük, hanem meg kell tapasztalniuk döntéseik, cselekedeteik és minden ítéletük kockázatát is. A néző ne csak a darabot nézze részvéttel vagy undorral, de lássa meg önmagát is. Aki kicsit is bátor, mert rühelli a képmutatást, az megteheti ezt ezután a darab után, hiszen a másik másságának megértésével önmaga jobb megértésének nem könnyű munkáját is elvégezheti. Sajnos a kritikus mintha nem is törekedett volna arra, hogy bármit is megértsen abból, amit látott.

Mindegyik jelenetben van valami brutális őszinteség, a pontos színészi játékkal hatásosan, semmint hatásvadász és öncélú módon kidolgozva. A megrázó és tökéletesen megkoreografált, fénnyel és hanggal ellátott jelenetek közül is kimagaslik Petneházy és Kuthy (akit jelen sorok írója csak a darab felénél ismert fel) jelenete, a végig háttérben lévő Jenei, aki egy fejmozdulatával képes megformálni a rémisztő és szívfájdító leány figuráját. És persze Vicei meztelen, hiteles és elementáris erejű, szenvedélyes és tökéletes monológja, amelyben test és hang és szöveg olyan feszültségi teret volt képes teremteni, amire igen kevesek képesek. Végezetül: a kritika címe olcsó hírlapi hatásvadászat, a bevezető pedig, még ha idézet is, oly obszcén magamutogatás az önkielégítéssel való félreérthetetlen szójátékával, amely aligha fér össze az álszent és kispolgári prüdéria morális evidenciaként való hangoztatásával. Eme önleleplező reflektálatlanság ráadásul egy olyan lap kontextusában kap helyet, amely maga rendszeresen közöl csaknem félmeztelen, szánalmas és ízléstelen fotókat fiatal lányokról. De erről persze nem a kritikus tehet. A kritikus ama véleménye viszont, miszerint a darabnak, esetleg ha mégsem teszik a föld színével egyenlővé, a Krúdy Kamarában volna a helye, talán megfontolandó lenne akkor, ha eme javaslata mögött nem érezhetnénk valamiféle rossz ízű, a józanész, az ízlés és a morál álarcában fellépő hatalmi diszkriminációt. Talán megfontolandó lenne akkor, ha nem tételeznénk valamiféle tudatos szándékot a direktor ama döntésében, hogy ez az igen csak figyelemre méltó, kétségtelenül provokatív darab mégis a Nagyszínpadra kerülhetett, évadnyitó előadásként. E tekintetben Tasnádi döntését inkább tudatos, merész, már-már vakmerő, nem megalkuvó, semmint elhibázott direktori döntésnek gondolnám. Teszi a dolgát.

Onder Csaba



FEKETE LYUK

Vinnai András és Bodó Viktor Nyíregyházán bemutatott darabjának címe régi bútordarab. Egy korábbi előadásukból maradt raktáron. A Fotel – ami a Katonában játszott Motelra rímel – a Móricz Zsigmond Színház új szezonjának premierjeit beharangozó műsorfüzetben úgy szerepel, mint folytatás, és azzal biztat, hogy „fellebbenti a fátylat a Motel-ben történt események zavaros hátteréről”, vagyis „ami eddig kusza volt, az maga lesz a kikristályosodott linearitás”. Gyaníthatjuk, hogy átejtésről van szó, mint nem először a szerzőpáros esetében. (A Motelt fordításként tüntették fel, a Sganarelle és Társához áldokumentumokat mellékeltek.) Azt is gondolhatjuk, persze, hogy a műsorfüzet szerkesztésekor még fogalmuk sem volt, mit akarnak. Bodó Viktor munkamódszerét ismerve, meglehet, hogy ez a verzió közelebb áll az igazsághoz. Mindenesetre a kész előadáshoz kiadott szórólapon már szó sincs a Motelról: „A Fotel című zenés kórisme az elmével foglalkozik. Okokat keres és rejtett gondolatokat kutat…”, továbbá olyanokat kérdez, hogy merre tart a világ, a társadalom, mi a normális és mi nem az, hogyan kezeli egy közösség a traumát, a drogot, az alkoholt, az összeomlást, a téveszméket és így tovább.

Természetesen ez is átejtés, az előadás semmi ilyesmit nem tesz, főleg nem keres okokat, és nem kutat rejtett gondolatokat. Ami mit sem jelent azon kívül, hogy fölösleges műsorfüzetet és szórólapot olvasni, az is mindegy, hogy az írónak vagy a rendezőnek eszébe jut-e bármi, s ha igen, melyik fázisban, még az olvasópróba előtt vagy csak a főpróbahéten. A valódi kérdés, hogy a nézőnek támad-e bármilyen gondolata az előadás láttán. Vagy hat-e a zsigereire Bodó, a rendező zsigeri teatralitása, amely életérzésből táplálkozik, s ezáltal közvetve gondolatot is kelthet.

A Fotel forgószínpadon játszódik, amely pszichiátriai intézet, durvábban diliház benyomását kelti, a társadalmi forgalomból kivont betegekkel, néhány kórtermi ággyal, sparhelttel és egy poronddal mint élet- és játéktérrel. A szereplők (a színlap masszában közli a nevüket) bentlakó közösséget alkotnak, akik kapcsolatba kerülnek egymással, néha – telefon által – a külvilággal is. Túl sokat nem tudunk meg róluk, a legtöbbet egy bizonyos Ilikéről, egészen pontosan annyit, hogy színésznő (a színházi emberek, ha semmi nem jut eszükbe, színházi embereket visznek színpadra), egy másik arról telefonálgat hozzátartozójával, hogy meglátogatja-e vagy sem, egy fiú meg egy lány bátortalanul közeledik egymáshoz (levelük drótra van kötve, kézbesítés előtt elrepül), és még az ügyelői hang beszólására sem csókolják meg egymást. Hogy tényleg az ügyelőről vagy a jóistenről van-e szó, nem derül ki, mindenesetre a hang időnként repülőgépet küld rájuk, ilyenkor zúgás hallatszik. Valakinek, ha jól értettem, a jegyellenőrrel van baja, ezért levetkőzik, egy lányt a többiek levizelnek, de csak játszásiból, mert mindannyian óvodások, a kislány papája pedig dühös, és valamilyen okból véres az arca. A vér az máskor lekvár, lehet vele maszatolni. Mint a „társadalmi betegség” témájával.

A nagyszínházi premierközönséget irritálta a színpadi füst és az előadás, ami önmagában nem baj, a nézőirritálás jó dolog, ha elevenbe vág, noha a nyíregyházi színház általában tartalmas nyugtalanítással, bátor és végiggondolt új hanggal, új nyelvvel, új gondolattal tűnik ki. Bodónak is volt ilyenje. Mostani terápiája legföljebb színész-workshop, a közösségnek (közönségnek) szóló információját – ha volt – a produkció, mint valami fekete lyuk, elnyelte. A végén egy gyógyultnak nyilvánított beteg kiül közénk, a nézőtérre. Kint van vagy bent? Ki az őrült, ő vagy mi? Ez közhely. A szereplők fordítva – hátradőlve – hajolnak meg, hogy valami eredeti is történjék.

Koltai Tamás
Élet és Irodalom



NINCS FOTEL A PSZICHIÁTRIÁN

Először is praktikus tanácsok azoknak, akik a Fotelre még csak vágynak. A szórólapra írt információk arról, hogy a pesti Katona József színházbeli Motel című előadásról rántaná le a leplet, csak rafinált csali a pesti közönségnek, hátha lejönnek emiatt a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházba. A két előadásnak nincs köze egymáshoz, egyáltalán, a szórólap szövegének egy betűje sem vonatkoztatható arra az előadásra, amit hirdet.

Pedig tényleg a pestieknek vagy egy képzeletbeli fesztiválközönségnek tetszhet majd az előadás, ellentétben mondjuk a kifejezetten nyíregyháziaknak készült Esztrád-sokkal. A Bodó-Vinnai szerzőpáros ugyanis provokatív és naturális elemekkel szinte a hisztérikusság felé lökte ezt az előadást, amely emellett mindenféle nézőt lekenyerező és csábító kedvességtől és poéntól mentes. A szerzők tekintete mintha elfordult volna a nyíregyházi nézők könnyen megszerezhető kegyeitől (az Esztrád-sokkra mindig pótpadokat kellett betenni), egy kicsit túl is lőve a célon. Mert a pszichiátriai kórterem lakóinak egy órájának előadásával nemcsak félrevezették azokat, akik a Motel folytatására számítottak, nemcsak nincs benne semmiféle fotel, nemcsak nehezen követhető mozaikokból tevődik össze, nemcsak humortalan, provokatív, és nincsenek benne legalább szerethetően groteszk figurák, csak torzak és lepusztultak, de sajnos a kórtörténetek sem működnek igazán a néző számára sorsmetaforaként. Vicei Zsolt monológja tűnik a legerősebbnek, de ezt rendezték a leghisztérikusabbra is: a színész meztelen teste ívbe görbülve rázkódik a számonkérés dühétől, fütyijét rángatva.

Minden nagykorú tudhatja, honnan beszél az előadás, azaz a világgal való disszonancia és elégedetlenség mely fokáról szólalnak meg a szövegek, miféle húsdaráló nyomai láthatók azokon, akik előttünk vannak, de a szövegek mégiscsak egy pszichiátriai intézet csodabogarainak fura megnyilvánulásai maradnak. Nem közös nevezőkké válnak a néző számára, hanem olyan szélsőségekké, akiket – mint az állatkertben a rácsokon keresztül az állatokat – kívülről szemlélünk. A pszichiátriai intézet világa elindult a metaforává válás útján, de ottmaradt. Egzotikum megrendülés helyett. Talán hagyni kellett volna a pszichiátriai szakkórház igazgatójának bennfentes információit a kezeltek napirendjéről…?

Mindemellett egy érdekes kanyarral azt is ide kell írnom, hogy épp az őrület, megbuggyanás kapcsán felvonultatott számtalan gyomorforgató ripacsériát éppen valószínűleg ennek köszönhetően kerülte el fölényesen és messziről a nyíregyházi társulat. Szakmailag nívós, ízléstelen megoldásoktól mentes, ugyanakkor nehezebb utakat áldozatosan bevállaló alakításokat láttam. Szerettem megint Petneházy Attila alakítását például, kimenő telefonjaiból lejött a beszart kintiek elhatárolódása, és higgadt fölénye váratlanul élesen és pontosan rajzolta fel a belülről kifelé nézők szeme elé táruló ijedt hátrálást. Végezetül hosszan fontolgatom, hogy leírjam-e a Motel kapcsán már elhangzott fiaskó szót, de épp a fentiek miatt, tehát tekintettel a színészi teljesítményre: inkább nem teszem.

Helmeczi Hédi
kultissimo.hu



KI ÜL A FOTELBEN?

Én. Te. Ő. Mi. Ti. Ők. Mindannyian ott ülünk. Vagy ott ülhetünk. Nekünk, akik (még) kívül vagyunk (egyelőre), nekünk még szerencsénk van. Még csak nézzük őket, borzongunk. Lám, ilyen is van. Megállapítjuk, hogy létezik egy világ, valahol, ott, túl a rácson… Ahol minden lehet. És itt? Itt nem lehet minden?

Az ott és az itt között lebeg a semmiben a ferdén felfüggesztett televízió. Ez teremt kapcsolatot a két szféra között. A normális és az abnormális között. De melyik melyik? Bodó kíméletlen.

Azt mondja, az élet nem szép, tenéked magyarázzam… Azt mondja, az élet brutális. Iszonyú. De akarjuk-e ezt tudomásul venni? Akarjuk-e látni azt, ami elviselhetetlen? Nem, a színházban szórakozni akarunk. Elandalodni. Csak a szépre emlékezni. Beugrani a nagybőgőbe. Bodó ellenben sokkol. Evilági infernóba visz. Ahol a zárt osztály szűkössége egyben az őrület szabadsága. Ahol a szabadság tágassága a zárka tébolya. Ahol a törvények megsemmisülnek. Az itteni világ nem törvénytelen, hanem törvényen kívüli. Ezért öntörvényű. Nem ismeri a morált. A kintiek morálját.

Itt benn vergődnek, ránganak, emlékeznek, köpködnek, megaláztatnak, erőszakoskodnak és erőszakot szenvednek el, fetrengenek, homokot kénytelenek zabálni, meztelenül ágálnak, szónokolnak és zokognak, a kataton semmibe bámulnak, vizelnek és sikoltoznak azok a páriák, akik összeroppantak a valóság nyomása alatt. Mert gyengék voltak. Kiszolgáltatottak. Tétovák. Életképtelenek. Kívülről ide még volt út. De van-e visszafelé? Aki felépül, visszatér közénk. Gyógyulttá nyilvánítása abszurd. Indokolatlan. Miként bent-léte is. Bodó kíméletlen.

Szembesít életünk nem publikus vonatkozásaival. Azt mutatja meg, amit nem akarunk látni. Amit kényelmetlen látni. (De egyben azt is felvillantja, a Színésznő alakján keresztül, hogy az őrületről szóló színház maga is határos az őrülettel.)

Bodót lehet elutasítani és lehet érte lelkesedni. Ha elutasítjuk, a „hagyományos” színház híveként azt állítjuk: a világ – lehet, hogy borzasztó, de – a művészet ne ábrázolja ezt ennyire drasztikusan. Ha mégis teszi, kísérletként, szűk nézői körben, felnőttek számára, a kamaraszínpadon tegye. Ha magasztaljuk, akkor azzal azt üzenjük: az ábrázolt közeg és saját világunk egyformán maga az őrület, ezért beszélni kell róla, mert növeli, ki elfödi a bajt… Bodó kíméletlen.

Bekényszerít bennünket is a kórterembe. És fölteszi a kérdést: voltaképpen ki ül a fotelben? Ők. Ti. Mi. Ő. Te. Én.

Karádi Zsolt
Nyíregyházi Napló



LÉLEKTANI MÉLYDIZÁJN

Kishitűségtől nem gyötörten vágtak bele 2007-2008-as évadukba a nyíregyháziak. Tömörebben szólva: merészen. Nagyszínházi bérletes nyitódarabként bocsátották a közönség elé Vinnai András - Bodó Viktor kéziratelőzmény nélküli darabját, a Fotelt. Második nekirugaszkodásuk, az Erdős Virág jegyezte Merénylet kevesebb rizikóval kecsegtetett, részint, mert stúdiószínházba szánták, részint, mert felolvasó-színházi változatában találkozhattunk már vele a POSZT Nyílt Fórumán; a veszprémi színház, pedig csaknem premierkész állapotig jutott a kidolgozásában. A két vállalkozás együttes kockázata, hogy fiatal alkotók fürkészik bennük – az életkornak megfelelő alapossággal – az emberlélek mélybugyrait.

A Fotel különlegesen kivajúdott, túlhordottan koraszülött előadás. Elkezdődtek a próbái az előző szezonban, de a munkafolyamatban nem képződött meg a mag, amelyből elő lehetett volna burjánoztatni utóbb a Bodó Viktor-rendezések főkincseit, az asszociatív rögtönzésfüzéreket. Adva van egy manézs alakú tér, az elmeintézet. Forgómanézs. Képzeletben mi, a kinn lévők övezzük, a tekintetünk minden irányból rátapad a bentiekre, akik ezt így várják el tőlünk, hiszen a közönségük vagyunk. Kicsit fogyatékosabbak, mint ők, mert zsöllyébe görnyedten tűrjük, hogy csőlátásra kárhoztasson bennünket a kőépítmény tökéletlen idoma. Bocsánat! Fogyatékosak vagyunk, nem kicsit fogyatékosabbak. Ők, ugyanis egyáltalán nem azok. Kreatívak és szabadok. Választhatnak maguknak közösséget, vagy elefántcsonttornyot. Vezethetnek háztartást, gondolhatják vérnek a konyhakéssel a polgártárs nyakába passzírozott céklabefőttet. Pucérra vetkőzhet nagymonológjához a hős, ha úgy tartja hitelesnek az Intercity vasúton való veszteg suhanás expresszióját. Nem parancsoknak engedelmeskednek, hanem sugallatoknak; nincs kényszerképzet, csak megvilágosodás. Lehetnek a mondatuk első felében tuti pozitívak, s rögtön a folytatásban a besúgóiktól rettegők. Hol az abszurdum mostanában? Barátságos, meleg gumiszobában. Szuperszonikus vadászgép égzengése a csoportterápia.

Bodó skizofrénia-színházát két alapélményére tudom visszavezetni: a szorongó Kafkát, és az önelemző bolonddá „gyógyított” József Attilát ismerőére. Ezen stúdiumokra tekintve, van merszem leírni: érzékelek gondolati pilléreket az előadásban. Az első tartóelem a begolyózott színésznő intézeti pályája, amely az elnapolt szabadulással indul. Szabó Márta (Márti) határlény: mintha rendelkeznék külső kapcsolatokkal. A külső kapcsolat illékony, az önrendelkezési jog akaratlagos illúzió: maga táplálja, és maga fosztja meg tőle önmagát. Ez, rögtön a bemutatkozásakor megtörténik, amikor a nagy szabadságszimbólum, a titkos ajtó kulcsa – mielőtt a barátnőjére testálná – horgászzsinórra tűzött csaliként emelkedik kezéből az univerzumba. Márti, akit Zsuzsának szólítanak, de Ilikének mondja magát; odajárul olykor egy fehér telefonhoz, s gondosan adagolva gerjeszti rá türelmetlenségét a kagylóra. Értésünkre adja, hogy jó ismerőse, a színigazgató tartós pillanatnyisággal elérhetetlen, vagy csak nagy sokára kapcsolható. Árpi [Schilling] Hamlet-rendezésre készülődik, ezt tudva ajánlkozik nála szerepre [Ophelia]. „Szervusz, Árpi! Ilike vagyok… emlékszel rám ugye… most olvasom hogy csinálod a Hamletet… nagyon szeretnék benne lenni és…tudom de… van egy ötletem…ha esetleg a fotókat megcsinálnánk itt bent…van itt egy fotós… és rányomnák diával a színpadra a fotómat…a hangot meg telefonon…aha…három férfi?....az nagyon izgalmasan hangzik, de egy nő azért…aha…aha…hát kár... Értem. Sajnálom…akkor jó munkát…de ha van valami… ja? Letetted?”

A „nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret” kétségégével szembesít a rendező. Ezt a dilemmát hordozza a játékidő tengelyén aszimmetrikusan előretolt „középső” tartóelem, Vicei Zsolt sztriptízzel indított gumihadarása (rap-monológ). Meglett férfiember, aki a hímtagjával sután játszadozó kiskamasz anakronisztikus bájával mórikálva, vad dühvel ostorozza a társadalmi élet minden útba eső területét. Végzetes felismerésben gyökerezik az indulat: ’ha foglya vagyok a vonatnak, nem vethetem alá magam’.

„Illeszkedj már be!” – hallja a szférák sugallatát Fábián Gábor, amikor átlép a manézs mellvédjén, s fekete személyi lakcipőjét felöltve, mászkálni kezd négykézláb a zsöllyék támláján a nézőnyakak között. Talál végre egy üres helyet, hát az előadásnak is – vége. Ez a harmadik tartóelem: az értelmetlen – előzménytelen – gyógyulás. Gyógyult az, akit azzá nyilvánítanak.

„Munkánk legfőbb célja, nem egy produkció létrehozása, inkább pusztán a keresgélés, a tapasztalás és a megismerés maga” – olvashattuk korábban az M, avagy mégsem szórólapján. Bodó szellemi zsákutcákat nyitogat meg a reguláris/koncentrikus agyú nézők előtt, hadd szaladjanak fejjel a vakhorizontnak. Ilyen az, amikor A fösvényből vett vendégjelenetben megfejelik a Moliére-i igazságszolgáltatást azzal, hogy a bűnös nyakából több késszúrással kifröccsentik a céklalét. Az archaizálás ellenpontja a visszahőkölés, a hátrálás a gyermekség felé. A kamaszkor visszképeként (retró) cselekménybe szőtt lírai duett, a nagy szerelmes depresszió, amelyben a férfi és a nő közeledése-távolodása letargikus balett: az infantilizmus és az eredendő hígagyúság kielemezhetetlen vegyülete. A zsákutcásdi jó tréfa, csakhogy a végén, most nem megrendítően komikus/katartikus, legfeljebb mosolyt fakasztóan bárgyú a menetrendszerű a durranás.

Az értékek viszonylagossága tárgyában nehéz folytonosan eredetit mutatni/mondani. Bodó nyíregyházi rendezései – megfigyelésem szerint – idáig külön fejezetet képeztek a bontakozó életműben. A korai I. Erzsébet atmoszférája mentén – elütően a Ledarálnakeltűntem vagy A nagy Sganarelle és Tsa (Don Juan) kigyúrtan-keresetlen improvizációs gyakorlatától –, az Esztrádsokk és az M, vagy mégsem szereplőit a primer játékosság mozgatta, s ennek nyomán a néző egy jellegzetesen Bodó-i katarzissal, az abszurdumban való pozitív megnyugvás, a fanyar derű kedélyével távozott az előadásról. A Fotelnek felültünk.

Balogh Tibor
Criticai Lapok


Hello Dolly B1RM 2

Hírlevél feliratkozás





Joomla Extensions powered by Joobi